A kisebb alsó ajkát harapdálva igyekszik felfele a megfelelő emeletre, nyomában Taeyonggal, aki minduntalan azon töri fejét, hogy mégis mi történt, ami erre terelte a találkozást, hogy végül együtt töltsék az egész éjszakát. S igazándiból nagyon is várja ezt - ugyan tudja, semmi olyan nem fog történni, mint ami miatt általában feljár másokhoz, mégis különös módon ez ezerszer jobban tetszik neki. Tisztában van azzal, hogy Ten más, hogy számára fontosabb milliárdszor, mint holmi játszadozás, s esze ágában sincsen ezért olyat tenni, amit esetleg megbánhatnának; csak élvezni szeretné társaságát, mellette lenni, védelmező ölelésbe zárni, s puha ajkait becézgetni.

Mert tényleg, számára a thai egy törékeny porcelán, aki csak a leggyengédebb érintéseket érdemli, a legkedvesebb szavakat, hisz félő, hogy egyetlen bántó tett vagy szó által darabokra törne. No, közben tudja, hogy ez nem igaz, hogy Ten már rengeteget kibírt, hogy most is a saját lábán áll, nem támaszkodik senkire, s emiatt tiszteli, na meg nagyon is büszke rá, mégis, ahogyan szemeivel végigméri az immáron bejárati ajtót kinyitó illetőt, újból tudatosul benne, hogy hiába alig alacsonyabb nála, mégis olyan kis aprócska termete van, ami egyébként hihetetlenül édessé teszi.

Ám hamarosan muszáj kizökkennie az elbambulásból, hiszen az ajtó nyitva áll előtte, s a fekete hajkoronát viselő illető is csupán csak arra vár, hogy belépjen a lakásba. Taeyong pedig nem rest így cselekedni; átlépi a küszöböt, s rögvest egy kicsinyke előszobában találja magát, ahol a fogason néhány kabát lóg, a cipők mind sorjában egymás mellett helyezkednek el, s a barnás bútorok remek színkompozíciót alkotnak a halvány sárgára festett falakkal. Igazán otthonos, barátságos képet fest a lakásról pusztán ez a kis helyiség is, ahol megszabadulnak lábbelijüktől, hogy utána Ten a vörös hajút kezénél megfogva invitálja beljebb.

Ekkor pedig egy nappalival egybenyitott étkezőbe és konyhába érnek, ami cseppet sem nevezhető tágas térnek, azonban lévén, hogy a külföldi egyedül él itt, tökéletesen megfelelő. Személyiségének darabjait már most kellőképpen beitta a helyiség; különféle dísztárgyak, művirágok, fényképek adják az otthonosságot, ami még Taeyong számára is roppant módon komfortos érzetet biztosít.

ㅡ Nagyon szép lakás ㅡ tekintetét ide-oda kapkodja, miközben nyugodt mosoly pihen puha ajkain, hiszen Ten kezét szüntelen fogja, hiába fékeztek már le világos barna, puha szőnyeg szélén, a kanapé előtt pihenő, üveglapú dohányzóasztal mellett.

ㅡ Köszönöm! ㅡ a kisebb ajkai még szélesebb mosolyra húzódnak, s teljesen odasimul Taeyong felkarjához kiélvezve közelségét, viszont hamar észbekap, hogy illene megfelelő házigazdaként viselkednie, ezért zavartan elhúzódik, majd szemkontaktust teremtve szólal meg újbóli alkalommal. ㅡ Ülj csak le az asztalhoz, amíg csinálok vacsorát! ㅡ húzódik el még inkább, majd a pultsziget mellett elhaladva iramodik a konyha funkciót betöltő részlegbe, hogy egy egyszerű ételt villámgyorsan összedobjon.

Az idősebb nyomban az elhangzott szavak szerint cselekszik, s leül a kicsi, maximum négy férőhelyes étkezőasztalhoz úgy, hogy azt figyelhesse, ahogyan Ten sürög-forog a konyhában, s halkan dúdolászva főzőcskézik. Emlékszik Taeyong, hogy a fekete hajú már kettő éve is szinte mindig énekelgetéssel kísérte a koncentrációt igénylő cselekedeteit, s ez a szokása csak még aranyosabbá és angyalibbá varázsolja. Örül annak, hogy látszólag alig változott jellemileg a thai, s most, ahogyan ül az aprócska lakás aprócska asztalánál, rájön, hogy tulajdonképpen ő is egy részében még mindig ugyanaz - a legigazibb részében, és boldoggá teszi a tudat, hogy Ten tényleg csak ezt ismeri.

Pozitívumnak véli, hogy mellette csakis ilyen tud lenni, ilyen önfeledt, boldog, szabad, reményteljes, egyszerűen önmaga, s ezen nem kíván változtatni. Mert az igazság az, hogy talán mások egy más jellemmel ismerik, hogy nekik ez az illető nem felelne meg, de mindegy is, mert Ten így kívánja az életébe, amiből Taeyong a legkevésbé sem szeretne kilépni. Nem akar csalódást okozni, nem akar másmilyen lenni, s nem akarja, hogy tudja a kisebb, miféle embernek mutatja ő magát; azt szeretné, hogy csakis igaz önvalójával legyen tisztában, mint most.

S miként ezen elmélkedik, a vacsora elkészül, amiből Ten szed kettő darab tányérra, és azokat az asztalhoz viszi evőeszközök társaságában.

ㅡ Úgy emlékeztem, szereted a thai ételeket ㅡ mondja mosolyogva, mire a vörös hajú heves bólogatással és megnyerő vigyorral felel.

Ezért hát nyugodt szívvel leül a vendégével szemben, majd falatozni kezdenek, azonban ez nem akadályozza őket, hogy beszélgetésbe elegyedjenek. Visszaemlékeznek, mi volt anno Thaiföldön, s mennyi minden más, viszont kitérnek arra is, hogy kölcsönösen úgy érzik, hogy közöttük mégis szinte semmi sem változott - ugyanaz a két fiatal maradtak, akik csókokban forrnak össze, s akik ezt piszkosul élvezik.

ㅡ Köszönöm a vacsorát, isteni volt! ㅡ dől hátra a székén Taeyong az étkezés befejeztével, s mosolyogva figyeli a még falatozó személyt, viszont ő is végez hamarosan.

ㅡ Ugyan, igazán nincs mit! ㅡ édes mosolya megdobbantja a vörös tincsek birtokosának szívét, azonban Ten tovább folytatja mondandóját, ezért hát nincsen sok ideje gyönyörködni benne. ㅡ Gondolom, le szeretnél zuhanyozni, szóval keresek valami nagyobb ruhát, ami jo rád, adok törölközőt, meg ilyenek ㅡ kel fel, majd utal az idősebbnek egy intéssel arra, hogy igazán követhetné.

Taeyong pedig így is tesz; követi a kisebbet a hálószobájába, ami egy igencsak kicsi helyiség - egy sarokba tolt franciaágy és ruhásszekrények férnek el benne -, majd figyeli, ahogyan kutakodni kezd némi ruha után, amit alváshoz használhatna. Percekig fel-alá futtatja íriszeit Ten alakján, viszont mikor megelégeli a hosszas várakozást, odalép mögé, s szorosan átöleli karcsú derekát, ami miatt a fekete hajú hirtelen lefagyva még azt is elfelejti, mit csinál éppen.

ㅡ Ha nem találsz semmit, én megleszek nélkülük is ㅡ húzza pimasz vigyorra ajkait az idősebb, amit ugyan Ten nem lát, ám a hangszín is bőven ahhoz, hogy orcája olyasmi bíboros árnyalatba burkolózzon, mint amilyen Taeyong hajkoronája.

ㅡ Mindjárt találok valamit ㅡ hebegi a kelleténél jócskán halkabban, majd kicsit remegő kezekkel kezd sokkal gyorsabb keresgélésbe, ami miatt az idősebb nem tud nem felnevetni.

Olyan édesnek találja a jelenséget, Ten-t pedig olyan nagyon csodalatosnak; élvezi, hogy hatással lehet rá, hogy zavarba hozhatja, hogy megnevettetheti, s az utóbbit szíve szerint nap mint nap megtenné, mert az az ajakgörbület, na meg a csilingelő kacaj, mind végzeteivé váltak.

ㅡ Meg is vannak ㅡ nyújtja át a ruhákat direkt kerülve a szemkontaktust, majd indul át a fürdőbe, az idősebb pedig hitetlen vigyorral néz utána, aztán pedig követi is. ㅡ Itt van törölköző ㅡ adja át azt is ㅡ, gongolom, innentől megleszel.

ㅡ Ha nem akarsz maradni, akkor persze ㅡ ezt is vigyorogva mondja, miközben minden áron szemkontaktust akar teremteni, ám váratlanul Ten mellkason vágja tenyerével, s egyszerre zavart, mégis gyilkos tekintettel mered rá.

ㅡ A szobában leszek ㅡ forgatja meg szemeit, miután kiejti ezt a néhány szót, melyek a nemleges választ foglalják magukba, mégis Taeyong ajkain diadalmaskodó vigyor foglal helyet, hiszen élvezi, amiért Ten-t ilyen hamar ki képes hozni sodrából, na persze csak ilyesmi, vicceskedő kereteken belül.

Amikor pedig egyedül marad a fürdőben, leveszi magáról ruháit, s a zuhany alá állva kezdi lemosni magáról az egész napot igazából, ahogyan ezt kételyeivel is folytonfolyvást teszi; egyre inkább megnyugszik, s biztosabb abban, hogy többet is szeretne Ten-től, csak még azt nem tudja, hogy mégis hogyan kellene megtenni a lépéseket, na meg hogyan szakadjon el a hamisan felépített jellemétől.

De most nem ez az, ami számít, hanem hogy nem messze tőle, a szomszédos helyiségben a kis csodája van, s ez boldogsággal tölti el, emiatt pedig siet is a zuhanyzással, ami után megtörölközik, a ruhákba bújik, majdan pedig, mikor mindezekkel megvan, már siet is vissza a hálóba, hiszen nem is kérdéses számára, hogy együtt alszanak.

ㅡ Gyors voltál ㅡ szólal meg Ten, aki oldalára fordul, amint besüpped mellette a matrac.

ㅡ Igyekeztem.

ㅡ Mindjárt jövök én is ㅡ tápászkodna fel, azonban Taeyong visszahúzza magához, s csakis egy hosszúra nyújtott szájrapuszi után engedi útnak.

Majd mikor hagyja a kisebbet elhúzódni, vigyorogva néz rá, s figyeli, ahogyan a másik alsó ajkába harap, és sietősen mászik ki az ágyból, hogy zuhanyozni iramodjon. Taeyong pedig felkuncogva néz utána, majd mikor egyedül marad, arcát a párnába fúrja, s belélegzi a jellegzetes, mámorítóan édes illatot, amit úgy imád, és amit Ten önmaga is birtokol.

Hosszadalmasnak tűnő percek telnek így el, míg ki nem nyílik az ajtó, amin belép Ten bő, bizonyára kényelmes ruháiban. Elmosolyodva néz az ágyában fetrengőre, majd leoltja a villanyt, hogy viszonylagos sötétségben sétáljon oda az ágyhoz, amin hamarosan végig is fekszik. Egymással néznek farkasszemet oldalukra fordulva, s csakis a Hold fénye ad némi világosságot, de még ez is elég ahhoz, hogy szembogaraik csillagokként tündököljenek az éjszakában.

ㅡ Akkor maradhatok melletted, igaz? ㅡ kérdezi Taeyong elmosolyodva, hiszen nem úgy tűnik neki, mintha zavarná a másikat az, ha együtt alszanak.

ㅡ Maradhatsz hát.

Taeyong még szélesebb vigyorra húzza ajkait, pláne, mikor a kisebb közelebb csúszik hozzá néhány centit - több sem kell neki, hogy a vékony dereka után kapjon, s magához húzza egy szoros ölelésbe, aminek következményeképpen arcuk, s ezáltal ajkaik is veszélyes közelségbe kerülnek. Innentől pedig a józan ész ismételten messzire száll. Ki tudja, talán a csillagok közt jár már felszabadult táncot, vagy a messzi óceán hullámai közt lubickol - mindenesetre az biztos, hogy a két fiatal egymás ajkai által kerülnek ismételten egy olyan helyre, ahol megérné belefulladni a mámoros kékségbe, s megkockáztatnák a zuhanás lehetőségét azért, hogy fellegekben lehessenek.

A csókjuk mintha szívüket forrasztaná össze puha párnácskáik által, miként ismét karjaikkal szinte kapaszkodnak egymásba, mintha valami el akarná szakítani őket - mégis mind a ketten csakis arra tudnak gondolni állandóan, hogy mindez nem lehet véletlen; a sors sodorta őket össze ismét, ennyi idő elteltével, s ideje beteljesíteni azt, ami számukra elrendeltetett.

Nem szabad törődniük azzal, hogy mennyi kimondatlan kérdés repked elméjükben és körülöttük egyaránt, hanem csakis ajkaik mézédes keringője határozza meg a pillanatot, estét, mindent. Mert nincsen más, csak ők, a gyengéd érintések, s ajkaik érzelmektől túlfűtött mozgása, ami által megszűnik létezni a világ. Nem fognak fel semmi mást, csak azt, ahogyan a szívük azonos ütemre dobban, ahogyan harmonikusan mozgatják szájukat, s egy-egy gyengéd érintés, amik mintha már borzongásra késztetnék a szinte lángoló porhüvelyük.

S Taeyong imádja, hogy karjai közt tudhatja szívének angyalát, hogy ő az, aki csókolja, s tényleg biztos abban, hogy a másik életében nincsen senki más. Megrészegíti a tudat, hogy csakis ő az, aki birtokba veszi az ajkait, akivel megosztja ágyát, akinek hagyja, hogy egész lényét szorosan ölelje, s akinek érintésétől egész testében megborzong, hiszen az idősebb ujjai pólója alá szöknek, s gerince vonalán siklanak végig, majd aprócska köröket írnak le a sima bőrfelületre dereka környékén.

Viszont aztán forró csókuknak egyszercsak végeszakad; Taeyong nem akarja, hogy több legyen ennél, hogy úgy cselekedjenek, ahogyan még nem kellene, ezért szelíd mosolyra húzza ajkait, s talán ebből Ten mit sem sejt, de ez így van rendben. Csakis a vörös hajú van tisztában azzal, mekkora jelentéssel bír ez, hiszen a thai fiú az egyedüli, kitől többet akar, mint mámoros éjszaka, mint testi vágyak beteljesítése, szóval nem szól egy szót sem, csak szorosan mellkasához öleli a vékony alakot, s a puha tincsek rengetegébe nyom puszit.

ㅡ Aludj jól, Ten-shi! ㅡ suttogja halkan, mialatt lehunyja sötét, dús pilláit, s meg sem várja, hogy érkezik-e felelet; álomba szenderül ölelve a személyt, aki mellett boldog, s aki úgy bújik hozzá, mintha soha nem akarna ennél távolabb lenni, mintha sosem akarná elveszíteni.