2015. január 05. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Újra mindent el kellett pakolnom, mármint a dobfelszerelést és a két bőröndömet, ami valljuk be, hatalmas helyet foglal el, és emellé még jön a többi hangszer és Hope cucca is. Hiába van direkt erre a célra bérelt autónk, még így is nehézkesen férünk el. 

Hope az anyósülésen várta, amíg a srácok is bepakolnak. Mosolyogva figyelte minden egyes megmozdulásomat, és hálás tekintetet intézett felém minden egyes alkalommal, amikor rá néztem. 

- Mindenki készen van? - kérdeztem összecsapva a tenyerem.
- Azt hiszem - vakarta a tarkóját Luke. - Tiéd az a vörös bőrönd? - nézett Mike-ra szinte kinevetve őt.
- Miből gondolod? - nézett rá sértődötten.
- Illene a hajadhoz, Clifford... a nagy vörös...
- Kutya, tudom, de már uncsi. Nem találnál ki valami egyedibbet? - forgatta meg a szemeit, de Luke és Cal igencsak jót szórakoztak rajta. 
- Az az enyém - fordult hátra Hope.
- Nyaralni mész? - kérdezte Calum értetlenül.
- Ashton nem szólt? - hiába indult kérdésnek, a mondat közben fogta fel, hogy ez inkább kijelentés lesz. Hallottam a szóváltást, így jobbnak láttam megbeszélni velük.
- Hope velünk jön. Tudom, szólnom kellett volna, de hirtelen döntés volt. Sajnálom - mondtam bezárva magam után a kocsi ajtaját. 

- Ashton, beszélhetnénk? - szállt ki Luke, majd én is követtem. Kicsit arrébb sétáltunk, majd felém fordult. - Teljesen biztos vagy te ebben? 
- Igen - próbáltam határozott lenni.
- Bassza meg! - fordult ki magából. - Ashton! Ő Hope! Vele soha semmi sincs rendben. Mégis mihez fogsz kezdeni, ha az ottlétünk alatt valami bekattan nála? Nem veszed észre, hogy úgy pattogsz, ahogyan ő fütyül? Teljesen elvette a józan eszed. Egyáltalán nem támogatom az ötletet, és biztosra veszem, hogy a többiek sem - szegezte felém a dühtől szikrázó szemeit. Annyira meglepett ezzel az akciójával, hogy pár másodpercig csak nagyokat pislogtam, de aztán eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. És ekkor nálam pattant el valami.
- Szüksége van rám! - szűrtem ki a fogaim között a szavakat, és attól tartottam, hogy ha nagyobbra nyitom a szám, kiabálni kezdenék. - Mindenki elhagyta, megverték, depressziós. Rajtam kívül nem számíthat senkire. Nem fogom egyedül hagyni. Most nem! 
- Remek. Akkor szóljunk már Jade-nek is, mert ő sem akar nélkülem lenni. Hozzuk Mike kiszemeltjét is és hogy Cal se legyen egyedül még három kutyát! - hangja gúnnyal teli volt.
- Válassz Luke! Vagy ő is jön, vagy én nem megyek! Rajtad áll! - hiába próbáltam magam türtőztetni, kicsit hangosabbá váltam a  kelleténél és már csak a kocsiajtó csapódására lettem figyelmes, amit Hope csapott be maga után. - Örülj magadnak Hemmings! - vágtam hozzá a szavakat, majd Hope után siettem. 

Nem tudtam, hová futhatott, de volt egy tippem. Amilyen gyorsan csak tudtam, a tavacska felé vettem az irányt. És mit ad az ég, a megérzésem most sem csapott be.

- Hope! Én... 
- Semmi gond, Ashton. Csak nem értem, miért nem szóltál nekik rólam. Megkímélhettük volna egymást ezektől a percektől - nézett rám könnyben úszó szemekkel.
- Luke egy barom, ne is foglalkozz vele! Majd megbékél.
- Emlékszel? Itt találkoztunk. És most ez a legmegfelelőbb hely a búcsúra is. 
- Ne beszélj butaságokat, Hope! 
- Nem, Ashton. Én voltam az ostoba, hogy elhittem, ez lehet az én világom is. De nem. Ez a ti álmotok. És én nem tartozom bele. 

Egyszerűen nem tudtam megszólalni. A fejemben kavarogtak a gondolatok, hogy talán itt van a megfelelő pillanat, amire már oly' régóta várok, de mintha egy beragadt cipzár lett volna a számon, nem tudtam megszólalni, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.

- Hope! - ejtettem ki a számon olyan lágyan a nevét, mint talán még soha. - Nekem te vagy a legnagyobb álmom - mondtam ki összeszorított szemekkel, ugyanis féltem a reakciótól. 
- Tessék? - hallottam hitetlenkedő hangját. 
- Öhm... Én csak akkor élek az álmaimban, ha melletted tehetem - zavarban voltam. Össze-vissza kapkodtam a tekintetem és izzadt a tenyerem.
- Ezt komolyan mondod? - fordult felém teljesen.
- Semmit sem mondtam még ennyire komolyan. Hope, már régóta el szeretnék mondani valamit, de eddig még nem sikerült. Attól a perctől kezdve, hogy itt a tó partján megláttalak, azóta úgy érzem, hogy teljesen megváltozott az életem. Azt hiszem, hogy szerelme... - már majdnem kimondtam, de megcsörrent a telefonom. Bosszankodva vettem elő és láttam, hogy Calum hív. - Vissza kéne mennünk - mondtam lerakva.
- De mondani akartál valamit - nézett fel rám, ugyanis én már álltam, indulásra készen.
- Nem fontos. Majd máskor - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a kezemet nyújtottam.

Amint visszaértünk, Mikey és Cal a kocsi mellett állva türelmetlenkedtek, de Luke-ot nem láttam sehol sem.

- Luke? - kérdeztem eléjük érve. Nem válaszoltak, csak a kocsi felé böktek a fejükkel. Bent ült, fejhallgatóval a fején. 
- Hope, tudd, hogy mi örülünk neked. Luke pedig csak azért ellenzi, mert Jade nem jöhet. De hidd el, lenyugszik - simította meg Mike Hope karját, mire Hope csak elmosolyodott.
- Köszönöm! - ölelte meg őket. 

Jó érzéssel töltött el ezt látni. Mike és Calum teljesen megértően viselkedtek, Luke pedig, mint egy barom, de érthető. Bennem nem volt semmi negatív érzés felé. Úgy gondolom, a helyében én is így cselekedtem volna. 
Hope elfoglalta a helyét az anyósülésen, mellettem, amíg a srácok befészkelték magukat hátra.

- Mindenki a fedélzeten? - kérdeztem a visszapillantóba nézve.
- Igen, Fletcher kapitány! - poénkodott Calum, amin Mike könnyezve nevetett.

Lassan lehajtva a feljáróról újra úton voltunk, hogy megvalósítsuk az álmunkat annyi különbséggel, hogy én már félig álmodtam, ha a bal oldalamra pillantottam. Hope mosolyogva figyelte az utat és néha engem. Mind a négyen - ugyanis Luke nem vett részt a szocializálódásban - a rádióval együtt énekeltünk, és jókat nevettünk. Hope újra önfeledten mosolygott és csak néha láttam jelét a fizikai fájdalmának, ami egy újabb mérföldkő volt. 

Körülbelül félúton lehettünk, amikor mindenki kidőlt. Hope a fejét az ablaknak döntötte, miközben a biztonsági övet ölelte át. Még alvás közben is mosolygott. Soha nem láttam még ennyire őszinte mosolyt az arcán. Boldog volt. Velem, na és persze a srácokkal megtalálta önmagát.