2014. december 20. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Húsz teljes napja hagytam, hagytuk ott az otthonunkat a karrierünk építése miatt, ami valljuk be, hatalmas feladat, de a lehető legjobb úton járunk.
A stúdiómunkálatok felénél járhatunk, de az ünnepekre hazajöhettünk.

- Alig várom, hogy otthon legyek. - szólalt meg álmos hangon Mike.
- Mi is haver, mi is. - veregette vállba Luke, akinek a szemei alatt már nem is táskák, hanem bőröndök voltak.

Az út további részét, ami igazából baromi hosszúnak tűnt, csendben tettük meg. Mindenki nagyon várta a hazaérkezést. Tudtuk mi, hogy ez a fajta munka igénybe veszi az energiánkat, de hogy a stúdió válik az otthonunkká, azért erre nem számítottunk. A stúdióban ettünk, aludtunk, dolgoztunk és még a mosdó is a négy fal között volt.

Egy órán belül felparkoltam a felhajtónkra, miután a srácokat kiraktam az otthonuknál.

Édesanyám könnyes szemmel szaladt elém, míg a testvéreim az ajtóban várakoztak rám.
Szorosan húzott magához, amit viszonoztam.

- Hiányoztál! - suttogta. A könnyeimmel küszködve próbáltam valami értelmeset kinyögni, de nem sikerült. Csak jobban szorítottam, mint valaha.
- Te is. - ejtettem ki a szavakat, miután egy kicsit csökkent a torkomban lévő gombóc nagysága. Ezek után az ajtóban toporgó kiskrapekokra néztem. - Gyertek ide! - guggoltam le, ők pedig, mint akiket ágyúból lőttek ki, indultak el felém.
- Hiányoztál! - mondták ők is, és az ő szemük sem úszta meg szárazon.

Miután mindenki kicsikart belőlem nem kevés könnycseppet, bementünk és én fáradtságra hivatkozva felmentem a szobámba, ahol egy SMS után szinte azonnal álomba merültem.

"Hope! Itthon vagyunk! Holnap látlak!;) Ash xx"

Reggel fáradtan keltem, de amint megláttam a beérkezőmet Hope-tól, azonnal kipattantak a szemeim.

"Örülök, de nem hiszem, hogy egy darabig össze fog jönni a találkozó. Remélem, minden a legnagyobb rendben van veletek! Vigyázzatok egymásra! Hope xx"

Nem értettem. Miért ne jönne össze? A gondolataim társaságában mentem le a konyhába, ahol édesanyám egy nagy tál rántottával várt, de ő maga sehol sem volt.

- Lauren? Harry? Anya? - kiáltottam el magam, de választ nem kaptam.

Hamar betermeltem a reggelimet, majd úgy döntöttem, a pihenést nem egyedül, hanem Hope-al folytatom.
Gyorsan magamra kaptam egy pólót és egy térdig erő, laza nadrágot, magamhoz kaptam a telefonomat és a biciklimre pattanva elindultam Hope-hoz.

Nagyjából tíz perc tekerés után, már a bejárati ajtó előtt álltam arra várva, hogy Hope kilépjen rajta és karjait olyan szorosan öltse körém, hogy levegőt se kapjak, de nem történt semmi. Szó szerint semmi. Az ajtó nem nyílt ki, nem jött ki rajta Hope, de senki más sem.
A ház olyan elhagyatottan állt előttem, mint amit évek óta nem lakik senki.
Ekkor kapcsoltam. Hope elköltözött?! Azonnal elővettem a zsebembe csúsztatott telefont és tárcsáztam.

- Vedd már fel! - morogtam, majd a negyedik csörgés után fel is vette. - Na végre! Hol vagy? Miért nem vagy otthon? - hangom teljes kétségbeesettségemet tükrözte.
- Ashton, mondtam, hogy nem fog összejönni. - az ő hangja viszont erőtlenebb volt a megszokottnál.
- Ugye nem költöztetek el? Hope, én nélküled se...
- Ashton, nyugi. - nevetett fel halkan. - Nem költöztünk el, csak senki sem tartózkodik otthon.
- De miért? Hol vagy?
- Nem akarom, hogy tudd. Ne aggódj, minden rendben van, de még nem találkozhatunk.
- Hope, ne idegesíts! Tudnom kell! - kezdtem nagyon aggódni. Mondatom hallatán hangosan fújta ki a levegőjét, ami arra utalt, hogy megadta magát.
- Kórházban vagyok, Ashton. - suttogta. A szívem kihagyott pár dobbanást, sokként ért.
- A legközelebbiben? Azonnal ott vagyok, csak ne mozdulj! - hadartam el át sem gondolva, miket mondok.
- Hogy mennék már innen bárhová is? - nevetett fel keserűen.
- Igaz. A lényeg, hogy megyek. Vigyek valamit? - kérdeztem, és már a biciklimet magam alá gyűrve indultam a kórház felé.
- Nincs szükségem semmire és neked sem kell fáradoznod. - hangja erőtlenebb és kimerültebb volt, mint eddig bármikor.
- Ne vitatkozz! Sietek! - bontottam a vonalat, mielőtt megpróbál lebeszélni a látogatásról.

Hogy lehetek ekkora barom? Elmegyek, itt hagyom és tessék, mire visszaérek, kórházban van. Nem voltam itt, hogy megvédjem! Gratulálok Ashton! Megint jól elbasztad! - veregettem magam vállon.   

Egy órán belül, teljesen leizzadva, teljesen kimerülve értem a kórház bejáratához, de kétszer ekkora utat is megtettem volna, ha azon múlik, hogy láthassam. 

- Hope Higgings? Elnézést, tudna nekem segíteni? Hol találom Hope Higgings-et? - hadartam az első köpenyes hölgynek, aki elég furán nézett rám. 
- Hozzátartozója? - kérdezett vissza.
- A barátja. - tudtam, hogy hazudok, de ha azt mondom, nincs közöm hozzá, nem enged fel.
- Második emelet, jobbra, a 212-es szoba. - olvasta fel a monitor mögött ülve.
- Köszönöm! - csaptam a pultra és már rohantam is. 

A lift gombját idegesen nyomkodtam, hátha hamarabb leér, pedig tisztában voltam vele, hogy nem. Annyira ideges voltam, hogy inkább a lépcsőt választottam. A fokokat lassan már hármasával véve rohantam és mikor megérkeztem a megfelelő emeletre sem lassítottam. Az arcomba lógó, csapzott hajamat egy kézmozdulattal dobtam hátra, hogy ne zavarjanak a látásban. A folyosóra érve már csak nagyokat léptem. Minden ajtót jól megnéztem, és ekkor vettem észre, hogy ez a baleseti osztály. 
A szívem olyan ütemben tombolt, hogy azt hittem, egyszer csak külön útra kel és kiugrik a mellkasomból.

A megfelelő ajtó előtt, ami persze, hogy a folyosó legvégén volt, megálltam és mély levegőt vettem. Nem tudtam, mire számíthatok, így félve, csukott szemmel nyitottam ki a hatalmas kórházi ajtót. 

- Ashton! - amint meghallottam Hope hangját, kinyitottam szemeimet és odaszaladtam hozzá, szorosan magamhoz öleltem, mire felszisszentett.
- Ne haragudj! - toltam el magamtól és ekkor láttam. - Jézusom! Mi történt veled? - kérdeztem teljesen a látvány hatása alatt. Egyik szemét hatalmas, véraláfutásos monokli díszítette, szája nem egy helyen felrepedve, arcát és homlokát pedig összevarrt sebek fedték. 
- Nem tudom. Elveszítettem az emlékezetemet és itt keltem fel. - nézett el a vállam fölött. Hazudott. 
- A mostohaapád volt? Ő tette ezt veled? - préseltem ki a szavakat ajkaim között. Szinte biztos voltam benne. 
- Honnan veszed? - lett ideges.
- Ugyan Hope! Ismerlek! Ez egyértelmű. Miért tagadod? Az orvosok tudják? 
- Nem tudja senki, és nem is fogják tudni.
- Dehogynem. Ezt nem úszhatja meg! - álltam fel idegesen és az ablak elé sétáltam.
- Ashton, ez az ember veszélyes. Ha köpök, nem a kórházban lesz a következő fekhelyem. - hangja szinte könyörgő volt. 
- De az Isten szerelméért! - csaptam a párkányra. - Bassza meg! - túrtam a hajamba. Hope-ra néztem, akinek szemei a bűnbánástól csillogtak. - Ne haragudj! - léptem elé és ismét megöleltem, de már nem akkora hévvel. 
- Ashton, én rettegek. - markolt a felsőmbe és néma zokogásban tört ki. Nem akart elengedni és én sem akartam. 
- Most már itt vagyok. Nem fogom hagyni, hogy újból ártson neked! - pusziltam hajába.
- Ígéred? - nézett szemeimbe. Arcát tenyereimbe fogtam és úgy kényszerítettem a szemkontaktus fenntartására. 
- Bármit megteszek azért, hogy biztonságban tudjalak! Hope, eddig nem mondtam még, de én... - mély levegőt vettem - én szere...
- Higgings kisasszony, jobban van már? - lépett be az ajtón egy nővér, megszakítva vallomásomat. Idegesen rebbentünk szét, én ismét az ablakhoz mentem.
- Igen, köszönöm! - mosolygott rá kedvesen, majd átvette ebédjét. 

Minden egyes napomat a kórház falain belül töltöttem Hope mellett. Volt, hogy a srácok is bejöttek velem.
Karácsonyra és Újévre kimenőt kapott, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nálunk tölti az ünnepeket. Ott teljes biztonságban lehet. 

Autóval mentem érte 23-án reggel. Időközben kiderült, hogy a lába is sérült, és a gerince, bordái is. Bicegve, de mosolyogva lépte át a kórház bejáratát.

- Végre kint vagyok! - nézett rám.
- Mintha a sitten lettél volna. - viszonoztam mosolyát és átkarolva segítettem a kocsiig, amibe nehézkesen, de sikerült beülnie. 
- Biztos nem fogok zavarni? - kérdezte már útközben.
- Dehogy! Örülünk, hogy jössz. - néztem egy pillanatra rá, majd vissza az útra. Percek teltek el csendben. - Kérdezhetek valamit? - törtem meg.
- Persze.
- Anyukád hol van? - kérdésem hallatán arca elkomorult és gyorsan elmorzsolt egy könnycseppet. 
- Nem tudom. - suttogott. 
- Hogy-hogy nem tudod? - kerekedtek ki a szemeim. 
- Aznap este, amikor bekerültem. Akkor láttam utoljára. Ennek lassan három hete. 
- Mi a fene történt akkor? 
- Inkább az útra koncentrálj! Majd otthon, illetve nálatok mindent elmesélek. - mosolya most is keserédes volt. 

Nem válaszoltam csak bólintottam. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, hogy ennyire kiakadt az az ember. 
Leparkolva azonnal Hope segítségére szaladtam, és felkísértem a vendégszobánkba, ami pár hétig az ő szobája lesz. 

- Ezt a szobát eddig még nem is láttam. - nézett körbe.
- Nem rég alakítottuk ki vendégszobának. - ültem le az ágyra és jeleztem neki, hogy ő is tegyen így. - Mesélsz? - kérdeztem teljesen felé fordulva.
- Igen, csak arra kérlek, hogy légy türelmes és ne mondd el senkinek sem. Nem könnyű nekem erről beszélni. - nézett rám. Szemei, bármennyire is szomorúan csillogtak, tükröztek valami mást is. De csak akkor láttam ezt, ha rám nézett. Volt benne valami különleges fény.
- Persze, megértem. - simítottam végig felkarján, amit ijedten el is kapott. - Mutasd! - kértem lágy hangon. Nem mondott semmit, csak felállt és fehérneműre vetkőzött. Testének szinte minden milliméterét seb borította, véraláfutás mindenhol. - Hope, én annyira sajnálom, hogy nem voltam itt! Minden kibaszottul az én hibám! - álltam fel és magamhoz öleltem. Kapucnis felsőmet hátára borítottam és összehúztam rajta. - Minden seb ellenére is gyönyörű vagy! - mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Te pedig még mindig remekül lódítasz. - mosolyodott el, majd visszaült az ágyra.
- Még mindig nem szokásom. - ültem le én is és figyelmes tekintettel néztem rá. Észre is vette, hogy várom, hogy elkezdje, mert kérés nélkül belevágott. 
- Sose jöttem ki vele. Mindig mindenért csak kiabált. Aznap este anyám állásinterjún volt. Későn ért haza és ki is volt öltözve. Azt hitte megcsalja őt. Teljesen kiakadt. A konyhában lévő bárszéket vágta először anyámhoz, aki ennek következtében elesett. A nagy zajra mentem ki a szobámból, és arra értem le, hogy anyám a földön fekszik és küzd a felette elhelyezkedő állattal, aki folyamatosan szorítja a torkát. Nagyon megijedtem, de féltettem anyámat, így egy vázát a kezembe véve mentem a segítségére, de kevésnek bizonyult. Anyám köhögve próbált a telefonig eljutni, amíg velem foglalkozott. Nem mondom, miket csinált, hisz láttad a végeredményét. Elvesztettem az eszméletem, ez igaz volt, de még azt hallottam, hogy anyám hívja a rendőrséget, majd sötétség. És a kórházban tértem magamhoz. - törölte le könnyeit, majd felnézett a szemembe. Én akartam lenni a támasza, de nem voltam ehhez elég erős.
- Huhh...
- Tudom, nem tudsz mit mondani és nem is kell. Azóta nem tudom elérni anyát és arról az állatról sem tudok semmit. - nyelt egy nagyot.
- Anyukád biztos elmenekült és ahogy te is, retteg visszajönni, de vissza fog. - próbáltam biztatni, de nem volt túl hiteles.
- Ashton, mindketten tudjuk, hogy nem lett jó vége a dolgoknak. - hangja feladó volt. 
- Csak higgy nekem, mikor azt mondom, minden rendbe fog jönni, mert így lesz! És én végig melletted leszek! - öleltem meg ma már nem is tudom hanyadszorra, de minden egyes alkalom közelebb juttatott hozzá.

Ezúttal is úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen biztos pontja, holott ez közel sem volt így. Azt nem mondtam neki, hogy csak az ünnepekre jöttünk vissza. Mi lesz utána? Nem mondhatom le az egészet, hiszen én "rángattam" bele a srácokat és imádom ezt csinálni. Ez az életem. Az életem egyik fele. A másik fele viszont Hope. És őt sem hagyhatom egyedül. Nélküle semmi sem lenne ugyanolyan már. Szeretem. Bármire képes lennék érte és nem hagyhatom veszni mindazt, amit eddig elértem nála. Nem hagyhatom, hogy újra magába forduljon, nem hagyhatom, hogy újra az a szomorú lány legyen, aki előttem volt. Egyszerűen érzem, hogy jobbá tettem az életét és ezúttal nem lehetek én az esés okozója, mert akkor nem lesz ki elkapja és abból a szakadékból nem tudna egyedül kimászni. Ahogy ő is mondta, egy családot adtam neki, aki szereti őt. Nem vehetem el tőle mindezt. Nem vehetem el mindazt, amit eddig adtam neki. Nem hagyhatom, hogy újból csalódjon bennem. Ha neki ártok, magamnak is fájdalmat okozok. Nem tudom, hogyan fogom mindezt megoldani, nem tudom, mi lesz a jövőben, de egy dologban biztos vagyok: nem hagyhatom magára, amikor éppen a legnagyobb szüksége van rám.