Lassan kortyolgatja a vérem, a csuklóm már fáj, úgy szorítja kezeivel, bokáimon a lánc egymásnak ütközik, és így hallani kellemetlen csörgésük miközben a testem egyre gyengébb lesz.
-A véred még mindig édes, de a hatása akár egy jó vörösboré -hallom fülem mellett karcos és mély hangját.
Nem tudom, hol vagyok, vagy, hogy miért vagyok itt.
Csak egyet tudok, a birtokot nem hagyhatom el, vagy járni se fogok tudni.
-Most meg jöhet a büntetés, hisz ki mondta,  hogy egy pillanatig is elhagyhatod a szobádat ma?! Meg mondtam hogy ma a szobádba kell maradnod!!-a hang nem kiabál, csak parancsolóan felemelt.
Nem tudom, hol vagyok, vagy, hogy ki ez.
Félek, félek.
Mentsetek meg!

Levegőt kapkodva ülök fel az ágyban, majd magam elé bámulva gondolkodok azon mit is álmodtam.
Hisz nem emlékszem belőle semmire, viszont egy biztos, remegek.
Minden porcikám remeg a félelemtől.
Ágyamon elfeküdve pillanatok az órára, majd sóhajtva konstatálom hogy az összes órámat lekéstem.
Magamra húzom a takarót, majd oldalamra, magzat pózban fekszek tovább.
Szemeimet lehunyva pihenek inkább, elfeledve minden bajomat.
-Hina, Kurenai Maria felébredt. Meg szeretnéd nézni hogy van? -hallok meg egy hangot, mire össze rezzenek.
Oldalra fordítom a fejemet, és Kanamét látom a falnak támaszkodva ahogy engem néz.
-Nem. És inkább figyeljen Cross Yukira. Ön is tudja milyen bajkeverő. Talán épp most is bajban van -nézek el, miközben próbálok túlságosan remegni.
Kaname halk sóhajt ereszt, majd pár pillanat múlva érzem, egyedül vagyok a szobába.
-Mindig is jobban aggódtál miatta, és jobban szeretted őt mindennél, meg mindenkinél. Igaz, Kaname? -eresztek el egy halk sóhajt, majd várom hogy az álmok újra elragadjanak.
Viszont az csak nem akart jönni, így az egész estét olvasással töltöm, meg azzal szórakozok, hogy jégvirágokat készítek az ablak üvegére.

Csendben telnek a napok, én meg nem járok be az órákra, sőt, a szobámat se hagyom el nagyon.
Nem hiányol senki, apám is csak egyszer jötbe, megkérdezni pontosan miért se vagyok órán.
Az is három napja volt.
Néha elmegyek ebédelni, de amúgy csak ülök az ágyamon és a plafont bámulom.
Közben meg csak egy kérdésre keresem a választ, miért is élek?
De választ még nem találtam rá, mintha nem is lenne.
Mintha az akit szeretek, hisz kétség kívül a harag csalódottságá alakult, majd lassan szerelemmé.
A szívem meg minden nap újra és újra darabokra törik, hisz nem érdeklem őt.
A napokban egy levelet is kaptam, meghívtak az Aido család által rendezett bálba.
Mire kötelességem elmenni, hisz apám is ott lesz.
Maximum csak elvonulok egy szobába a bál végéig.

Pár nap múlva itt is van a bál, így nagy nehezen rá veszem magam, hogy egy vörös inget, és egy fekete zakót, és egy fekete nadrágot küzdök fel magamra.
Ezek után egy kis cipőt is felveszek, és elindulok, habár most oda van legkevésbé kedvem menni.

Lassan a birtokra érek, majd átlépem a nagy vas kaput, és ezek után a hatalmas kastély ajtaját is.
Kezdődhet a falnak támaszkodva bámulni a tömeget hadművelet!

A sok vámpírt fáradt szemekkel nézem a falnak támaszkodva.
S mintha jártam volna ilyen bálba, pedig soha sem voltam.
Mindig is utáltam a bálokat, viszont mintha, jártam volna már régebben vámpír bálon.
Inkább sóhajtva elhesegetem ezeket a gondolatokat.
Minden vámpír hirtelen meghajol, hisz Kaname belépett a terembe, viszont én nem.
Nem adom meg neki ezt az örömet.
Pár perc múlva már mindenki ugyanúgy táncol, mintha mi se történt volna.
-Kaname uram. Köszönöm hogy a fiam gondját viseled -jelenik meg Aido úr, persze az idősebbik.
-Köszönjük hogy ily kellemes ünnepélyt rendeztek mindannyiunknak Aido úr. Magad is tudod, hogy alapvetően nem szívesen látogatok bálokat.
-Így még nagyobb a megtiszteltetés. Ugyanakkor, enged meg hogy egy igazán fontos kérésel álljak elő. Tsutsiko (remélem így írják Aido húgának nevét xd)
-Na de apám!  -kiált fel Aido.
-Ő a lányom, Tsutsiko, remélem eljön a napja, hogy Tsutsikot is számításba veszed majd. A családom legalábbis nagyon reméli.
-Apám kérlek. Ne fáraszd ezzel! Kaname uram, nem az én nevemben beszél! -mondja is rögtön Aido.
Én csak mosolyogva iszok bele italomba, úgytünik mégis szórakoztató lesz a bál.
-Nem tudom még mit hoz a jövő, de kérésedet nem feledem -ezek után rengeteg ilyesmivek fordulnak Kaname felé.
Vicces, eddig úgytudom minden ilyesmit elutasított.
Új italt elvéve pillantok Kanaméra, ki mintha enyhén meglepődne.
De mielőtt bármit tehetne, besietek egy folyosóra.
És látom, Yuki szobája felé veszi az irányt.
Eddig nem említettem?
Valahogy Yuki is ide került, viszont nem érdekel.
Egy üres szobába beérve, elfekszek a kanapén majd lehunyom szemeim.
Végül a kis asztalra pillantok, min egy jeges kosárba borvan.
Lassan elkezdem eszegetni a jeget, mert ételt csak a bálteremben találni, oda vissza meg nem megyek.

Talán két óra múlva végre beérhetek szobám kis nyugodt légkörébe, majd eldölhetek az ágyon, és az álmok világa ragadhat el, mintha a legjobb barát valami őrültségbe vinne bele.
Hamarosan itt a szünet is.
Ez az utolsó gondolatom, majd az álom magával ragad.

Legközelebb is szép álmokat festek neked...