-Mily törékeny -nézem őt az ablakból.
Nem tudja, de mindig is figyeltem.
Azt hiszi elfelejtetem őt, hogy csak Yuki fontos nekem.
De ez sose volt igaz.
Yuki felé csak olyan szeretetet táplálok, ami testvéri.
Pedig próbáltam becsapni magam, elhitetni magammal, hogy Yukit szeretem.

De sose sikerült, mindig is a zöld szemek kúsztak szemeim elé, akárhányszor rá néztem.
Mindig a fehér porcelán bőre jutott eszembe, ahányszor hozzá értem.
Mind hiába, sose tudtam kiverni őt a fejemből, és kiűzni szívemből.
Viszont, akit én mindennél jobban szeretek, utál s megvet engem.
Pedig ha tudná.
Ha tudná hogy mindig őt figyeltem, hogy mindig megvédtem ha kellett.
Sose jutott Yuki eszébe, hogy évente miért csak egyszer látogatom.
Hát pont ezért, mert az év többi napjában, az én egyetlenemre vigyáztam.
Persze a tisztavérű köteleségeimet is elvégeztem, de ha lehetett, akkor csak rá vigyáztam.

Majd az iskolába kellett költöznöm, így egyre ritkábban láttam őt, majd többet nem láttam.
Viszont négy év után, hirtelen felbukkant az iskolában.
Onnantól kezdve ha tehetem, újra rá vigyáztam.
Viszont amikor sírt, mikor alkoholba folytotta bánatát, vagy csak üress szemekkel nézett maga elé.
Meghasadt a szívem, és minden porcikám azt akarta, hogy karjaim közé zárjam.
Hogy elrejtsem a világ fájdalmai elől, hogy megóvjam, és csak az enyém lehessen.

Majd újra megrémisztettek az érzéseim.
Újra ellöktem őt magamtól, és újra Yukira szenteltem figyelmem.
Viszont ezzel őt bántottam.
A keserves zokogását hallgattam miközben aludt.
Lehet elnyomta fájdalmait, viszont álmában sokszor törtek az én kis angyalomból elő az érzések.
Rossz volt látni, hogy ajtaja befagy, és senkit se enged magához, közben pedig keservesen zokogott.
Majd a kezdeti jó kedve, egyre jobban elillant.
Egyre többet ült a fa alatt, vagy a fán.
Egyre többet nézte a naplementét, és egyre többet bámult üress szemekkel.
És ráadásul még Ő is közeledett.
Én egyre idegesebb lettem, és újra Yukira koncentráltam.

Viszont nem láttam, hogy ezzel olyan szinten összetöröm őt, hogy talán sose lesz teljesen ép.
Majd elkezdtek vissza térni a gyermekkorából a valós emlékek.
A gát, mit elméjére, és emlékeire raktam, lassan elhalványodott.
De ezt későn vettem észre, így elméjében minden lassan felborult.

És most itt áll előttem, üress, fénytelen szemekkel.
Kiszáradt ajkakkal.
Sápadt arccal.
Fáradt lélekkel.

Hozzám vágja újra, mint mostanában elég sokszor, hogy miért nem Yukival vagyok?
Ha tudná mennyire fáj az, mikor ezt mondja.
Viszont nem panaszkodhatok, hisz tudom, hogy én adtam neki lassan reményt, majd törtem össze mindent, egyetlen szóval Yuki felé.
Pedig ha tudná, hogy ő a mindenem.

Itt állunk egymás előtt, csendben szemezünk.
Mindketten vadászok vagyunk, már csak az a kérdés, melyikünk a vadász bőrbe bújt vad?

Legközelebb is szép álmokat festek neked.......