Soobin óvakodva közelített a Beomgyuval közös szobájuk felé; későre járt már, nem szándékozott hát esetlegesen alvó szobatársát felriasztani. Mikor az ajtó elé ért, lágy dallamok ütötték meg a fülét. Felismerte a gitár hangját, éppenséggel csak abban nem volt biztos, hogy Beomgyu ezt hallgatja-e, vagy ő maga játssza, lévén, hogy legutóbbi információi szerint egyikük sem tud ezen a hangszeren játszani. Keskeny rést nyitott az ajtón, és óvakodva bekukucskált rajta.

A szobájuk kellemesen nagy ablakokkal rendelkezett, amit nappal igazán nagyra tudtak értékelni, éjjel viszont rendszeres civódás tárgyát képezte, hogy el kell-e függönyözni az ablakot, vagy nem. Soobinnak meggyőződése volt, hogy az elsötétítés a helyes eljárás, őt magát zavarta a kintről beszüremlő fény, Beomgyu ugyanekkor imádta az ablakon bekukucskáló hold látványát. Mikor először ütköztek ebbe a problémába, Soobin egészen meglepődött a másik ezen apró hóbortján, mégis valahogy azok közé a dolgok közé sorolta magában, amik miatt kedveli Beomgyut.

Ekkor azonban nem zavarta a beáramló puha fény: finom fátylat terített az ágyon ülő szobatársára, közel idilli látványt nyújtva. Soobin igyekezett minél halkabban megszólítani az ajtónak háttal lévő fiút.

- Gitározol? - Az ágyon ülő fiú összerezzent a hangra, válla fölött azonban meglehetősen morcosan nézett vissza.

- Nem, éppen gitárhúrokat csomózok össze, hát szerinted?

- Oké, értettem, hülye kérdés volt, csak meglepett, hogy így találtalak. Sosem említetted, hogy tudsz gitározni, vagy bármilyen hangszeren játszani.

- Olyan nehéz ezt elképzelni rólam? - fordult vissza Beomgyu az ablak irányába, mire Soobin idegesen felszusszant.

- Egyáltalán nem ezt mondtam, csupán annyit, hogy mivel sosem említetted, ezért meglepődtem - felelte bosszúsan.

Beomgyu ilyen: ha a személyes terében vájkál az ember, akkor összezár és védekezés gyanánt visszatámad. - Mégis - kezdte ismét az imént belépett fiú -, megengednéd, hogy meghallgassam a játékod? Olyan ritkán játszik bármelyikünk is valamilyen hangszeren.

Beomgyu újfent szúrós pillantást vetett Soobinra a válla felett, majd szemforgatva biccentett, jelezve, hogy a másik beljebb jöhet. Nem volt ínyére a helyzet egyáltalán, de ahhoz már meglehetősen későre járt, hogy makacs szobatársával perlekedésbe fogjon, így inkább rábólintott a másik kérésére. Soobin puhán helyet foglalt mellette az ágyon, Beomgyu pedig meredten figyelte egy darabig. Néhány másodpercig tartott a feszült várakozás, mire Beomgyu visszavette ölébe a gitárját. Lehajtotta a fejét, haja a szemébe hullott, és a barna tincsek alól lesett a másikra.

- Egyébként pedig tudtommal illik kopogni, mielőtt belépsz egy szobába. Nem tudhatod, mit csinál, aki bent tartózkodik. Akár öltözködhettem is volna, vagy... - Mihelyst a fiú levegőt vett, a másik félbeszakította a panaszáradatot.

- Most pontosan úgy csinálsz, mintha még nem láttalak volna átöltözni, vagy mintha te még soha nem nyitottál volna be kopogás nélkül. Amúgy meg teszek a kopogásra, ezen a szobán ketten osztozunk, annyira az enyém, mint amennyire a tiéd is. Ha be akarok jönni, ezt teszem, nem kell az engedélyed.

- Simán csak bunkó vagy, Soobin. Ha legközelebb nem kopogsz, megcsapkodlak. Vagy leszedem a drága függönyeidet. - Villant Beomgyu tekintete az ablakok irányába, majd elégedetten lehunyta a szemét és lassan elkezdte lefogni és pengetni a húrokat, Soobinba fojtva a további riposztokat.

Olykor összevonta a szemöldökét, vállai pedig apránként ellazultak. Kizárta a valóságot, látszólag megfeledkezett Soobin jelenlétéről is. Amaz szintén lezárta pilláit, s átengedte magát a gitárból szóló dallamok élvezetének, melyek bár darabosak, kísérletezőek voltak eleinte, folyamatosan egységesebbé váltak.

Soobin elméje teljesen lepihent a muzsika hallgatása közben, olyannyira, hogy időközben végigfeküdt társa ágyán. Úgy vélte, Beomgyu nagyszerűen játszik, azt azonban nem értette, miért titkolta tehetségét előttük mindezidáig. Még akkor is, ha egy-egy hang félrecsúszott, tagadhatatlan volt a tény, hogy Beomgyunak határozott adottsága van a hangszeres játékhoz.

Ez az idill néhány éjszakán keresztül folyamatosan kitartott. Mikor mindketten visszavonultak a szobájukba, Beomgyu elővette a gitárját, mintegy tudomást sem véve a másikról, és csendben játszani kezdett. Olykor énekelt is mellé, Soobin pedig igyekezett egyszer sem beleszólni, csak élvezni a lehetőséget, hogy hallhatja Beomgyu zenéjét, ám közben folyamatosan arra gondolt, milyen kár, hogy egyedül ő részesülhet benne, és senki más. Eltelt még néhány nap, mire Soobin vette a bátorságot, hogy megszakítsa a szokásos, lassanként rituálénak nevezhető kis programjukat.

- Ide figyelj: ha engem kérdezel, meg kellene mutatnod a többieknek is a játékodat. Igazi szemtelenség, hogy ők nem is tudnak még arról, milyen gyönyörűen pengetsz. - Mikor Soobin itt tartott, Beomgyu alaposan zavarba jött; úgy érezte, akkor bír csak megszólalni, ha a beszélő még a perifériájából is eltűnik. Egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bármiért megdicsérjék.

- Nézd, Soobin, én nem kérdeztem a véleményedet, és eszem ágában sincs senkinek beszámolni erről az egészről. Azt sem akartam, hogy te halld, de mivel egy kiállhatatlanul makacs alak vagy, nem volt kedvem ellenkezni.

- És mégis miért nem akarod, hogy bárki tudjon "erről az egészről"? Fel nem foghatom, miért akarnál ilyen tehetséget titokban tartani - vágott vissza Soobin, önfejűségének kritikájáról mintegy tudomást sem véve.

- Erre az egyszerű válasz az, hogy azért, mert nem te vagyok, így ha tudok bármit, ami nem feltétlenül átlagos, nem az az első gondolatom, hogy az ügyességemet fitogtassam. Másrészt pedig egyszerűen csak nem akarom kitenni magamat annak a tortúrának, ami ezzel járna.

- Oh, áruld el nekem, mégis milyen tortúra járna ezzel? Még a végén kissé megugranának a népszerűségi számaid. - Mire a fiú befejezte a mondatot, felismerte, hogy ezt igazán nem kellett volna kimondania, így a szájára csapta a kezét.

- Oh csak így tovább Soobin, ezzel minden bizonyára meg fogsz győzni a véleményem ellenkezőjéről. - Felelte merev arccal a másik fiú, majd Soobintól elfordulva nekilátott, hogy elpakolja a hangszert. Maguk között nem hozták fel a népszerűség kérdését nagyjából sosem, Beomgyu mégis tisztában volt azzal, hogy egyik-másik társa jelentősen népszerűbb nála, az viszont abszolút rosszulesett neki, hogy Soobin ezzel hozakodott elő az iménti párbeszédük során.

- Várj, Gyu, igazán nem ezt akartam mondani... - Kezdte Soobin, ám látva a másik hűvös arckifejezését, inkább összezárta az ajkait. Érzékelte, hogy a megszólalásával mélyen megbánthatta Beomgyut, úgyhogy jobb ötletnek tűnt, ha inkább nem szól a másikhoz az éjszaka maradék részében.

Úgy döntött, addig is magára hagyja Beomgyut, amíg kimegy fogat mosni, és mire visszatért, a fiú már az ágyában feküdt, összevissza tekeredve meglehetősen tarka takarójában. Soobin nagyot nyelt és végül kisebb gyomorgörccsel tért nyugovóra.

Soobint heves hirtelenség jellemezte: gyakran mondott ki anélkül dolgokat, hogy alaposabban átgondolta volna, még ha nem is szándékozott a másikat megbánatni a kijelentésével, mindemellé pedig meglehetősen önfejű természetű volt, aki nehezen ismerte fel a hibáit. A hírnév kérdése azonban mégis akkora tabunak számított, hogy a szokásosnál hamarabb rágódni kezdett következetlen szavain.

Eltelt már egy-két nap az incidens óta, és amennyire Beomgyu felszabadultnak próbált tűnni napközben, olyannyira szótlanná és magába fordulóvá vált estére, mikor visszavonultak a szobáikba. Soobin utált csendben lenni, de a feszültség ott lengedezett körülöttük a szokásos, csipkelődő légkör helyett, és a feszélyezettség megtörhetetlennek látszott. Hiányzott neki a kényelmes, baráti viszony, ami köztük volt a fiúval.

Végre is Soobin megelégelte a helyzetet, és egyik este leült az ágyán fekvő fiú mellé, közben pedig lehúzta róla a fejhallgatóját. Beomgyu méltatlankodó pillantást vetett rá és az eszköz után kapott.

- Szálljál le rólam légy szíves, nem vagyok rád kíváncsi.

- Ne küldj el kérlek, csak szeretnék bocsánatot kérni!

- Teszek a bocsánatkérésedre, pont amennyire te teszel mások érzéseire. - Nézett szigorúan a másik szemébe Beomgyu, majd egy határozott mozdulattal visszarántotta magához a fejhallgatóját. - Képzeld, magamtól is tisztában voltam azzal, hogy Yeonjun rókaszemét meg a "Virágherceget" körülbelül esélyem sincs legyőzni a hülye hajammal meg a kerek arcommal, nincs szükségem arra, hogy az orrom alá dörgöld, és ezzel megpróbáld elvenni a kevés olyan dolgok egyikét, amit tényleg élvezek csinálni.

Erre aztán Soobin kénytelen volt befogni a száját; fájt, amit a szobatársa mondott, de tudta, alaposan kisarkítva ugyan, de ez az igazság. Végül mégis tett egy utolsó kísérletet, hogy beszéljen a fiú fejével.

- Nézd, tisztában vagyok vele, hogy hatalmas bunkóság, amit mondtam, és elismerem, hogy már megint érzéketlen tuskó módjára beszéltem, de szeretném, ha megbocsátanál. Tényleg csak azt szerettem volna, hogy mások is hallhassák...

Látva Soobin kérlelő tekintetét, Beomgyu nagyot sóhajtott. Igaznak tűntek a szavak, és bármennyi kellemetlen gondolatot is eredményezett ez az értelmetlen megszólalás az utóbbi napok folyamán, el akarta tüntetni a feszült légkört, ami rájuk telepedett. Kedvelte azt a lökött Soobint, akit ismert, és kész volt túllépni a fojtogató eszmefuttatásokon, hogy ismét csipkelődő és baráti legyen a viszonyuk, mint azelőtt. A fiúra mosolygott halványan, aki erre akkorát sóhajtott, mintha már percek óta tartotta volna vissz a lélegzetét. Soobin nem szerette volna tovább húzni ezt a beszélgetést, hisz kissé mégiscsak kellemetlenül érintette, részint, mert bocsánatot kellett kérnie, részint mert félt, hogy nem sikerül Beomgyut kiengesztelni. Békítőleg visszahúzta a fejére a fejhallgatót, végül kedvesen megpöckölte a fiú arcát, és a fürdőszoba felé vette az útját.

Egy délután Soobin arra tért haza a vásárlásból, hogy finom gitárszóló hallatszott a nappaliból. Mikor bekukkantott, a következő kép tárult elé: Beomgyu a kanapén ülve gitározott, miközben a másik három bandatag körülötte lebzselt, szinte átszellemülve hallgatva a zenét. Soobin igencsak meglepődött, ugyanekkor széles mosoly kúszott az arcára és elkurjantotta magát:

- Nahát, Gyu, mondtam én, hogy előbb vagy utóbb be fog ez következni! - Azzal a bevásárlószatyrok a földön puffantak, Soobin pedig már helyet is foglalt a többiek körében. A gitáron játszó fiú csak a szemét forgatva rávigyorgott, a többiek pedig méltatlankodva meredtek az újonnan érkezettre.

- Erről te komolyan mindvégig tudtál, és képes voltál titokban tartani előttünk? - vágta csípőre a kezét Taehyun.

- Ugyan már, én is csak vagy másfél héttel ezelőtt szereztem tudomást a dologról.

- Ja, és azóta mindvégig hallgattál róla, mint a sír! - morgolódott Yeonjun. - Na de ez rád is vonatkozik ám, drágaság - legyintette meg Beomgyu lábát is. A két megfeddett fiú csak összenevetett és lepacsizott egymással, majd ismét a gitár hangja csendült fel, mindenkibe sikeresen belefojtva a szót.

A csapat összes tagját annyira elragadtatta Beomgyu rögtönzött bemutatója, hogy nem is csak egyikőjükben vetődött fel: mi volna, ha a következő koncertjükön az egyik, vagy esetleg néhány számukat a fiú kísérné hangszeren? Az ötletért Beomgyu kivételével mindnyájan lelkesedtek, aki egyébként is meglehetősen lámpalázas típusnak számított, és nem szándékozott vásárra vinni a hobbit, ami örömöt okozott számára. Kellett kis idő, míg különböző indokokkal sikerült meggyőzniük: többek között biztosították róla, hogy soha többé nem kell ezt csinálnia, ha nem szeretné, és hogy csak annyi számot kell elvállalnia, amennyit szeretne. Végül Taehyun még a legkérlelőbb nézését is bevetette, mire Beomgyu csak nevetett, és beleegyezett a dologba.

A következő koncertig még bővelkedtek az időben, épp annyira, hogy egy ilyen változtatás beleférjen a tervbe. Szerencséjükre a menedzserük részéről nem ütköztek ellenállásba, és a mögöttük álló szervezői csapat is lelkesedett az ötletért; megkezdődtek hát az előkészületek. Beomgyu végül két dalt választott ki a műsortervből, az elsőt és az utolsót, hogy a gitárjátékkal kiegészülve keretbe foglalják az előadást; neki is látott ezeket minél jobban begyakorolni.

Gyakran előfordult, hogy éjszakába nyúlóan pengette a hangszert, hogy tökéletesítse a végeredményt. Soobin eközben igyekezett minél megértőbb lenni vele, hiába fárasztotta néha a dolog; végtére is az eredeti ötlet az övé volt, megpróbálta hát annyira segíteni Beomgyut, amennyire csak tudta. A felelősségtudat ott motoszkált benne.

Sokszor hozott be a fiúnak nassolnivalót és vette ki a kezéből a gitárt, hogy az lepihenjen egy kissé, vagy mögé térdepelt az ágyra, és masszírozni kezdte a másik fiú bemerevedő nyakizmait. Ezek a kísérletek olykor párnacsatába vagy vég nélküli csiklandozásba fulladtak, máskor meg Beomgyu csak hálásan dőlt Soobinnak, és élvezte, valamint nagyra értékelte, hogy a szobatársa, aki alapvetően talán senki felé nem tett volna efféle gesztusokat, most ilyen sokat törődik vele. Egyre olyan jellemvonásaik mutatkoztak meg, amelyekkel mások ritkán találkozhattak: az éjszaka valahogy kibontotta a jellemük elzártabb csücskeit is, és közelebb hozta őket egymáshoz.

Soobin így tudta meg például, hogy Beomgyu borzasztó maximalizmussal küzdött; talán ez is volt az egyik oka, amiért eleinte olyannyira ellenezte a fellépést, így viszont, hogy a csalódást megelőzze, rengeteget gyakorolt, valószínűleg sokkal többet a kelleténél. Megesett, hogy perlekedtek emiatt Soobinnal, ám késő éjszakára Beomgyu annyira dekoncentrálttá vált, hogy mindig beletörődött a másik akaratába.

- Gyu, már régen ideje abbahagyni! Muszáj aludnod. Te is tudod, hogy ilyenkor már felesleges erőlködni, fáradtan nem tudsz koncentrálni.

- Ugyan már, csak még egyszer hadd... - kezdte bágyadt hangon a hosszú hajú, ám Soobin makacsul lefejtette ujjait a gitár nyakáról, vigyázva elcsomagolta a féltett tárgyat, és meglökte Beomgyu vállát, aki ettől megadóan az ágyba hanyatlott.

- Na, helyes. Holnap reggelig így maradj.

- És esti mese nem lesz, anyu? - kuncogott Gyu, majd az álláig húzta a takarót, és az ablak felé fordult, Soobin rosszalló pillantásától kísérve. Ő maga ilyenkor őszintén aggódott a másikért, de örült annak, hogy mikor ráparancsolt, többnyire elérte a célját: Beomgyu nyugovóra tért. Saját hülye gondolatait a takaró alól kivillanó derékról és az alvás közben elnyíló ajkakról pedig az elméje legtávolabbi zugába zárta.

Egy-két hét múltán elértek abba a stációba, mikor Beomgyu nagy nehezen elismerte, hogy már tudja annyira a két számot, hogy együtt is próbálni kezdjenek.

Eleinte gördülékenyen haladtak előre, Beomgyu végtelen gyakorlása gyümölcsözőnek látszott. Hibátlanul játszotta végig mindkét zenét, és mindenki rendkívül elégedettnek tűnt, a bandatagoktól kezdve a menedzserükig, leszámítva Soobint. Jelentős mennyiségű éjjelen át gondoskodott Beomgyuról, így feltűnt neki, hogy az folyamatosan feszélyezve érzi magát mindaddig, amíg az utolsó akkord el nem hangzott a próbán.

Valahányszor rákérdezett, kitérő válaszokat kapott, de érzékelte, hogy a fiú egyáltalán nem élvezi, amit csinál, ez a szempont pedig mindannyiuk szemében fontosnak számított. Soobin nem akarta, hogy mindez ilyen mértékű stresszt jelentsen a hosszú hajú számára, és hogy teljesen feleméssze a maximalizmus, de igazán tanácstalan volt, hogy ezt miként hozza a másik tudomására.

A feszültség végtére is láncreakciót eredményezett: Beomgyu egyre többször hibázott próba közben, és gyakran ingerülten szólt mindenkihez maga körül. Egy ilyen alkalom aztán meglehetősen ronda ponton tetőzött.

- Oké, Gyu, elég volt. Ha nem vagy képes jól eljátszani ezeket a zenéket, és főleg anélkül, hogy mindenkit lehurrognál, aki csak hozzád szól, akkor inkább hagyjuk ezt az egészet, semmi szükségünk a feszkóra, amit generálsz - tornyosult az ülő figura fölé Yeonjun.

- Nem is értem, mire fel morogsz mindenkire, holott te vagy az, aki állandóan belebakizik, mintha nem gyakorolt volna eleget, pedig elég sok időt kaptál - sziszegte a háttérből Huening Kai.

Taehyun nem szólalt meg, mert rendkívül közel állt Beomgyuhoz, de látszott rajta, hogy feszélyezi a szituáció, és bár legszívesebben védelmébe vette volna a barátját, igazat adott a két elégedetlenkedőnek is.

Beomgyu szeme szikrázott a bosszúságtól, és ennyit morgott az orra alatt:

- Ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni. Végtére is nem az én ötletem volt, hogy csak úgy beledobjuk a gitárt az előadásba! - csattant fel.

- Majd ha képes leszel normálisan válaszolni, visszatérünk erre - lehelete ismét Yeonjun, majd a vállára kanyarította a bőrdzsekijét, és Soobinra, majd Kai-ra sandított. Előbbi rosszallóan rázta a fejét, mire ő szusszantott, utóbbi azoban egyetértően megismételte Yeonjun mozdulatait, és követte őt ki a stúdióból. Taehyun ide-oda fordította a fejét, végül ennyit suttogott:

- Azt hiszem, megyek, és megbékítem őket. - Azzal sietős léptekkel a távozók után lódult.

A falat támasztó Soobin ellökte magát, majd Beomgyu előtt fékezett le.

- Mi van, te is szeretnél kötekedni egy kicsit?

- Álljál le, kis vipera, jó? Nem kell mindenkit elmarni magad mellől - fogta tenyerébe Beomgyu állát, és a kapta el a tekintetét. A dacos indulat ott lobogott benne, és megült összepréselt ajkain, de ezt leszámítva olyanná vált a testtartása, mintha fenyegetve érezte volna magát.

- Nekik adsz igazat, mi? Hogy kiállhatatlan vagyok, meg hogy nem gyakoroltam be rendesen a zenét, meg...

- Mondom álljál le, mit nem értesz? - hajolt közelebb Beomgyuhoz, aki sürgősen a helyiség egyik falát kezdte pásztázni. - Ezzel kurvára nem leszünk előrébb. - Helyezte át a tenyerét a fiú arcáról a térdére, majd leguggolt elé. - Igen, abban igazuk van, hogy folyamatosan feszült légkört teremtesz azzal, hogy mindenre harapsz, mint valami megvadult harapófogó. Abban viszont nincsen, hogy nem gyakoroltál rohadt sokat máris, és ha bármelyikük ezzel mer neked jönni még egyszer, akkor megnézheti magát. Én csináltam veled végig az összes átvirrasztott éjszakát, én szedtem ki a gitárt a kezedből, mikor már belemerevedtél ugyanabba a pózba, és kész vagyok bárkivel bármikor közölni mindezt. De az igaz, hogy az utóbbi időben többször is hibáztál, ami gondolom, zavar, emiatt bántál mindenkivel úgy. És tudod - vett Soobin egy akadozó lélegzetet -, azt érzem, hogy tökéletesen akarod végigcsinálni az egészet a próbáktól a fellépésig, túl tökéletesen, és a nyomás, amit ezzel helyezel magadra, csak ront a helyzeteden. Eddig nem tudtam, hogyan kellene ezt elmondanom, de most már igazán muszáj voltam. Aggódom, mert nem tesz jót neked, amit művelsz magaddal, ráadásul kihatással van a többiekkel való viszonyodra is, úgyhogy kérlek, mielőtt idegroncs leszel valami miatt, ami élvezetet kéne, hogy okozzon, felejtsd el a kényszereidet.

Időközben Beomgyu tekintete jelentősen megszelídült, sőt, némiképp riadttá is vált. Soha nem volt agresszív típus, a felgyülemlett indulatok hirtelen kitörése után visszahúzódott a csigaházába, onnan figyelte a megnyugtatásával próbálkozó Soobint.

- Miért nem mentél el velük? Biztos, hogy téged is megbántottalak már - suttogta Beomgyu.

- Éppen most bántasz meg, hülye. Mintha nem életem nagyjából legérzelmesebb monológját adtam volna elő az imént arról, hogy aggódom és hogy valójában értelek, és erre ilyen marhaságokat kérdezel, hát a falnak megyek tőled, komolyan. - Erre aztán Beomgyu nem tudta legyőzni a kuncogását, Soobin pedig gyengéden megszorította a térdét, majd felemelkedett a földről.

- Hé, még mielőtt komolyan megharagszol... Köszönöm. Mármint mindent. Hogy végig... gondoskodtál rólam az elmúlt hetekben, és hogy még így is ki bírsz állni mellettem, mikor pedig sorozatosan hibákat vétek. - Soobin erre megeresztett egy féloldalas mosolyt, pedig a szája csaknem a füléig ért volna, ha szabadjára engedi az arckifejezéseit, látva Beomgyu csillogó szemét, ahogy felfelé sandít rá.

- Na, rohadt gyorsan tedd el azt a gitárt, kedvenc kis hülyém, és keressük meg a többieket. Vagy még jobb: együnk valahol, és majd utána. Éhes ember ideges, és félő, hogy amennyire korog a gyomrom, még a végén én is valami baromságot vágok valaki fejéhez, akit nem kellene még egyszer megbántanom. - Eddigre Beomgyu már össze is pakolta a hangszerét, és a mondat végére a könyöke Soobin oldalában végezte, aki csak vigyorgott, immár gátlások nélkül, majd végigszaladt a stúdió folyosóján. Beomgyu szemforgatva kulcsolta be a helyiséget - valahogy mindig, mindig rá hárult ez a feladat -, aztán Soobin után iramodott azzal a feltett szándékkal, hogy nyakon csípi, még mielőtt kiérhetne az épületből.

Még aznap este mindnyájan sort kerítettek a bocsánatkérésekre, Soobin pedig segített Beomgyunak, hogy a többiek előtt is felvázolja azokat a nyomasztó érzéseket, melyekre ő maga már korábban rátapintott. Eleinte persze mind Yeonjun, mind Kai ferde szemmel figyelték a beszédben meg-megakadó Gyut, holott maguk is jól tudták, a fiú valójában ilyen: kezét tördelő és halk szavú, mintsem olyan ideges és morgó, mint amilyennek a stúdióban mutatkozott. Végtére is ellágyult a tekintetük, és belátták mindazt, amit Soobin is igyekezett feléjük tolmácsolni, illetve saját baklövésüket is Gyu megítélésével kapcsolatban. A beszélgetés végén megölelték Beomgyut, Taehyun gyomorgörcse pedig feloldódott a békés hangulatban.

Folytatódtak a próbák, immár mérföldekkel nyugodtabb légkörben. Valahányszor Beomgyu rontott, csak nagy levegőt vett, és igyekezett úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor Soobin mindig biztató pillantást lövellt felé, ha látta az illető, ha nem, de az is rengeteget számított, hogy a banda egyetlen tagja sem hánytorgatta fel az apró, lassanként ismét teljesen eltűnő baklövéseket.

Közeledett a koncert ideje végre, és a fiúkon úrrá lett az izgalom - szerencsére sokkal inkább az a fajta, amely motiválja az embert, s nem az, amelytől émelyegni kezd.

A fellépés helyszíne London volt, és az utazási betegségtől szenvedő bandatagok előre örültek, hogy a célállomásuk egyelőre nem egy hosszú turné kezdetét jelenti. Érkezésük után egyből a szállásukra irányították őket: egy meglehetősen impozáns méretű szállodába. Ilyenkor többnyire már csak arra vágytak, hogy bedőljenek az ágyba, ezúttal még a szobaelosztáson való szokásos civódás is elmaradt: még így is, hogy Beomgyu határozott kívánságát fejezte ki, hogy Soobinnal alhasson, a többiek nem akadékoskodtak. Így került a két fiú ismételten egy hálószobába.

- Nagyon ragaszkodtál ahhoz, hogy egy légtérben aludjunk - kuncogott Soobin, miközben szétterült az ágytakarón.

- Fogadd el: te vagy a kabalám. Mióta csak készülődünk erre a koncertre, folyamatosan kihúzod a hátsóm a szerencsétlen helyzetekből, bátorítasz és vigyázol rám. Nem az utolsó estémet szeretném nélküled tölteni - nézett mélyen a szemébe Beomgyu, a szemkontaktus azonban nem maradhatott fent sokáig: Soobin visszaejtette az ágyra a fejét, közben pedig a párna sarkát kezdte el babrálni.

- Nos, örülök, hogy szerencsét hozhattam a művészúrnak. Remélem, lesz mire büszkének lennem holnap. - Beomgyu erre már nem reagált, csak egy félmosollyal az arcán kémlelte a mennyezetet.

A zuhanyzást befejezve szinte ösztönösen nyúlt a hangszeréért, ám Soobin rosszalló pillantására egyből visszahúzta a kezét. Aprót biccentett, végül pedig mihamarabb ágyba bújt, helyet adva szobatársának a fürdőszobában.

A másnap reggel abszolút nem indult zökkenőmentesen: nevezetesen mindjárt azzal kezdődött, hogy a gitár frissen cserélt húrjai közül az egyik elszakadt. Ez egyből megalapozta Beomgyu frusztrációját; a húrt persze egyből pótolták, és kezeskedtek arról, hogy ez ne ismétlődjön meg egyhamar még egyszer, a fiú mégis rossz ómennek vélte az ilyesmit.

Aztán következett a hirtelen eleredő eső, ami szintén elkedvetlenítette a banda tagjait; London lévén ez az időjárás egyáltalán nem számított meglepőnek, mégis jobban örültek volna a napsütésnek.

A hangpróba azonban szerencsére gördülékenyen lezajlott, ez mindnyájukat felvidította kissé. Az öltözőikbe visszavonulva jókedvűen cseverésztek, majd nekifogtak, hogy magukra öltsék az alkalomra szabott kosztümöket. A következő istencsapása ekkor sújtott le, mégpedig Soobinra: miután nagy gonddal elrendezte magán a ruhadarabokat, és megpróbált leülni bennük, a nadrág varrása középen felfeslett.

- Hát ilyen nincsen! - kiáltott fel. - Még ilyen szerencsétlen napunk sosem volt egy koncert előtt sem, ezt biztosra veszem!

A kiabálásra berontott a csapat összes tagja, ám mikor Soobin hátat fordított nekik, és megmutatta a ronda szakadást, a bandatagok csak lemondóan kacagni kezdtek. A pórul járt fiú először morcosan meredt rájuk, majd ő is csatlakozott a nevetőkhöz; talán így jártak a legjobban, hogy humorral kezelték az újabb bökkenőt. Nyilván akadt tartalék a tönkrement ruhadarabból, ahogy korábban a gitárhúrból is, a nevetés miatt pedig a feszültség sem halmozódott fel rajtuk.

Mielőtt színpadra álltak volna, mind megölelték egymást, és szokásos módon jókívánságokat mormoltak, a legtöbbet ezúttal Beomgyunak. Mikor Soobinon volt a sor, hogy a karjába húzza a fiút, apró puszit adott a homlokára, és a következőket suttogta:

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes leszel. Ha visszatértünk a hotelba, megünnepeljük.

- Tessék? - Ám Sobbin addigra már hátat is fordított, mivel pillanatokon belül színpadra kellett lépniük; Beomgyu számára ezt kissé megnehezítette a váratlan kontaktus, de hamar megrázta a fejét és igyekezett száműzni a különös gondolatokat.

Kilépve mindnyájukat elvakította a reflektor fénye, és miközben elfoglalták a helyüket, már csak a látogatók kiabálását lehetett hallani, mikor kiszúrták Beomgyu kezében a gitárt. Ugyan keltek már szárnyra híresztelések, főleg azon lesifotók miatt, melyeken a fiút a hangszerrel együtt kapták le, hivatalosan mégsem közölték ezt a változtatást, a sikere azonban osztatlannak tűnt.

Az első dal könnyedén lement, a közönség reakciója pedig mindent elárult; majd az utána következő számokat is gond nélkül előadták. A fiúk jól érezték magukat a színpadon, miközben mindent beleadtak a táncba és az éneklésbe, teljesen belefeledkeztek a produkcióba. Beomgyu alig akarta elhinni, hogy máris a végére értek, mikor jelt adtak neki, hogy vegye magához a gitárját. Visszatérve elfoglalta a tér közepét, miközben barátai négy oldalról közrefogták, a tömeg pedig éljenzett. Behunyt szemmel megpengette a húrokat, átadva magát a ritmus sodrásának. Lassú, de ütemes számot választottak a végére, és mindenkit magával ragadott az atmoszféra, ami teremtődött általa. A fiúk ekkor már nem táncoltak, sokkal inkább Beomgyut körülállva énekeltek; már-már meghittséget sugárzott ez a jelenet. Soobin végig a gitározó arcát mustrálta, jólesett néznie a kisimuló arcvonásait és az ajkait, ahogy mosolyt és szavakat formálnak. A mellkasát jóleső bizsergés járta át, és az utolsó, közös sorokat teljes szívből énekelte a többiekkel.

Feldübörgött a taps és a nézők visongása, amint a fiúk meghajoltak. Elégedetten borultak egymás nyakába, egyikőjüket sem érdekelte igazán a vakuk villogása és csattogása. Mámoros állapotban vonultak vissza a színpadról, és kedélyük végig kitartott, miközben átöltöztek, majd ahogy a sajtóval futották le a kötelező köröket; a rajongókkal való találkozások alkalmával pedig egyébként is mindig vidámak voltak. Beomgyu arca, mert a rengeteg gyakorlás meghozta a gyümölcsét, végig ragyogott, bárki örömmel nézett rá.

A hotel bárjában jóleső kimerültséggel foglaltak helyet, majd koccintottak az egész banda, majd pedig Gyu sikerére, ennek az estének kétségtelenül ő volt a főszereplője.

- Borzasztóan örülök neked - szorongatta meg a fiút Taehyun, miközben egyik kezében a baracklevét egyensúlyozta - neki nem volt kedve alkoholizálni. Kai összeborzola a fiú haját, Yeonjun pedig ugyancsak átkarolta hátulról, miután kikérte a koktélját. Soobin mindeközben csak sejtelmesen mosolygott.

Egy darabig élénk beszélgetést folytattak az italaik fölött, jókedvük az asztalra gyűlő poharak számával egyenes arányban állt.
- Azt hiszem, én szeretnék már lepihenni, de ti mulassatok még, amíg jólesik - emelkedett fel az asztaltól az ünnepelt, majd betolta maga után a széket. Társai intettek neki - Taehyun és Yeonjun éppen a szalvétákból hajtogatott origamifiguráik fölött vitáztak, nem értek rá rendesen elköszönni -, Beomgyu pedig az ajtó felé vette az irányt. Már félig becsukódott mögötte, mikor Soobin is felpattant, hadart valamit a kényelmes szállodai ágyakról, és a távozó után iparkodott. Mire kiért, Beomgyu már a hosszú folyosó végén, a lift előtt állt, de a dobogó lábak zajára hátrapillantott.

- Várjál meg kérlek!

- Szeretnéd, mi? - villantott ördögi vigyort az utána loholó fiúra, aki átkozta magában a hosszú közlekedőt. Nem ért oda időben: már a lábával sem tudta megállítani az épp bezáródó ajtót, de Beomgyu pimasz mosolya tökéletesen látszott mindvégig. Soobinnak semmi kedve nem volt lépcsőzni az aznap után, inkább türelmesen megvárta, míg a felvonó ismét a földszintre hívható. Beszállva még mindig érződött a fiú jellegzetes parfümjének illata. A szobájukba nyitva a következő kép tárult a szeme elé: Beomgyu a szemközti falat támasztotta, miközben kihívóan meredt az ajtóra, illetőleg a belépőre.

- Ez meglepően sokáig tartott, kis herceg.

- Még azt mondja, kis... Te vagy a kicsi! Egyébként pedig rendkívül sunyi vagy, remélem, ezt tudod - közelített Beomgyu felé, majd támaszkodott meg két oldalt, a feje mellett. - Ne vigyorogj! Öreg csontjaim.

- Ne nevettesd ki magad - kuncogott Beomgyu. - Hiszen csak kicsit várni kellett a liftre. - Erre Soobin a szemét forgatta, majd elkapta a másik tekintetét, és komolyabb arckifejezést öltött.

- Nos, először is. Tényleg nagyon büszke vagyok rád, és arra, amit a kitartásoddal elértél. Soha nem léptél még fel korábban hangszerrel, ha jól sejtem, mégis egyenes hasított a produkció. Örülök, hogy a részese lehettem mind a folyamatnak, míg idáig jutottál, mind a pillanatnak, amikor felzúgott a tapsvihar - simította meg a fiú arcélét Soobin a hüvelykujjával.

- Azt mondtad, megünnepeljük... - kezdte a dicséretektől bizonytalankodva Beomgyu. - És adtál egy puszit, ami nem szokásod.

- Meg is, feltéve persze, hogy megengeded - hajolt egészen közel Soobin, olyannyira, hogy a két kis hűvös orr már összeért. Beomgyu valamit mormolt az orra alatt, de mikor az ajkát a másikéhoz nyomta, elég egyértelműnek tűnt, mit is akart mondani. Soobin szíve kihagyott egy ütemet, mikor bekövetkezett, amit titkon már hetek óta remélt, és ujjait a fiú ujjaira fonta, miközben lassan elhúzta az arcát. Beomgyu egyből hajolt utána, hogy újabb csókot kezdeményezzen, és nem volt szükség ennél több megerősítésre, hogy kiderüljön: ugyanolyan dallamokra jár táncot a szívük.