A vér pumpál bennem, ráz a hideg is. Anyám már megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e. Mindig egy bólintással válaszoltam.
A fehér terített nagy asztalhoz közeledek, régen voltam itthon, megtámaszkodok a két széken, ami előttem van. Rellát délután már ötször is felhívtam, de nem vette fel a telefont, azzal nyugtáztam magam, hogy csak nem hallja, és azt a sugallatott pedig elfelejtettem időközben – vagyis csak próbáltam -, hogy nem pakol. Nem éppen a nagy bőröndbe készül bepakolni, nem tűri a ruháit bele, nem válogat a szekrénynél, hogy miket is pakoljon be, nem ül az ágyon és keresi, hogy milyen időjárás van ott, mi az időeltolódás. Esetleg Ricsi sem vár rá az ajtóban, vagy nem együtt pakolnak.
Agyamban ezerszer játszódnak le folyamatosan új kísértések. Apu érinti meg a vállam, megköszörülöm a torkomat.
- Fiam, minden rendben? – kérdezi a kopasz magas férfi, akire igen hasonlítok. Fekete szakálla jóval nagyobban lett meghagyva, mint eddig. Öltönyét igazította meg, ami sötét kék. Meg kell jegyeznem nagyon jól állt rajta.
- Minden, igen – gomboltam ki, fehér ingem felső két gombját.
- Nem értem, talán izgulsz? – teszi vállamra a kezét mosolyogva.
- Kicsit, mert nagyon örülnék, ha Rella eljönne.
- Nem értem, miért hiszed, hogy nem fog eljönni – rázta meg a fejét.
- Talán a fiúnk csinált valamit, amiben nem bizalmas – hallottam anyám koppanós cipőjét, és előjött a hallból piros térdig érő ruhájában, aminek az ujjai fodrosak voltak. – Nagyon várom, hogy megismerjem – tűri hátra félhosszú szőkés haját.
- Higgyétek el, sokkal jobb, mint elmondva – mosolyogtam. A karácsonyfa felé pillantottam, ami fehér és bordó díszekkel van feldíszítve és jég kék cikázó fényekkel villog. Apán elindul a hall felé, lemegy a két kis lépcsőn, ami levezeti a márványos padlóig, és a krémszínű kanapéra ül, a tévével babrál, majd karácsonyi zenét kapcsol be, vagy valami olyasmit.
- Szerintem nem sokára jönni fog – nézi karóráját. A fa alá pillant ahol becsomagolt ajándékok hevernek.

Már kétszer kopogtattak az óta az ajtón, mióta eltelt hat óra. De Rella sehol sincsen. Egy üzenetet sem küldött, fel sem hívott. Biztos vagyok most már benne, hogy nem jön el. A telefonom pittyegni kezdett, Patrik írogatott közben ismét kopogtak a bejárati ajtón.
Félve indultam a nagy barna ajtó felé. De döbbenten álltam meg előtte.
- Szia, elnézést hogy késtem – mondja a lány, akire vártam, egész nap.
- Semmi baj – öleltem meg, és elvettem a kezéből a csomagokat.
Beljebb lépett ezüstös fehér színű magassarkújába, levette a fekete kabátját, amit nekem adott, én pedig a szekrénybe tettem.
- Nagyon csinos vagy – fehér koktélruhában volt, aminek az egyik ujja hosszú, a másikon pedig kilátszott keskeny válla. Barna haja felkötve, néhány tincs pedig szabadon kószál. Sminkje elég natúr, de igen megy ehhez az összeállításhoz. Rúzs az ajkán vörös, amitől fellobbanok.
- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz – csókol szájon.
- Menj csak előre – mutatok magam elé. Karcsú lábait egymás után téve pillantom meg, hogy hátul egy kis slicc van a ruháján. Nagyon dögös! – Én már azt hittem el sem jössz – fogom meg a kezét és vezetem magam mellett.
- Gondolkodtam is, de téged jobban szeretlek bármi másnál – szívemig hatolt a kijelentés. Az egyik papírtáskát elveszi tőlem, illetve a flitteres kistáskáját.
- Jó estét – köszön szüleimnek, akik tátott szájjal figyelek a nőt.
- Igazán gyönyörű vagy lányom – köszönti apu tárt karokkal, puszit adnak egymásnak és bemutatkoznak, így tesz anyuval is.
- Nagyon köszönöm – fordul hátra, és mellém lép – hoztam önöknek – apám közbevágott:
- Na, na! Tegezz kérlek – csapta össze kezét egy nagy mosollyal.
- Elnézést, hoztam nektek – kezdte újra – ajándékot.
A táskából kivesz két becsomagolt ajándékot. Amit a szüleimnek ad, ők meg hevesen, mint a gyerekek, kicsomagolják az ajándékot. Apám egy elég drága viszkit kapott, és egy régi gyűjteményes kisautót, aminek már régen is nagyon nagy ára volt. Gyermeki mosollyal és könnyes szemmel fordult a lány felé.
- Édesapámnak hasonló gyűjteménye volt, régen még folytatni is akartam a keresést, de nem hagyta a szívem. Nagyon köszönöm, hogy újra felidézted a régi emlékeket – öleli meg hosszasan a lányt, aki hatalmasat mosolyog.

Imádtam, hogy Krisz szülei örültek nekem, és azoknak a kis ajándékoknak, amiket hoztam.
Krisszel még nem ajándékoztunk, megbeszéltük előbb eszünk, mert ő nagyon éhes.
Nagyon finom volt a húsleves és a sült pulyka. A köretek mennyeiek voltak.
A ház hatalmas és díszes. Magasak a falak, mintha egy villában lennék. A csillár díszes, hosszan lelóg a falról. Modern de még is régi.
Megtudtam, hogy elsőként a céget Krisz édesapja vezette, aztán azt is, hogy nem magyar származású, csak az édesanyja.
A nő nagyon szép, egy ránc sincs rajta. Látszik a szerelem a két ember között.
- Drágám – fordul felém tekintetével Krisztián, aki időközben levette magáról a fekete öltönykabátot. Kezével kezemet fogta az ölemben és cirógatta ujjam.
- Hm – húzom fel érdeklődön szemöldököm.
- Ajándékozzunk – mondta és felhúzott a székről. A fához mentünk, ami természetesen a plafonig ért. – Ez a tiéd – hajol le a csomagért, ami se nem nagy se nem kicsi.
Én pedig át adtam az én ajándékom, ami a kanapén hevert.
Csókot nyomott a számra.
Az ő ajándéka egy barnás Louis Vuitton sál és egy aranyszínű mandzsetta volt, egy kisdobozban.
- Imádom – mondja, és hosszan megölel. – Csak nem? – figyeli közelről a gombokat, amiben a monogramja szerepel. – Ez nagyon jó!
Csak mosolyogni tudtam, majd én is kinyitottam az ajándékom, ami egy ezüst karkötő és repülőjegyek voltak.
- Mi? – nézek fel rá. – Dubai? – könnyes a szemem érzem.
- Drágám – csókol meg és elveszek a férfiban.
- Nagyon szeretlek – mondtam neki.
- Én is – leültünk a kanapéra és hosszasan beszélgettünk.
Szülei hamarosan felvonultak a kanyargós lépcsőn, mi pedig lent maradtunk.
- Holnap, akkor hozzánk megyünk? – kérdezem.
- Persze, mindenképp – csókot hint a számra és a fát nézzük, ami előttünk van. A fejem a mellkasán pihen, hallom szíve dobbanásit. Kezemmel kezét fogom.
Tudom, hogy szerelmes vagyok.