Igazság szerint, amit rendeltem pizzát, mind megettem. Sokat beszélgettünk Krisszel, ahogy jobban megismertem nem tűnik borzasztó embernek. Annyira.
- Mondtam, hogy éhes vagy – mutat a tányérra.
- Csak voltam – mondtam mire ő elmosolyodott.
- Ma, nem tudom, olyan furcsa voltál – mondta. Igaza van, nem felejtettem el a tegnapot vele kapcsolatban.
- Ha tegnap engeded meg csinálni a dolgaim felét – utaltam arra, hogy tegnap elparancsolt a munkahelyről -, akkor ma nem kellett volna ennyit dolgozni. De nem baj, ma mindent le tudtam, bár reggel egy lány oda jött hozzám – mondtam, amit utána meg is bántam, hiszen még is csak a nagyfőnökkel beszélek.
- Ki ment oda? – fogta meg a lényeget.
- Ah – hessegettem – nem lényeges.
- Mondjad, ki volt? – kérdezte, szemeiben kis düh látszott.
- Nem tudom a nevét – dünnyögtem és bele ittam a kólámba.
- Jó, akkor hogy nézett ki, vagy mi volt?
- Csak flegmán beszélt velem, mint az a nő ott fent nálatok, aki elküldött – mondtam.
- Vele is el fogok beszélgetni – mondta és a pincért hívta. – Köszönjük az ételt, szeretnék fizetni – a férfi elvitte a tányért.
- Fizettem volna – rázta meg a fejét – akkor legalább az enyémet – válaszként erre is csak fejrázást kaptam. – Akkor köszönöm szépen.
- Egészségedre – felállt és a pincérhez ment. A mellettem lévő székről felvettem a táskám és a kabátom is felhúztam. Ki léptem a pizzázóból. Krisztián is követte a példám. – Akkor – kezdi – haza viszlek – mentünk az autó felé.
- Köszönöm az ebédet – jelentem ki.
- És a reggelit, lassan pedig a vacsorát – néz a drága autóján lévő órájára. Kényelembe helyezem magam a bőrülésben, az autó elindul.
- Pontosan – mosolyodok el.
- Szóval – néz rám – akkor nem mondod el, hogy ki volt aki beszólt? – kérdezte. Még mindig ezen vagy kiakadva?
- Jaj, légy szíves hagyjuk ezt a témát. Semmi nem történt – mondom és megrázom a fejem, amire felnevet.
A ház előtt ismét leparkol, kiszállok, lehúzza az ablakot.
- Holnap akkor majd találkozunk.
- Nem akarsz bejönni – mi ez a jó indulat ismét?
- Hát – néz az órára.
- Egy kávé? – kérdezem. Hosszas várakozás után ki száll az autóból és bezárja azt.

Kiszálltam az autóból és a mosolygó lány felé siettem, aki az ajtót nyitotta ki.
A belépő kedves, szürkés színre van festve, jobb oldalt fogas tükörrel, bal oldalt pedig cipőtároló. Előre vezet egy lépcső, amivel szemben fent, ajtó nyílik. A cipőmet levéve, Rella a jobb oldali helyiségbe visz, ahol – szintén – jobbra van a kisebb fehér konyhája, pulttal, étkező asztallal, székekkel. Bal oldalt pedig egy kisebb nappali, szürke kanapéval, egy puffal és fotellel. A tévé; üveges bútoron van. A bútorban pezsgős és boros poharak vannak italokkal a háttérben. A zárt helyeken – gondolom -, íratok, vagy fontosabb dolgok lehetnek. Én is ott tárolom őket! Tetszenek a mediterrán színek. A nappaliból hátra vezet két üveges ajtó. Van kertje, ahol néhány növény van, fa székek összehajtva és az asztal is.
- Szép a házad – a lány a konyhában van.
- Köszönöm – érzem, hogy elmosolyodik.
- Szereted a fehér színt? – kérdezem.
- Igen, szeretem a semleges színeket – fordul meg. – Hogy iszod a kávét? – kérdezi.
- Két cukor, kis tej – mondom, és a pulthoz ülök. – Tetszik az elrendezés - veszem le a zakóm.
- Ó, hát, az már nem az én feladatom volt. De, azért köszi – pirul el és hátrafordul.
- Tessék – teszi elém az átlátszó csészét és leül mellém.
- Köszönöm szépen – keverem el a cukrot. – És, hogy-hogy nem a szüleiddel élsz? – kérdezem.
- Az egyetem miatt – kortyol bele a gőzölgő tejeskávéba. – Otthonról nehéz lenne ide a bejárás.
- Ja, hát igen – mikor elmentem hozzájuk én sem hittem el, hogy Laura jó címet adott meg.
- Szóval, így kifogtuk ezt. Nem volt annyira drága, idősek éltek itt – mesél.
- És te? – kérdezi. Felnevetek, mire értetlenül néz rám.
- 25 éves vagyok, el kell, hogy tartsam magam. Ráadásul anyám is kidobna otthonról, ha még a nyakán lógnék – nevettem.
- Igaza van, egy híres cégtulajdonos ne tartaná el magát? – issza ki az utolsó cseppet is a csészéből. Felkel és a mosogatóba teszi. – Nem szereted a kávét? – kérdezi, és rá mutat a teli csészére.
- A hideg kávét szeretem, szóval én most várok – keverek még egyszer a kávéba és belekóstolok. – Szerintem legközelebb a cégnél is te főződ a kávét – majd megiszom a csésze tartalmát.
- Örülök, hogy ízlett – jelenti ki és elveszi előlem a csészét. – Viszont, most már nem zavarlak – állok fel.
- Oh, nem zavarsz – legyint. – Igazából semmi dolgom. Vagy is jut eszembe van egy-két, de ha már itt vagy segíthetnél – szólal meg. A testemben, valamiféle bizsergést éreztem, ahogy kimondta, hogy én segítsek neki.
- Hát, ha tudok, segítek – csapom össze a kezem.
- Ömm, felszaladok a gépemért, nyugodtan helyezd magad kényelembe – mutat a nappali felé. Ő elment a lépcső irányába, én pedig a nappali felé tettem lépéseket. A tévé mellett, kép keretek lógtak a falon. Az egyiken a családjával volt, a másikakon a barátaival, Laurával vagy éppen egy kiskutyát fogott a kezében. Leültem a kanapéra, ami tele van párnával, pokróccal. Kinézek a két, nagy üvegen, az eső is eleredt. Szép idő, az biztos!
- Bocsi, de átöltöztem – ó, hogy én azt miért nem láttam. A lány fekete pólóban – kicsit fel volt csúszva a hasán – és fekete Nike szabadidő nadrágban jelent meg. A haját felkötötte, kicsit sportosabbá vált. Kezében a laptoppal ült le. – Ezért nem találtam fent a töltőt – nézett a kanapé mögé és a kezembe adta a töltőt. Leült mellém és kellemes illat csapott meg.
- Miben is kell segítsek? – kérdezem.
- Szeretném az én gépemet használni a munkahelyen és akkor tudom itthonról is követni az eseményeket – kapcsolta be a gépet, aminek a hátterét nem igazán értettem.
- Szereted a motorokat? – kérdezem. – Meg a rally autókat? – mutatok a szerkesztett képre.
- Ja, igen, bocsi – jön ismét zavarba. – Ez a háttér jellemzi az énemet. Régen nagyon szerettem volna ilyen autókat vezetni.
- Tyű – bámultam a képernyőre, ahol a többi fotót nem is vettem észre. Felbukkantak azok a képek, amik kint vannak a falon is. Szereti a családját, a barátait és az állatokat, no meg még kötődik a régi emlékeihez is. – Szóval van jogosítványod? – kérdezem.
- Persze – mondja, és gúnyosan rám néz.
- Igazából most sajnos nem tudok segíteni, hiszen a programok, amik kellenek a gépre, mind a cégnél vannak – hangos dörrenésre lettem figyelmes és arra, hogy a lány megugrik mellettem.
- Úristen – kap a szívéhez.
- Szép időjárás van, az egyszer biztos – nézek a szakadó esőre és az egész házat kivilágítja a villám fénye.
- Utálom a vihart – szólal meg a lány kissé remegő hangon. – Szóval akkor letölteni sem lehet? – kérdezi.
- Majd a céghez behozod holnap és meg lesz oldva – mondom, és az órámra nézek. – Viszont ha most nem bánod, tényleg elmegyek. Köszönöm a kávét nagyon finom volt – állok fel.