A táskám a vállamon lóg. Már csak pár lépés és otthon vagy! A kulcsomat keresem a kabátomban, majd rá teszem a kezem a kilincsre és kinyitom az ajtót.
Isten hozott Rella. Amíg otthon voltam, anyu az összes ruhámat ki mosta, amit vittem, így csak a szekrénybe kellett rakni őket. A táskámmal fel is indultam, és be is pakoltam a ruháimat. Levetkőztem és a szennyesbe dobtam – a hideg ellenére is, ki izzadt – ruháim. Zuhanyzás nélkül, be sprézve hagyom el a helységet és belépek a szobába, ahol egy fekete nadrágot és egy fehér inget kapok magamra. A lépcsőn leszaladva, felkapom a fekete táskám – ami szinte mindig kéznél van – belebújok a bakancsomba, felveszem a kabátom és kilépek a házból.
Erre felé igen csak nehézkes a taxi fogás, így a következő utcában próbálkozom vele. Mikor a sárga jármű leparkol mellém hálát adtam az égnek, hogy másodjára sikerült fognom egyet.
- Merre lesz az út? – köszönés nélkül kérdez rám, az őszes hajú piros sapkás telt férfi.
- Vörösmarty utca – jelentem ki, majd lenullázza a pénzösszeget a műszerfalon, ami már az alapdíjat tartalmazza.
A táskámba pakolom az összes dolgot, amit épp a kabátomban hagytam, telefon, zsebkendők, lakáskulcs és kétezer forint. Dugóban nem volt részünk a csendes utazás alatt – amit nem is bántam, hisz' nem kellett annyit költenem -, pár perc alatt oda is értünk az utcához.
- Itt jó? – kérdezi, és már villogtat is a járda felé.
- Persze – adom neki előre az ötezerhétszáz forintot.
- Köszönöm – szólal meg, mire én intek egyet és már el is tűnik a sok autó között.
Keveset sétálok a járdán, ahol fák vannak, és nagyon sok lehullt levél. Látszik, hogy ősz van. A céghez beérve, köszönök a recepciós pultban ülőknek, megkerülöm a falat és felmegyek a lépcsőn.
A hely – amit kaptam -, szabadon van hagyva. Több dolgozó is elment, csak páran maradtunk az emeleten. Leülök a székemhez és bekapcsolom a gépem. Várok, míg a laptop felfrissíti emlékezetét. Hirtelen lecsukják, ami miatt még a székben is felugrok.
- Lejárt a munkaidő – rekedtes hangján szólal meg Krisztián, majd megköszörüli tokát.
- Túlórázom – mondom és felhajtom a gép tetejét.
- Kérlek – mondja -, hiszen most jöttél be – igazítja meg kék nyakkendőjét. Most veszem észre, milyen csinos. Kék nyakkendő, zakó és nadrág, fehér inggel. Haja, mint mindig, oldalra fésülve, borostája pedig már napok óta meg van neki, ami még szenvedélyessé és vonzóbbá teszi.
- Igen, és most bepótlom – a gép betöltött, megnéztem az emailjeim, ami szinte tele van, így az elsőt meg is nyitom.
- De nem most, megbeszélés lesz. Szóval haza mehetsz – támaszkodik egyik kezével az asztalhoz és keresztbeteszi a lábát.
- Hidd el, nem zavarlak – felnézek rá, majd a szeme egyszer csak elsötétül. Vajon a múltkori eset járhat a fejében? Egy felkérés jött, miszerint Patrik szeretne tőlem kérni még több képet az új kollekcióval kapcsolatban.
- Elnézést a zavarásért – jelenik meg a titkárnő, aki fent dolgozik, a főnökségnél -, ez önnek jött – nyújt felém egy nagy barna borítékot.
- Ki küldte? – kérdezett rá Krisztián. Nem a tiéd!
- A postás most hozta, azt mondta ismeri a hölgyet – mutat rám -, és látta mikor bejött, így leadta.
- Rendben, köszönöm – mondom a kedves fekete hajú felcopfozott 40 év körüli nőnek, aki már távozik is.
Félve nyitom ki a levelet, majd egy felmondási papír van benne, amit a volt munkahelyemről küldtek. – Istenem – fogom a fejem.
- Mi történt? – húzza ki magát az előttem lévő férfi.
- Semmi – teszem arrébb a lapot -, dolgoznom kell.
- Lorella – hangosabban szólal meg a szokottnál. – Mi ez? – mikor odanézek, a lap a kezében van.
- Ki engedte, hogy megnézd? És miért teszel úgy, mintha nem tudnád, hogy felmondtam? – húzom fel a szemöldököm, majd felállok, a gép tetejét lecsukom, felveszem a kabátom és a táskám.
- Most hová mész? – kérdezi. A lapot borítékkal együtt kitépem a kezéből, felveszem a gépet és elhaladok mellette. – Lorella! – kiabál rám, és még a lépcső is megrezzen a hangjára.
- Mi van? – fordulok meg.
- Kérdeztem valamit és szeretném, hogy válaszolj! – hangjában türelmességet veszek észre és megbánást.
- Én is sok mindent szeretnék – mondom és tovább lépek a lépcsőn – végleg felmondok – szólalok meg halkan, amit azt hittem senki nem hall meg, de ő még ezt is meghallotta.
- Akkor elviszlek – mondja és mellém lép a lépcsőn majd a zsebében keres valamit.
- Nem kell köszönöm – mondom, és a lábamat nézem miközben kiérek a szeles utcára.
- De én el szeretnélek vinni – megállok és bámulok rá.
- Nem azt mondtad, hogy megbeszélés van? – kérdezem. – Meg, hogy menjek haza? – tárom szét a karom. – De, pontosan ezt mondtad – bökök a levegőbe.
- Rella – halk hangja egy sóhajt hagy el, miközben ki mondja a nevem. Hogy én mennyire gyűlölőm! A kocsi kulcsot zörgeti a kezében, és kinyitja vele a fehér autót. Beülök az anyósüléshez és becsapom az ajtót. Rella, nyugodj meg, ne idegeskedj!

- Lorella – emelem meg a hangom és lesétálok a lépcsőn. Zakóm kigombolom, hogy gyorsabb és kényelmes tempót tudjak magamnak diktálni.
- Mi van? – fordul meg, mérgesen néz rám.
- Kérdeztem valamit és szeretném, hogy válaszolj – hangom a végén szinte elcsuklik.
- Én is sok mindent szeretnék - szeme felismerhetetlen érzelmekkel van tele, mint aki sírt egész éjszaka, vagy mint aki álmatlan – végleg felmondok – fordul meg és a maradék lépcsőfokon lesiet.
- Akkor elviszlek – lépek mellé, és a zsebemben keresem a kulcsom.
- Nem kell köszönöm – mint mindig, makacs. A szél bele kap a hajába, míg körül néz az utcán, a kulcsomat megtalálva kiveszem a zsebemből.
- De én el szeretnélek vinni – megáll és kék szemeivel az enyémbe néz.
- Nem azt mondtad, hogy megbeszélés van? – dacos hanglejtéssel szólal meg – Meg, hogy menjek haza? – söpri az igazságot a fejemhez. – De, pontosan ezt mondtad – mutatóujját rám fordítja.
- Rella – a lehető leghalkabban fújom ki a nevét, és az autót kinyitom. Pár – hosszadalmas -, másodperc után beül az anyósülésre, aminek az ajtaját bevágja. Az autót megkerülve ülök be a volán mögé. Elindítom és kihajtok az útra.
- Ne haragudj – szólalok meg. Még mindig jobban éreztem azt, hogy bocsánatot kell, kérjek tőle, jobb lesz a lelkiismeretemnek is. A lány nem válaszol, mintha nem is hallotta volna.
- Nem gond – hagyja el a száját a szó. Kedves, és közvetlen lány. A szíve tele van jósággal, nem hiszem, hogy bárkit is valaha meg tudna bántani.
Az út kellemesen telt, a lemezen a saját, válogatott zenéim mennek. Rella ujjaival combján dobol, majd mikor az áruházhoz érünk, mintha megkötött volna.
Idegesen pattan ki az autóból, én meg feszülten haladok utána.
Az emeletre érve, a lány bemegy a boltba és az emberhez vágja a lapot. Vajon bezártam az autót? A kockás inges, köpcös fiatal, a lánynak ad egy tollat és néhány helyre mutat.
- Ugye tudod, hogy még nem végeztünk! – üvölt és mutogat a lányra, aki az üzletből távozik.
- Ő mindig ilyen? – kérdezem a mérges lányt, aki akkora lépésekkel halad előttem, hogy még nekem is el kell nyújtanom a lépéseket.
- Látod - válaszolta és hirtelen jobbra fordul, én meg bele ütközök két idősebb nőbe, elnézést kérve indulok ismét a lány után.
- Megkérhetlek, hogy lejjebb veszed a fűtést? – kérdezi lágyan és lehúzza cipzárját a kabáton. A klímához nyúlok és letekerek pár fokot. – Köszi – már-már a kabátját is próbálja leszedni magáról, kisebb sikerrel, de végül megelégszik és abba hagyja a ficánkolást a jobb oldalamon. Vajon most klimaxol, vagy túl mérges? A városba kiérve, meg sem merem kérdezni, hogy merre is vihetem. Pedig már éhes is vagyok. Most szóljak hozzá, vagy inkább maradjak csendben?
- Éhes vagy? – nézek rá majd vissza az útra.
- Nem, nem köszönöm – akár, mint az első találkozásnál.
- Haza vigyelek, vagy – kezdtem bele, de ő befejezte.
- Igen – mondja. Micsoda egyszavas válaszok. A telefonom a zsebemben kezdett rezegni, kivettem és egy autó egyenesen szembe jött velünk. A telefont Rella kezébe nyomtam, jelezve, hogy jó lenne, ha felvenné.
- Vedd fel – mondom neki, és a kormányt elrántom, belépek a mellettem lévő sávba. Rella felveszi a telefont és kihangosítja.
- Jó napot! Uram, most a tárgyalással mi lesz? – kérdezi a nő a vonalban.
- Öm – vakarom az állam -, holnapra csúsztatjuk – mondom, megnyomom a piros gombot, Rella kezéből ki veszem a telefont és becsúsztatom a tartójába.
- Ezért küldtél volna haza? – kuncog fel amolyan flegmatikusan.
- Látod – mondom, és az utcájába kanyarodok be.