2016. augusztus 23. / ~ 1 hónappal az éjszaka után

Hónapforduló. Ma van egy hónapja, hogy teljesen magamba fordultam, hogy Hope kilépett az életemből. Elhagyott az, aki a fényt és a színt hozta az életembe. Most minden üres és szürke. Nem is szürke, fekete. 
Egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak rá. Az a nap életem legrosszabb és legmeghatározóbb napjává vált ahelyett, hogy a legboldogabbá vált volna. Pedig én úgy terveztem. Én azt terveztem, hogy az lesz. Minden ki volt találva, minden meg volt szervezve. Minden. Én pedig voltam akkora barom, hogy mindent elcsesztem, ezzel elrontva két életet is. Pedig az a két élet akár eggyé is válhatott volna. 

Három hete ki sem tettem a lábam a szobámból. A testvéreim, de legfőképpen anya aggódik értem a legjobban, őszintén megmondva, joggal. A depresszió határát súrolom, és ha valaki hamarosan nem jön megmenteni, bele is esem. A testem harcol a túlélésért, de az agyam, a lelkem és a szívem meghalni készül. Azt hiszem, ez a legpontosabb leírása a depressziónak. 
Sokszor gondoltam már arra is, hogy megszüntetem a fájdalmamat, de túl gyáva vagyok hozzá, akárcsak ahhoz is, hogy mindent beismerjek. Senki sem tudja, mi is történt aznap este. Csak ő és én. 

Gondolkozásomat egy halk, bátortalan kopogás zavarta meg. Válasz helyett csak a fejembe húztam a párnát, de ez a látogatót nem tántorította el és bejött. Nem láttam, ki az, nem néztem rá, hiszen nem is érdekelt. Egyedül akartam lenni.

- Ashton? - hallottam Mike gyönge, fájdalmasan csengő hangját. Nem tudom miért, de könnyek szöktek a szemembe hangja hallatán. Felidézhetett valamilyen emléket, vagy csak szimplán attól, hogy nem kívánt személy a szobámban. 

Nem válaszoltam, meg sem mozdultam csak annyira, hogy még inkább a fal felé forduljak és még erősebben szorítsam a párnát a fejemre. Miért jött? Három hete felém sem szagoltak. Miért most? Miért pont ma? 

- Ashton! - köszörülte meg a torkát, de még mindig bizonytalan volt - Az Isten szerelmére! Figyelnél rám?! - emelte fel hangját, de a vége felé így is megbánást véltem benne felfedezni.

Nem válaszoltam csak, mint egy élőhalott felültem és egy fintor kíséretében felé fordultam.  A fintorból csináltam egy erőltetett vigyort és vártam, hogy mondja, mit akar.

- Mi lett veled, haver? - ült le az ágyam szélére - Hiányolunk. - mondta és a szemeimbe nézett, amik olyan vörösek voltak a folytonos sírástól, hogy egy túlérett paradicsom is megirigyelné, és most is könnyekben ázott. 
- Ezt komolyan kérdezed? - fordultam ki magamból, és hetek óta most először éreztem mást is a szomorúságon és az ürességen kívül. Dühös voltam. - Három hete felém sem szagoltatok. És most idejössz azzal, hogy mi lett velem?! Ez felettébb szórakoztató! - már állva kiabáltam, a könnyeim utat törtek maguknak, pedig én minden erőmmel azon voltam, hogy erős maradjak.
- Nyugodj már le! - állt fel ő is. Szemei szikrákat szórtak, pedig nekem volt jogom dühösnek lenni. - Sajnálom! - mondta lágyabb hangon.

Egyszerűen lerogytam az ágy szélére, könyökömmel megtámaszkodtam a térdeimen és a fejemet a tenyereimbe hajtottam. A vállam remegett a zokogástól, de egy hang sem jött ki a számon. Az a bizonyos gombóc megakadályozta. Lassan már azt is, hogy nyelni tudjak. Mike leült mellém és bármennyire nem férfias, simogatta a hátam. Tudta, hogy ez megnyugtat, ám ebben az esetben ez sem volt teljesen megfelelő. Csak egy dolog lett volna. Hope. De ő elment. 

- Ashton, nem gondolod, hogy segítségre szorulsz? - kérdezte még az eddigieknél is bátortalanabbul, amit meg is értek, hisze mégiscsak dilidokihoz akar küldeni. 
- Teljesen rendben vagyok! Csak nyugalomra van szükségem. Ennyi az egész. - emeltem fel a fejemet és Mike szemeibe néztem. Próbáltam határozott lenni, de láttam, hogy nem hisz nekem. Vörösen izzó szemem, az egy hónap alatt leadott több, mint 7 kiló, és az a tény, hogy magamba fordultam teljesen mást árult el rólam. 
- Akkor arra kérlek, hogy most nekem mondd el mindazt, amit eddig nem mondtál ki! Segíteni fog. - hagyta abba a hátam simogatását és teljes testével felém fordult. Hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és megadóan bólintottam.
- Félek, hogy nem érted meg. - adtam hangot az aggályaimnak. 
- Miért ne érteném? Ashton, haver, évek óta a barátod vagyok. Bármit elmondhatsz! - nézett biztatóan, de elkaptam a tekintetem és a kezeimre szegeztem. 
- Tudod te, milyen érzés az, amikor ott vagy valaki mellett nap mint nap, mint a barátja, de te szereted? Jobban szereted, mint eddig bárkit, de nem mondhatod el neki, mert rettegsz attól, hogy még barátként is elveszíted? És egyre nehezebb leplezni az érzéseidet, de folyamatosan magadban tartod, nő benned a feszültség, nyomja a teher a vállad? Milyen érzés, amikor hajnalban a csörgő telefonodra ébredsz, és ahogy megpillantod, hogy ő hív, hogy baj van, te rohansz attól függetlenül, hogy a harmadik lázcsillapító sem vitte lentebb a lázad, csakhogy őt biztonságban tudd? Én minden félelmem ellenére elmondtam neki, mit érzek. És nem azt mondom, hogy megbántam, de igen! Bassza meg, elment. Érted? - néztem rá a mondandóm közben először. Szeme könnyes volt, de nem szólt semmit. Egy újabb gondterhes sóhaj hagyta el a számat. Küzdöttem a torkomban lévő gombóccal, a kitörni készülő könnyeimmel, a mérhetetlen ürességgel, de legyőztek. Szinte suttogva, akadozva folytattam, másodpercenként letörölve az arcomról azokat a könnyeket, amiket lassan többet érzek és látok, mint bármi mást. - Igazuk van azoknak, akik azt mondják, a világ legszebb dolga a szerelem, de egyben a legrosszabb is. Ha nem viszonozzák, ha minden reménytelen, akkor egy életen át fog kínozni, szépen lassan, belülről emészt fel, amíg teljesen fel nem adod. Mike, ti, akik nem éltetek még át hasonlót, sosem fogjátok megérteni, milyen kibaszott nehéz elveszíteni valakit, akit szeretsz. Nekem ebben kell élnem és igen, még nem sikerült túltennem magam rajta. És attól tartok, nem is fogom tudni megtenni ezt a lépést. Soha. - fejeztem be. Minden erőmet felőrölte, hogy próbáltam összefüggően beszélni. 
- Ashton, fiatal vagy. Hogy mondhatod azt, hogy egy életen át fog ez kínozni? - nevetett fel, amin nem kicsit lepődtem meg - Még egy hónap és boldogabb leszel, mint valaha. - mondta mosollyal az arcán, majd megveregette a vállam, és indulni készült - Azt hittem, komoly a baj, de úgy látom, nincs rám szükség! Majd hívlak! - mondta, és kilépett a szobám ajtaján. 

Szó szerint tátott szájjal néztem utána. Ez meg mi volt? Folyamatosan visszhangzott a fejemben az a nevetés, amit két mondata között engedett ki a száján. Valaha én is nevettem. Egy hónapja még én is boldog voltam. Sőt. Egy hónapja voltam a lehető legboldogabb. Mindenem rendben volt, mindenem meglett azon az estén. Aztán mindent el is veszítettem. Sose hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha elmegy, akkor nem marad semmid! Nekem semmim sem maradt, csak egy szilánkokban lévő szívem, aminek a szilánkjai szétszóródtak belül és minden testrészembe fúródott egy darab, ami napról napra egyre nagyobb fájdalmat okoz, de még mindig érez. Sajnos, már csak a fájdalmat és a hiányt.
Nem ő törte össze a szívem, hanem én. Én voltam akkora idióta, hogy elment. Minden rohadtul az én hibám, és igazából ez fáj a legjobban a hiánya után. Ha nem akarom a hős szerelmest játszani, még ma is itt nevetne mellettem, és igaz, hogy csak mint a barátom, de itt lenne... Bármit megadnék érte. 

Sokszor gondolok arra, mit lett volna, ha...? És tisztában vagyok vele, hogy ez a legfeleslegesebb kérdés, de egyszerűen minden percben csak arra tudok gondolni, hogy ha akkor máshogyan csinálom a dolgokat, még velem lehetne. Ilyenkor a szám sarkában bujkál egy mosoly, de sajnos sosem merészkedik elő. 

Gondolkozásomból a telefonom csörgése zavart meg. Ránéztem a kijelzőre és lefagytam. Remegő kezekkel nyúltam a folyamatosan zenélő készülék után, és igazából akkor fogtam fel, hogy ez Hope hívóhangja. Simple Plan - Astronaut első néhány sora volt az. 

Can anybody hear me?
Or am I talking to myself?
My mind is running empty
In the search for someone else
Who doesn't look right through me.
It's all just static in my head
Can anybody tell me why I'm lonely like a satellite?  

Ez volt az ő csengőhangja. Szerette az első két sora miatt, hogy olyan, mintha a telefon beszélne hozzá, amikor hívja valaki. Annyira szerette, hogy ezt állította be az én telefonomra is. "Így, ha hívlak, egyből tudni fogod, hogy én vagyok az." Még hallom a hangját a fejemben. Pont egy boldog időszakát élte, így a hangja is vidáman visszhangzott. Elmosolyodtam. Egy hónapja az első mosolyom volt. És megint ő okozta. Hirtelen felszáradni éreztem a könnyeimet, és mintha  a szétpergett szilánkok is elindultak volna a helyükre. Mintha pár másodperc alatt minden visszatért volna a tökéletes körforgásba. Boldogan emeltem a telefont a fülemhez, de annyit időztem, hogy a csörgés megszűnt. Elkéstem vele.
Hirtelen az ajtóm halk nyitódására lettem figyelmes. Odakaptam a fejemet és az izgatott tekintetemet. 

- Hope? - kérdeztem már majdnem fel is pattanva az eddigi ülő helyzetemből, de csalódnom kellett. Csak Lauren volt az. - Mit akarsz? - kérdeztem újra a telefonomra figyelve. 
- Hope? - kérdezte csodálkozva.
- Az előbb hívott. Nézd! - mutattam meg neki a képernyőt - Vissza fog jönni hozzám! Érzem! - mondtam neki, ő pedig, mint aki szellemet látott, kihátrált a szobámból. 

Nem foglalkoztam vele. Gondoltam, még kicsi, nem érti ezeket a dolgokat. Gondoltam rá, hogy visszahívom, de nem tettem. Csak vártam. 

Nagyjából negyed óra után anyukám kopogtatás után belépett az ajtón. Ezen a napon többen keresnek, mint eddig bármikor. De most már nem zavart. Boldog voltam, hogy Hope keresett. Bár, nem tudtam, mit akar, de valamit igen, és bármi is az, én megadom neki!

- Hogy érzed magad, fiam? - ült le mellém aggódó tekintettel pásztázva, ahogyan a telefonomat figyelem szinte pislogás nélkül.
- Hope hívott! - mosolyogtam rá. Arca még fehérebb lett. Elsápadt, és szemei egyre jobban csillogtak.
- Mi a baj, anya? - néztem rá, és már én is aggódni kezdtem - Jól vagy? Elsápadtál. - tettem egyik kezem a vállára, de ekkor kitört belőle a zokogás. 

Nem értettem a helyzetet. Miért van az, hogy amikor én jobban vagyok, más lesz rosszabbul? Most nem örülnie kéne?

- Anya? - kérdeztem meg még egyszer.
- Ashton, Hope elment. Nem tud hívni, nem fog visszajönni. - ejtette ki azokat a szavakat a száján, amit most a legkevésbé sem akartam hallani.
- Nem, Anya, tévedsz! Itt van! Hívott! - kerestem vissza a híváslistában, de nem találtam - Az előbb még itt volt. Esküszöm! Biztos töröltem véletlenül. - mosolyodtam el, de még én sem hittem el.
- Lauren szólt, hogy beszélnem kellene veled.
- Lauren! Ő látta! Neki mutattam. - jutott eszembe, és azonnal indulni akartam szólni neki, hogy bizonyítsa, de anya visszaültetett maga mellé.
- Laurennek egy képet mutattál. Drágám, megijesztetted őt. - simította meg a vállam.
- Nem! Az lehetetlen. Hívott! Még a csengőhangját is hallottam! Biztos vagyok benne, Anya! Hinned kell nekem! - szinte már könyörögtem neki, de még engem is elbizonytalanított a tudat, hogy  a saját édesanyám sem hisz nekem. 
- Ashton, tudod, hogy mindent megtennék azért, hogy boldog legyél, de nem hagyhatlak egy álomvilágban élni. Hope meghalt. - mondta ki, és mintha villám csapott volna belém, újra minden apró kis szilánk szétáramlott a testemben mélyebbre fúródva, mint valaha - Hope nem fog visszajönni, édesem! Tudom, hogy szeretted, de túl kell lépned ezen a dolgon. Ő is ezt akarná. - a szememből a hajamra nézett és egy előrenyúló tincset simított a fülem mögé, de én ellöktem a kezét.
- Miket beszélsz? - kérdeztem kétségbeesetten. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam elhinni. Úgy akartam tenni, mintha mindez meg sem történt volna.
- El kell fogadnod! Örökké veled lesz, de már nem melletted. Csak itt, bent. - tette kezét a szívemre, ami nem igazán dobogott ott többé - Drágám, ő is azt akarná, hogy boldog legyél! Sosem akarna így látni. Tudom, milyen nehéz most neked, de mi, a rajongóitok és a srácok is melletted állunk, és segíteni fogunk, ahogyan csak tudunk, de ehhez te is kellesz! Neked is akarnod kell!
- Hope meghalt. - suttogtam megsemmisülve. 

Olyan volt, mintha az elmúlt egy hónapban nem is tudtam volna, hogy miért is sírok, hogy mi fáj ennyire és ezekben a percekben fogtam volna csak fel igazán.
Lelki szemeim előtt minden megjelent. A temetés, a sok szomorú arc, és az a kettő, akikén semmi érzelem nem volt. A szülei arca. Anyukája még csak virágot sem hozott, egy könnycseppet sem morzsolt el lányáért. Nevelőapja még oda is részegen ment. Igazi apjának pedig nyomát sem láttuk. Hope-nak mi lettünk a családja. Én, a srácok és a rajongók. Apropó rajongók. A temetésről semmit sem tudnak, sőt arról sem, hogy mi lett Hope-al. Hazudtunk nekik. Azt mondtuk, hogy nem szeretne hozzánk, közénk tartozni, de mi ezt megértjük és nem haragban váltunk el tőle,  szóval nekik sem kell haragudniuk rá. Kezdetben kételkedve fogadták, de aztán, mivel egy pletyka sem volt elfogadhatóbb, így elhitték és belenyugodtak. Pedig mindenki szerette őt.
Újraéltem az elmúlt hónapot abban a pár percben, amíg felfogtam, mi is történt. Megsemmisült szemeimmel édesanyám arcát kémleltem. Nem tudtam mit mondani, csak a nyakába borultam, és úgy zokogtam tovább. Ő is sírt, hiszen ő is szerette, de biztos vagyok benne, hogy most miattam sír. Nem bírja elviselni azt, hogy így kell látnia. Fáj neki a fájdalmam és az, hogy nem tehet ellene semmit. Egy anyának ez a legrosszabb érzés, amikor tehetetlen gyermeke fájdalma ellen. 
Csitítgatott, simogatta a hátam, aprókat ringatott rajtam és nem foglalkozott  azzal, hogy a vállán a ruhája már teljesen átázott a könnyeim miatt. Én pedig nem foglalkoztam azzal, hogy korom ellenére édesanyám szerető karjaiban sírok. 

- Hope meghalt. - suttogtam.
- Igen, Hope meghalt, de te élsz! Hát élj! - mondta még mindig ölelve.
- Hope meghalt! - üvöltöttem fájdalommal áztatott hangommal. Mondatom egy darabig még kétségbeesetten bolyongott a szobában, aztán kirepült az ablakon magával víve az összes fényt és engem, a lelkem és az életemet is beleértve.
- Ashton! - édesanyám kétségbeesett hangja volt az utolsó dolog, amit még hallottam, aztán olyan csend lett úrrá, és olyan sötétség, amit már annyira vártam. Szinte lebegtem. Minden fájdalmam elmúlt, minden negatív dolog a semmibe veszett. Nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. És ez az elmúlt hónap után, felemelő érzés volt. Az elmúlt hónap után a halál is megváltás lett volna, és úgy látszik, valaki végre feloldozott.