(02.12)

~Zsófi

Ezen a héten kezdődött el a valentin hét, ami annyit jelentett, hogy pénteken (azaz ma) este volt egy buli, de ne szaladjunk ennyire előre. A héten a büfében lehetett venni szív alakú post-itet és azokat gyűjteni. Nekem volt 10 (osztálytól) plusz elég sokat kaptam más osztályokból is és rengeteget Anonymustól. Nem törődtem Anonymus üzeneteivel, de azért otthagytam. Még mindig haragszok rá. Azonban ma egy új cédula is ott volt. „Remélem tudod, hogy egy utolsó szűz kurva vagy! Martin” ez volt az a pont, hogy azt az üzenetet letéptem és darabokra téptem.

~Anonymus (civilben)

- Minden rendben? - mentem oda Zsófihoz, mert eléggé kiborultnak tűnt.
- Elegem van belőle! Elhord engem mindennek, amikor semmi sem történt!
- Talán ez volt a baja.
- Persze, adj neki igazat - indult el, de megragadtam a karját és magam elé húztam.
- Nem azt mondom, hogy igaza van. Csak azok ilyenek akik nem kapják meg azt amit akarnak.
- Néha igazán nem értelek - rázta meg a fejét.
- Nem baj. Ráérsz még - kacsintottam és bementem a terembe. Basszus remélem nem buktattam le magam a kacsintással!

~Zsófi

Értetlenül néztem utána. A kacsintás... valahonnan ismerős volt nekem. Végül megráztam a fejem és utána mentem volna, de valaki hirtelen a szekrényemnek támaszkodott. Martin volt az.
- Szia, szépségem! Rég láttalak - vigyorgott.
- Régen se akartalak látni.
- Na, de cicus - a kezét lassan a derekamra tette.
- Engedj el! - löktem el magamtól.
- Miért mi lesz, hogyha nem? - jött vissza. A feje vészesen közel volt az enyémhez.
- Martin, engedd el! - hallottam Cortez hangját.
- Legközelebb nem lesz ott senki, hogy megvédjenek - sziszegte az arcomba, majd elment. Lecsúsztam a földre, mire Cortez aggódva jött oda hozzám.
- Minden rendben?
- Igen, persze - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Biztos?
- Igen - bólintottam. Cortez felsegített a földről és bekísért a terembe.

Este Larával készültünk az estére. Az volt a feltétel, hogy a lányok piros ruhában menjenek a fiúk pedig feketében. Larával lementünk a lépcsőn, mire anya a szája elé kapta a kezét.
- Istenem, de szépek vagytok! - könnyezett.
- Köszi, de sietünk - zoltan ki Larát az ajtón. Talán nem volt a legjobb ötlet így menni, de... már mindegy volt. A suliban Hartay lemérte a szoknyánkat (megfelelő volt a hosszúsága) és átengedett minket. A tesi terem hemzsegett a szív alakú lufiktól. Felmentünk a lelátóra és néztük a táncoló diákokat.
- Mindjárt jövök - pattant fel Lara és elrohant. Értetlenül néztem utána, majd megráztam a fejem. Ekkor megláttam egy nem kívánt személyt. Lassan közeledett felém. A szokásos fekete ruhája volt rajta. Éreztem, hogy alaposan végig mért a tekintetével, majd megállt előttem.
- Szabad egy táncra? - hajolt meg udvariasan. Nem tudtam, hogy reagáljak, de végül rábólintottam. Magam se tudom miért. Megfogta a kezem és a tánc térre húzott a tömegbe. A kezét a derekamra tette én meg átkulcsoltam a nyakát és úgy billegtünk a Perfect-re.
- Elmondod, hogy mi bajod van velem?
- Az, hogy elmondtad Alexnek, hogy rákos vagyok utána meg zaklattál - suttogtam lehajtott fejjel.
- Én nem mondtam el - rázta meg a fejét.
- Kérlek, legalább... várj! Nem mondtad el neki?
- Nem.
- Ő meg Anonymustól tudja, de én egy embernek mondtam el csak, vagyis neked. Akkor Alex vagy?
- Nem árulom el.
- De, Alex vagy!
- Nem! Nem Alex vagyok - emelte meg a hangját. Sunyin elmosolyodtam.
- Na baszki - nevette el magát miután rájött, hogy csőbe húztam.
- Egy ember kilőve. Maradt 7685 - poénkodtam.
- 7685? Ennyi emberre tippelsz, hercegnő? - nevetett jobban.
- Ki tudja - kacsintottam rá. Mosolyogva táncoltunk tovább, amikor dalt váltottak. Keane - Somewhere Only We Know . Lehunytam a szemeimet és lassan elmosolyodtam. Ez a zene szólt a ballagási bankettünkön tavaly. Szép emlékek.
- Szeretlek, Zsófi - húzta félre a kendőjét és hozzám hajolt. Pár centire megállt, hogy mit szólok a dologhoz, mire elmosolyodtam azon, hogy nem erőszakolja rám, hanem vár. A mosolyomat pozitív jelzésnek vehette, mert elmosolyodott és megcsókolt. Ez a csók másabb volt, mint a múltkori. Ez sokkal türelmesebb volt. Nem követelőző hanem normális. Ott csókolóztunk a többi táncoló diák között miközben a háttérben az a zene szólt ami mindennél többet jelent nekem. Mikor levegő hiány miatt elváltunk mosolyogva nézett rám.
- Mondtam már, hogy piszok jól csókolsz? - kérdezte miután visszatette az arca elé a kendőt.
- Igen?
- Nagyon. Örök hála Martinnak, mert rajta gyakorolhattál - kacsintott. Ettől elkomorultam és eszembe jutott a reggel. A levegő hirtelen kezdett folytogatóan hatni és mintha kezdett volna egyre melegebb lenni.
- Minden rendben? - nézett rám aggódva Anonymus.
- Nehm - ziháltam, majd a lábaim feladták a szolgálatot.

~Anonymus

- Zsófi, minden rendben? Zsófi! - kérdezgetettem rémülten, de nem válaszolt.
- Mi van veled? - kaptam fel menyasszony pózba és rohanni kezdtem vele.
- Tarts ki! - néztem rá és tovább rohantam. A diákok rémülten néztek utánunk. Nem tudták, hogy mi történt. Ahogy én se. Az udvaron összefutottam Larával.
- Mi történt vele?!
- Nem tudom! Egyszerűen elájult! - rémültem meg.
- Nenene! Hívni kell a mentőket! - vette elő a telefonját és remegő kezekkel tárcsázta a mentősöket míg én Zsófit tartottam a kezemben.
- Azt mondták, hogy mindjárt ideérnek. Tarts ki Zsófi - kezdett könnyezni a lány.
- De nem tudod mi van vele?
- Gondolom pánikroham. Apa is az volt régen és gondolom "tovább adta" nekünk is - törölte meg a szemét. Ekkor megjöttek a mentősök. Zsófit feltettem a hordágyra és kitolták a mentő kocsiba. Lara velük ment én meg teljesen sokkos állapotban néztem utánuk. Csak ne legyen semmi baja.

~Lara

- Apa a kórházba kell jönnöd!
- Miért?
- Zsófinak valószínűleg pánikrohama van - feleltem, majd elmondtam, hogy melyik kórházba jöjjön utána lerakta. Csendben figyeltem Zsófit.
- Ne aggódj, minden rendben lesz a testvéreddel - mosolygott rám a fiatal mentős. Könnyes szemmel bólintottam. Tudtam, mert Zsófi erős lány. A kórházba beérve betolták egy kórterembe, de nekem kint kellett maradnom. Fel s alá járkáltam, de semmi. Tíz perccel később apa is megjött.
- Hogy van?
- Az orvos még bent van - sóhajtottam, de ebben a pillanatban jött ki az orvos.
- Jó estét maguk Pataki Zsófia hozzátartozói?
- Igen, az apja vagyok és ő meg az iker testvére. Hogy van a lányom?
- Egy kisebb pánikrohama volt csak, de szerencsére semmi komoly.
- És ez nem veszélyes a rákra? - kérdezte halálra rémülve apa. Az orvos levette a szemüvegét.
- Sajnálom, de...

~Zsófi

Nem értem miért vagyok itt. Megint. Annyira még emlékszem, hogy Anonymus felhozta Martint, de utána képszakadás. Az elmélkedésemből az ajtó nyitódás rázott vissza.
- Az orvos azt mondta, hogy akár már most hazavihetünk - nézett rám apa szinte sírva. Lara szó szerint bőgött, majd odajött hozzám és szorosan megölelt.
- Annyira szeretlek, Zsófi - sírt a vállamba, de én értetlenül figyeltem őket. Leszálltam az ágyról és kapkodtam köztük a tekintetemet.
- Miért sírtok? Baj van? Napjaim vannak hátra? Ezért mehetek haza? - rémültem meg, de Lara megrázta a fejét.
- Mondjátok már el! - emeltem fel a hangomat, mire apa szólalt meg először.
- Az orvos azt mondta, hogy...
- Hogy?!
- Hogy nem vagy rákos. Az csak egy másik lánynak volt a diagnózisa és nem neked. Egészséges vagy - mosolygott könnyezve.
- Úristen! - a megkönnyebbültségtől a földre rogytam. Lara a földön is átölelt és egymás vállába kapaszkodva sírtunk a boldogságtól. Egészséges vagyok. Én meg mondtam, hogy semmi bajom! Tudtam!

<Eddig tartott>

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész!

By: M.