(05.03)

„ - Te?! ”

~Zsófi

- Te vagy, Anonymus?! - néztem rá hitetlenül.
- Miért, nem örülsz? - vigyorodott el, mire én akkorát lekevertem neki, hogy talán még a dédunokája is érezni fogja.
- Auuu! - kapott az arcához.
- Gyűlöllek!!! -  kezdtem verni. Karmoltam, rúgtam (már amennyire tudtam) és csapkodtam.
- Dehát az előbb, még szerettél... Aauuuu!
- Ezt nem hiszem el!! Te idióta pöcs! Hogy tehetted ezt velem?! HOGY?! - üvöltöttem idegesen.
- Azt hittem örülni fogsz...
- Most úgy nézek ki, mint aki örül?! Soha a büdös életbe nem akarlak látni! - ordítottam és visszarohantam Bogihoz. Alig értem vissza megint egy éles fájdalom nyilallt a hasamba és a földön rogytam össze.
- BOGIII - sikítottam fel, mire a barátnőm rohant felém.
- Mi a baj?! - rémült meg.
- Ááá! Gyorsan hívd a mentőket! - kérleltem Bogit.
- Jó, de mi van veled?! - kérdezte a telefonnal a kezében.
- A kicsi! Mindjárt! - ziháltam.
- Vegyél mély levegőt! - mondta miközben tárcsázott. Tettem amit mondott. Mire kiért a mentő már minden bajom volt. Betoltak a mentőautóba és szélsebesen haladtunk a kórház felé. Mire odaértünk rögtön a szülőszobára toltak be.
- De csak jövőhónapban kellene szüljek! Ez nem veszélyes?! - néztem félve az orvosra.
- Nem veszélyes, ne aggódj. Rendben?
- Jó - bólintottam. Ekkor jött egy fájás.
- Áá - szorítottam a nővér kezét.

- Egy utolsó nyomás és kint lesz - nézett rám a doki. Még egy utolsót nyomtam. A szülőszobát egy erőteljes sírás töltötte be.
- Gyönyörű kislány - nézett rám a doktornő. A boldogságtól elsírtam magam. Miután elvágták a köldökzsinórt a kezembe adták a kislányomat.
- Szia, szépségem - mosolyogtam a gyönyörű lányomra. Kinyitotta a szemeit és gyönyörű sötét kék szemei voltak. A haja pedig világos barna. Kis hajas baba.
- Mi lesz a neve? - kérdezte a nővér.
- Pataki Viktória Fruzsina - mosolyogtam a lányomra. Milyen jó kimondani. Lányom. Az én szépséges kislányom. Elvették tőlem Vikit, engem meg áttoltak egy szabad kórterembe. Még gyorsan felhívtam anyát.
- Anyah - szóltam bele nagyokat lélegezve.
- Mi a baj kincsem?! - rémült meg.
- Nagymama lettél - mosolyogtam.
- Micsoda?! Dehát a jövőhónapban kellett volna szülnöd!
- Tudom, de Viki nem akart már bent maradni - nevettem el magam halkan.
- Jaj, kislányom! Annyira örülök! - sírta el magát.
- Anyu, ne sírj - kezdtem könnyezni én is.
- Melyik kórházban vagy?
- Siófok - mondtam.
- Mikor engednek haza?
- Azt hiszem 3-4 nap múlva.
- Rendben, kincsem. Majd érted megyek, jó?
- Jó és köszönöm - mondtam hálásan.
- Ne köszönd, hisz az anyád vagyok!
- Tudom.
- Pihend ki magad - ezzel letette. Lehunytam a szemeimet, mire valaki kopogott az ajtón, majd Bogi dugta be a fejét.
- Bejöhetünk? - kérdezte bátortalanul, mire mosolyogva bólintottam. Az egész osztály bejött. Egy embert kivéve.
- Ő hol van?
- Kint ül - nézett rám Oli.
- Értem.

~Karesz

Idegesen tördeltem az ujjaimat a folyosón ülve. Egy fokkal jobb volt, mint szilveszterkor. Csak a földet bámultam, amikor egy nővér egy kis kocsi -szerű valamit tolt be Zsófihoz. Felnéztem, de addigra becsukódott az ajtó. Miattam került ide. Megint. Legalább most nem öngyilkos akart lenni. Jézusom, miattam akart az lenni!
- Nem jössz be? - jött ki Dió.
- Miattam került ide - motyogtam magam elé meredve.
- Te meg vagy húzatva! Nem miattad van itt! Martin miatt!
- Mivan?! - kaptam fel a fejemet.
- Martin teherbe ejtette. Egy hónappal korábban született a kicsi, mint kellett volna - magyarázta Dió.
- Akkor azért volt nagy a hasa - esett le a dolog.
- Igen és azért nem akarta elmondani, mert félt, hogy elítélnénk emiatt.
- Anyám! De rám így is haragszik.
- Hát, tényleg paraszt voltál vele, de azért menj be hozzá - állt fel a székről, mire követtem a példáját. Félve mentem be. Zsófi egy gyönyörű kislányt tartott a kezében. Tiszta anyja.
- Had mutassam be nektek, Pataki Viktória Fruzsinát - mosolygott ránk, majd a kis Viki kinyitotta a szemeit és... és rám mosolygott, majd édesen kuncogni kezdett.
- Gyönyörű. Akárcsak az anyja - néztem Zsófira mosolyogva.

<Eddig tartott>

Meglepetéééés!!!! Remélem tetszett ez a rész!

By: M.