2012. december 06. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka előtt

Utolsó évem ebben az iskolában borzalmasabb, mint az eddigiek voltak. Annyi pozitívum van benne, hogy Hope is ide iratkozott be, így a szünetekben ő is csatlakozott hozzánk.

Éppen az ebédlő egy eldugottabb sarkában ültünk és beszélgettünk, mikor az iskola rádiója megszólalt, ezzel elhallgattatva minden diákot.

- Tisztelt Diákok! Mint minden évben, ez évben is megrendezésre kerül az iskolai, karácsonyi bál december 20-án este. A jegyeket az osztályokból kijelölt  diákoknál lehet megvenni elővételben, de a bál estéjén, helyben is kaphatóak még, természetesen csak abban az esetben, ha marad. Figyelmeteket köszönöm! - mondta be az igazgatónő.

Egyből a srácokra néztem. Calum már azt a lányt figyelte, akit kezdetektől fogva szeretne elhívni egy ilyen bálra. Szeptember első hetében látta meg, azóta arra készül, hogy leszólítsa. 

- Itt a nagy lehetőség. - bökte oldalba Luke az említett személyt.
- Miért lelkesedik mindenki ennyire egy bálért? Semmi értelme az egésznek. - szólalt fel unottan Hope. Calum is meglepetten kapta tekintetét felé.
- Hogy érted, hogy nincs értelme? - kérdezte óvatos hanglejtéssel Mike.
- Miért? Van? - emelte fel egyik szemöldökét - Csak ilyenkor kell elég bátorságnak lenni az emberekben, hogy elhívják a számukra tetsző személyt? Miért nem teszik ezt meg az év többi napján is? Mondjuk egy kávéra bármikor vevő lehet az ember.  De mégsem teszik meg. Mindenki gyáva hozzá. - zárta le mondandóját.
- És az nem egy pozitívum, hogy ilyenkor meg merik lépni ezt? - szállt "vitába" Luke.
- Nem. Miért csak ilyenkor? A bál után ugyanolyan gyáva mindenki. A bálon kezdődő kapcsolatok halálra vannak ítélve.(*) - Hope pislogás nélkül állta Luke szúró tekintetét. A levegő szinte megfagyott a két fél között. Ha csak a szemüket vette volna egy kamera, akár egy western film párbajaként is megállták volna a helyüket. A kérdés csak az volt, ki lő hamarabb? Ám a végjáték elmaradt. Luke egy vállendítéssel Hopera hagyta a dolgot és Calum felé fordult.
- Elhívod? - kérdezte egy félmosoly kíséretével.
- El. - bólintott, és már el is indult a lány felé. Mindenki őt, illetve őket figyelt. Az arcokból kiolvasva sikere volt. Mindketten mosolyogtak, habár Calumon látható jelei voltak az izgalomnak. Folyamatosan a tarkójához kapott és zavartan töredezte ujjait, habár nem láttuk, de tudtam,hogy a tenyere is izzad.
Pár perc után visszatért köreinkbe.
- Hogy ment? - kérdeztem, de már mindenki tudta, hogy sikerrel járt.
- Nyert ügyem van. - vigyorgott magabiztosan. Lepacsiztunk vele és jöttek a "Csak okosan a bál után!" megjegyzések. Hope mindezt egy szemforgatással tudta le.
- Na és ti? Kivel mentek? - nézett körbe a már párral rendelkező tag.
- Én Jade-et hívom el. - válaszolta Luke az előtte lévő ételt nézve.
- És szerinted el fog veled menni? - nevetett Mike.
- Miért ne? - kérdeztem értetlenül.
- Haver, láttad már azt a csajt? Nem a mi köreinkbe való. Ő... olyan... népszerű. -magyarázta.
- Ez nem minden esetben gond.
- Megpróbálom, aztán majd lesz valami. - szakított minket félbe Luke. Kicsit lehangoltnak tűnt, de biztos csak Mike kérdésére reagált így.
- Jól teszed! Ha meg sem próbálod... - néztem rá.
- Mike? - kérdezte Calum sürgetve.
- Abigail. Ő lesz. - válaszolta határozottan. Mindannyian tudtuk, hogy kettejük között működik a kémia, ezért nem is lepődtünk meg a válaszán.
- És te, Ashton? - néztek rám mindannyian. Nem mondhattam, hogy Hope, hiszen ott ült mellettem, és éreztem tekintetét. Ráadásul, az előbb megtudottakból leszűrve nem is igazán jönne el.
- Öhm... még nem tudom. Lehet nem is megyek. - hajtottam le a fejemet.
- Ugyan már! Mindenki tudja, hogy Jasmine miatt ment el a kedved. De figyelj, ő is továbblépett, neked is tovább kéne!
- Ki az a Jasmine? - kérdezte Hope kíváncsian.
- A volt barátnőm. - adtam az egyszerű választ, de nem néztem senkire. Az emlékek filmként futottak végig a fejemben. Fájt, de boldog is voltam.
- És még mindig szereted? - tette fel azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni. Szerencsémre megszólalt a csengő és mehettem órára. Ami máskor kínt, most egy mentőövet jelentett számomra. 

A többi szünetben is összefutottunk, de a téma már nem jött fel többet. Hazaérve is azon gondolkoztam, hogyan vehetném rá Hopeot, hogy eljöjjön velem, de semmi nem jutott eszembe.
Gondolkozásom közepette alig vettem észre, hogy csörög a telefonom. Meg sem néztem ki az, egyből felvettem. 

- Igen? - szóltam bele.
- Itt Hope. Otthon vagy? - kérdezte.
- Igen. Miért?
- Már egy 10 perce csengetek, de senki sem nyitott ajtót. Beengedhetnél. - nem láttam, de hallottam, hogy elmosolyodik.
- Egy perc és nyitom. - mondtam, és mire a mondatom végére értem, már a lépcsőn rohantam lefelé. - Szia! - köszöntem neki, miközben beljebb engedtem.
- Szia! - köszönt mosolyogva.
- Mi járatban? - kérdeztem bezárva az ajtót utána.
- Unatkoztam otthon, gondoltam átnézek, de ha zavarok, már itt sem vagyok. - bizonytalanodott el.
- Te sosem zavarsz. - válaszoltam és lesegítettem a kabátját.

A megismerkedésünk óta mintha kicserélték volna. Egyre többet mosolyog, és keresi a társaságunkat. A srácok is befogadták, és meglepő módon Lukeal is kijön. Pedig vele nehéz. Kezdetben folyamatosan szívták egymás vérét, ami máig sem múlt el, de van, hogy elvonulnak és kettesben beszélgetnek, ebből gondolom, hogy jól kijönnek.
Bevallom, néha féltékeny is vagyok rá emiatt, de nem tulajdoníthatom csak a magaménak. Pedig ha tehetném...

- Esetleg te jó vagy matekból? - kérdezte a kanapén ülve.
- Nem mondanám magam jónak, de elvagyok vele. Csak nem korrepetálás kéne? - húzogattam a szemöldökömet.
- Ami azt illeti, nem ártana. Bukásra állok. - számításaimmal ellentétben arcával ő is közeledett felém. Nem hátrált, nem láttam rajta az idegesség vagy a zavartság jeleit. Nyugodt és kacér volt. Ezzel az őrületbe tud kergetni.
- Bármikor szívesen látlak és ha tudok, akkor segítek is. Ja, és majd matekozunk is. Néha. - vigyorogtam, majd hangos nevetésben törtünk ki  mind a ketten. - Kérdezhetek valamit? - váltottam hirtelen komolyra.
- Megijesztesz. - nézett rám aggódva.
- Tudom, mit mondtál a bálról, de...
- Ha most az jön, hogy elmegyek-e veled, akkor meg se kérdezd. A válaszom nem. Ashton, én nem vagyok ilyen. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a nagy közösségeket. Egyszerűen ez nem én lennék. Nem miattad nem megyek, mert igenis kedvellek, csak a bálokat gyűlölöm. Ugye megérted? - nézett rám bizonytalanul, félénken.
- Persze, hogyne, megértem. - néztem az ölemben pihenő kezeimre. Próbáltam leplezni a csalódottságomat és az ezzel járó lehangoltságot, de nem ment. Minden kiült az arcomra, és ezt Hope is észrevette.
- De ne haragudj! - nyúlt az állam alá, hogy rá kelljen nézzek. Most először fordult elő, hogy ő kereste a szemkontaktust. Annyira meglepődtem cselekedetén, hogy el is felejtettem a bált. Hope szemei a megszokottnál is jobban csillogtak, de most nem a könnyektől.  Boldogságot és nyugodtságot sugárzott, ami átragadt rám is. Nem először fordul elő, hogy Hope érzelmi hatással van rám, de most először fordul elő, hogy ennyire pozitív energiákat közvetít felém.
- Nincs gond. Megértem. - mondtam egy keserű mosolyt futtatva arcomra. Következett pár perc néma csend, ami egyáltalán nem az a tipikus kínos csend volt.
- Te dobolsz. - közölte a tényt - Akkor van itthon dobod, igaz? - kérdése inkább kijelentés volt.
- Igen, van itthon. Érdekel? - csillant fel a szemem. Jasmine volt az első barátnőm, és az egyetlen is, de őt nem érdekelte a zene. Sőt. A próbákat is gyűlölte, mert azt az időd nem vele töltöttem. Persze ez csak addig volt így, amíg én is érdekeltem. Utána már minden mindegy volt neki.
- Persze! Mindig is ki akartam próbálni. Ugye megengeded? - kérdezte reménykedő hangon szemeit még nagyobbra nyitva.
- Ha jó kislány leszel, meg. - kacsintottam rá, majd a csuklójánál fogva a szobám melletti kis helyiségbe vezettem. - Ő lenne itt a dobom, dob, Ő itt Hope. - mutattam mindig az említett félre. Hope nagyot nevetett a bemutatáson, ami engem is mosolyra késztetett. Meglepő, hogy értékeli néha viccesnek egyáltalán nem mondható poénjaimat, és furcsa is, mert Jasmine csak néha nevetett őszintén. Nem értem, miért hasonlítom Hopeot hozzá. Jasmine a barátnőm volt. Hope pedig... bárcsak az lenne!
- Játssz valamit! - vált olyan izgatottá, amilyenné még sosem. A szemében is valami ismeretlen csillogást láttam.
- Rendben. Mit szeretnél hallani? - ültem a hangszerem mögé.
- Teljesen mindegy. Minden jó, amit te csinálsz. - mosolya sosem volt még ennyire hatalmas, és ami még fontosabb, őszinte. Második mondata visszhangzott a fejemben. Arcom majdnem pirosba borult, de mielőtt ez megtörténhetett volna, visszarántottam magam a valóságba, és a "húrok közé csaptam".

Dobverőm minden egyes ütközésnél arra törekedett, hogy a szemben álló lányt lenyűgözze. Az egyik saját szerzeményünket játszottam el neki, mégpedig a 'Beside you'-t. Néha énekeltem is, de a dob hangerejét hangosítás nélkül elég nehéz túlszárnyalni.
Mivel csukott szemmel is tudtam, mikor hová kell ütni, végig Hope szemébe néztem. Csak a pislogás az, ami néha-néha megszakította a romantikusnak mondható szemkontaktust.
A dal vége felé jártam, amikor a dobra már nem volt szükség, így csak a hangom volt hallható. Megismételtem a refrént, ami az eredeti változatban már nincs ott, de itt kötelezőnek éreztem. Így volt egész és tökéletes. Hope szeme majdhogynem a könnyektől csillogott, de tartotta magát, én mégis elismerésnek vettem ezt a kisebb érzelemmegnyilvánulást.

- Ez gyönyörű volt. - suttogta, és hangja volt a bizonyíték a szemében bujkáló könnyekre. Rekedtes és néhol elhaló, elcsukló volt. Ismerem ezt a hangot. Ez az, amikor az a bizonyos gombóc ott van az ember torkában. Hiába próbálja lenyelni, megszüntetni, az csak nevet és fojtogatja gazdáját, mint valami kegyetlen és érzéketlen gyilkos, aki lelkiismeretlenül élvezi kínozni áldozatát.
- De csak mert neked játszottam. Miattad lett az! - mondtam még mindig a kis székemen ülve. - Na, gyere! Te jössz! - álltam fel és kezemmel is biztattam. Leült, én pedig a kezébe adtam a dobverőket. Megmutattam neki, hogyan fogja, és a kezdő pozíciót is.
- Béna vagyok hozzá. Ki fogsz nevetni. - mosolygott zavartan.
- Ugyan Hope, szerinted én hogy kezdtem? - mosolyogtam őszintén. - Na, kezdjük! - mögé álltam. Kezeimet a kezeire helyeztem és vezettem.

Ilyen közel lenni hozzá... Éreztem minden egyes szívverését, minden ki- és belélegzett levegőjét, az illatát, haja selymességét és bőrét. Néha hátrafordította fejét, ami pár millimétert eredményezett arcunk, legfőképpen ajkunk között.  Mosolygott. Minden egyes pillanatban mosoly ült az arcán. Boldognak tűnt. Olyan igazán boldognak. És én is az voltam. Órákig tanítgattam, ami azt jelenti, hogy órákig volt a karjaim között. Órákig foghattam kezeit.

- Későre jár. - nézett hátra, rám. Legszívesebben marasztaltam volna, de tudtam, úgysem maradna.
- Rendben. Hazakísérlek. - mondtam, miközben kiengedtem karjaim közül.
- Nem kell, de köszönöm! - épp megszólalni készültem, amikor lentről hangokat hallottam.
- Megjöttünk! - kiáltott fel édesanyám. Ahogy ezt kimondta, trappolást hallottam, majd megjelent Harry és Lauren feje az ajtóban.
- Hupsz! - szaladt ki Lauren száján.
- Sziasztok! - köszönt rájuk Hope mosolyogva.
- Hope! - szaladt hozzá Harry és átölelte derekát, ugyanis csak addig ért fel. Hope visszaölelte.
- Harry! Gyere! Ne zavarjuk őket! - szólt rá Lauren egy félreérthető mosollyal. Gyilkos pillantást vetettem felé, amin ő csak nevetett, majd Harryvel együtt elhagyták a szobát.
- Itt a kocsi. Igaz még friss a jogsim, de elvihetlek, ha be mersz mellém ülni. - nevettem fel zavartan.
- Komolyan? Hazavinnél kocsival? - lepődött meg.
- Persze. - mosolyogtam.
- Élek a lehetőséggel. Kíváncsi vagyok, hogy vezetsz. - kacsintott rám.

Bólintottam, és elkértem a kocsit anyától, aki a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak mindkettőnkre.
Beültünk, és habár nincs messze a lakásuk, Hope elszunyókált. Én pedig nem akartam felkelteni, így egy hosszabb útra tértem. Lassan és óvatosan vezettem, hogy Hope tudjon aludni. Vezetés közben néha-néha rá néztem. Ébren is angyali, de így... Furcsa, hogy még akkor is a hatalmába kerít, amikor a legkevésbé tud róla. Kicsit imponált a helyzet. Úgy éreztem, bízik bennem, már csak azért is, mert be mert mellém ülni, de ráadásul még el is aludt. 

Ahogy így lassan kocsikáztunk, jóleső érzés járt át. Legszívesebben megálltam volna, hogy a karjaimban aludjon, de mindez csak a képzeletem. Amint kinyitja a szemét, visszatér vele az a jól ismert Hope, aki kiszámíthatatlan. És hiába szeretem így is, úgy is, ez a békés, vidám és boldog Hope a kedvencem. Érezteti velem, hogy én is okozója vagyok az örömének, ami miatt fontosnak érzem magam. Mintha megtaláltam volna a helyem a világban. Értelmet nyert az életem, többé már nem vagyok felesleges. Ő adott értelmet az életemnek.

(*Ajánlom mindenki figyelmébe azt a mondatot jól megjegyezni! )