(01.01)

~Zsófi

Reggel mikor kinyitottam a szemeimet egy kockás felsőtesten ébredtem. Álmosan pislogva néztem végig magamon. Nem az én ruháim voltak rajtam, hanem egy szürke póló és egy fekete boxer. A tekintetem ismét a kockás hasra tévedt, majd lassan felnéztem az illetőre. Ijedtemben leestem az ágyról.
- Auuu - nyöszörögtem, amire Alex is felkelt.
- Jól vagy? - hajolt le álmos fejjel.
- Igen, de... úristen mi történt az este? - rémültem meg.
- Bevallottad, hogy szeretsz - vigyorgott el és, hogy nyomatékosítsa lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Meglepődtem ezen, de pár másodperccel később viszonoztam a csókot. Miután elhajolt tőlem sokkosan néztem magam elé.
- Csak ennyi volt? Nem volt semmi... más?
- Mire gondolsz?
- Tudod... amikor két fiatal... izé... ajj tudod miről beszélek!
- Nem, nem tudom, de folytasd - vigyorodott el.
- Lefeküdtünk egymással? - nyögtem ki egy szuszra.
- Igen - na ettől a választól féltem. Nem mondtam semmit csak sírva fakadtam. Szuper, most én is anya sorsára jutok. Pedig mindig arra vágytam, hogy az első emlékezetes lesz, de semmire sem emlékszem.
- Ne sírj - szállt le az ágyról és leült mellém, hogy átöleljen.
- Te, hogy éreznéd magad ilyen esetben?! - rivalltam rá.
- Dehát Martinnál is ott aludtál.
- De nem feküdtünk le!
- De... ha aludtatok akkor csak lefeküdtetek egymással.
- Mivan?
- Lefeküdtünk egymással... aludni - pontosított Alex.
- Te hülye! Én nem arra gondoltam!
- Akkor mire? - húzta az agyamat. Tudtam, hogy tudja miről beszélek.
- Szexeltünk?! - mondtam ki nyíltan.
- Nem, de ha ez a bajod akkor... - húzta perverz mosolyra a száját mire felképeltem.
- Auu! - fogta az arcát.
- Megérdemelted.
- Akkor gondolom ezek után nem akarsz a barátnőm lenni - nézett rám szomorúan. Értetlenül néztem rá.
- Mi?
- Én is szeretlek téged, de gondolom ezek után a válaszod nemleges lesz.
- Hát lehet, hogy tévedsz.
- Igen?
- Ühüm.
- Akkor mit mondasz? Lennél a barátnőm?
- Természetesen... felejtsd el, Alex! Nem leszek egy olyan ember barátnője aki ilyennel viccelődik!
- De...
- Nem érdekel! - álltam fel és fogtam a ruháimat, hogy átöltözzek. Hamar megvoltam és egy szó nélkül elmentem onnan, sajnos szakadt az eső, hideg is volt nálam meg még csak egy esernyő sem volt. Így mentem haza, ami nem volt a legokosabb ötlet.

Otthon csendben mentem be a házba.
- Pataki Zsófia! - szólt apa dühösen. Számítottam erre.
- Igen?
- Merre jártál kisasszony?!
- Egy osztálytársamnál aludtam - adtam választ a kérdésre. Ezután apa fejmosást tartott nekem utána felküldött a szobámba.
- Zsófi! - ugrott a nyakamba Lara.
- Merre voltál? Csupa víz vagy!
- Alexnál. Gyűlölöm.
- Miért?
- Mert hülye és kanos - szedtem össze pár ruhát és elmentem fürdeni.

Egésznap a szobában gubbasztottam és a falat bámultam.
- Kezdek aggódni érted - szólalt meg Lara.
- Mit csináljak vele? - kérdeztem, majd köhögtem párat.
- Beteg leszel?
- Nem, jól vagyok - néztem rá egy pillanatra.
- Lányok gyertek le enni - nyitott be apa. Felkeltünk és lementünk, de ahogy leléptem a lépcső utolsó fokáról elkapott a köhögés. Köhögve rogytam térdre.
- Mi a baj?! - jött hozzám apa aggódva.
- Sehmmi - köhögtem.
- Nem! Megyünk az orvoshoz! - ment a kabátomért. Beszálltunk a kocsiba és öt percenként köhögtem.

- Sajnálom, de Zsófit bent kell tartanunk egy darabig - mondta az orvos a vizsgálatok után.
- Micsoda?! - rémültem meg és megint köhögtem.
- Nem tudna valami gyógyszert vagy bármit? - kérdezte apa.
- Kijönne egy pillanatra? - sóhajtott apára nézve. Ők ketten kimentek én meg egyedül maradtam. Amíg apa és a doki beszélgettek addig elővettem a telefonomat. Jött egy üzenetem.

Anonymus: Boldog új évet, hercegnő

Me: Jobbat...

Anonymus: Mi a baj?

Me: Kórházban vagyok

Anonymus: ???????????????????????
Me: Csak köhögök, de nagyon

Anonymus: Sajnállak

Me: Ne sajnálj... mennem kell szia!

Eltettem a telefonomat és apáékra néztem. Apa kétségbeesettnek tűnt.
- Mi a bajom?
- Semmi komoly, csak a kivizsgálások miatt kell bent lenned - mondta az orvos. Apára néztem aki bólintott.
- A mosdóban átöltözhetsz - ajánlotta fel a doki, mire én kimentem. Átöltöztem, majd apa felsegített az ágyra amin lennem kell.
- Akkor egy darabig suliba se megyek?
- Nem.
- Remek - sóhajtottam, amiből köhögés lett.

Este apa bent maradt velem. Próbáltam kiszedni belőle, hogy Mi bajom, de nem mondott semmit.
- Kérlek mondd el. Jogom van tudni!
- Nincs semmi komoly bajod, csak ellenőrző vizsgálatok lesznek - mosolygott rám apa.
- Mikor mehetek haza?
- Nem tudom, de a jövőhéten már otthon lehetsz... remélem - suttogta az utolsó szót apu. Bólintottam és lassan leragadtak a szemeim. Elaludtam.

~Márk

Miután Zsófi elaludt szomorúan néztem rá. Nem tudom mi lenne velem nélküle. Nem szeretném elveszíteni őt. Ahogy végig gondoltam az eddigi éveket eszembe jutott amikor először tartottam a karomban, amikor kimondta, hogy apa, ahogy láttam felnőni. Az emlékektől könnyezni kezdtem. Miért nem tudnak erre gyógyszert adni vagy valami?! Miért? Pedig csak köhög, nincs komolyabb baja! De, ahogy az orvos mondta... talán igaza van, hisz kettőnk közül neki van doktori diplomája. Én csak egy koreográfus vagyok, nem orvos.
- Ne hagyj el - suttogtam, nehogy felkeltsem. Olyan békésen aludt az én hercegnőm. Rémes volt visszagondolni arra, hogy mit mondott az orvos. Még mindig alig hiszem el.
- Mi baja a lányomnak?
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a lányának tüdőgyulladása van és ha ez nem lenne elég... rákos.

<Eddig tartott>

Sziasztok, remélem tetszett ez a szomorúbb végű rész.

By: M.