- Kérem.. Egy kis vizet.. Kérhetnék? - minden szó után nyámmogott egyet, mintha annyira ki lenne száradva a szája, hogy beszélni is alig tudna. - Csak egy pohárral.. - rimánkodását már az elején se tudtam volna tovább hallgatni, az pedig, hogy egy kis semmiségért ennyire könyörögni kell, azt hiszem remek ábrázolása az itteni életmódnak, és az embereknek egymáshoz való viszonyulásának.

- Jöjjön be.. - mondtam, majd karjára fogva besegítettem őt a házba, ahol leültettem a konyhába, és előszedtem a szekrényben található legnagyobb poharat, majd teletöltöttem vízzel, és elé tettem. Úgy nyelte, mintha évek óta nem ihatott volna egy kortyot sem én pedig serényen pakolgattam elé a poharakat, ám a negyediknél már meghagyta a felét, és egy jólesőt sóhajtott.

- Igazán köszönöm.. Megmentett.

- Mi történt? - kérdeztem rá, hiszen úgy nézett ki, mint aki épp menekül, és ezért nem volt se ideje, se alkalma még inni se.

- A palotába tartok. A minap behívatta maga a király a fiamat, és azóta nem tért vissza. Pár éve halt meg a férjem, csak ő maradt nekem. Nem veszíthetem el.. - szegte le fejét, és az asztalon levő lyukas terítőt kezdte simogatni, mintha csak a fia feje lenne.

- A király, sokszor csinál ilyet? - kérdeztem egy nagyobb nyelés következtében, amit szerintem ő is meghallott, mivel felnézett rám.

- Nem. Ezért vagyok megijedve. Ráadásul hamarosan fizetni kell az adót, mi pedig még nem termeltünk annyit, hogy az visszahozza a kiadásainkat. A fiam nélkül képtelen vagyok dolgozni, és nincs, aki segítsen. - rázta meg lemondóan a fejét, én pedig elszörnyülködve hallgattam a történetét.

- Ilyen kegyetlen az itteni rendszer? - eddig, mivel a nemesi élet eltaszított magától, nem érdekelt, hogyan élnek, és mivel én jó családi körülmények között nevelkedtem, sosem gondoltam bele, milyen lehet annak, akinek nem adatott meg annyi sem, mint nekünk.

- A király a szolgáival végezteti el a piszkos munkát. Aki nem fizet, azt nyomban kivégeztetik, vagy ami rosszabb, felviszik a palotába, hogy halálra kínoztathassák. De a fiam nem csinált semmit! - mentegetőzött rögtön, hogy tisztázza az ártatlanságukat.

- Várjon egy kicsit. - mondtam, majd felálltam, és kimentem a házból, le a pincébe, majd egy zacskót ragadva válogattam pár érettebbnek tűnő almát, és visszamentem. Mivel nem tudnék erre mit mondani, nem tudnám őt mivel támogatni, ezért csak ennyit tehetek érte. Azt nem mondhatom, hogy minden rendben lesz, a fia még biztos él, és egyszer haza is fog térni, hiszen akkor lehet, hogy hamis reményt csepegtetek az amúgy is labilis lelkébe, és mikor kiderül, hogy meghalt, ő maga is összetörik. - Ezt vigye el az útra. Ha megtalálja a fiát, biztosan éhes lesz. - ennyit mondhatok csak.. - Sajnálom, hogy többet nem adhatok, de ez nem az én házam.. - szabadkoztam, körbenézve a konyhában.

- Köszönöm a kedvességét. - hajolt meg mosolyogva, én pedig egészen a kapuig kísértem őt, majd visszamentem a legelőre, szintén egy almával a kezemben, Wonder-hez. Nem akarok egy olyan királyt szolgálni, aki a népe nyomora felett uralkodik, és nem is veszi észre, mennyire hanyatlik az országa, mert a szolágival végezteti a munka javarészét.

A nemesek gőgös emberek, akinek néha olyan szinten fejükbe száll a hatalom, hogy észre se veszik magukat, hogy mit tesznek, csak akkor, mikor már késő bármit is megmenteni.  Lefeküdtem ismét a földre, Wonder pedig pár méterrel mellettem legelészett, de nem távolodott el, hanem tartva azt az ívet, szó szerint körbelegelt, amit én egy idő után mosolyogva néztem, mintha ez lenne a legizgalmasabb dolog, ami történhet az életemben. Néha kell ennyi kikapcsolódás, mikor semmi sem történik, csak az, ami megszokott. Kell, hogy észrevedd azoknak is a szépségét, hiszen ha nem teszed meg, nem fogod tudni értékelni az élet csodáit.

- Sajnos nem tudtam lerázni azt az idiótát. - nyitotta meg a közöttünk levő beszélgetést V, aki épp most érkezett meg, majd a ló elé állva kinyújtotta a kezét úgy, ahogy én szoktam, mire Wonder vonakodva bár, de megszagolta tenyerét. Elfordultam a férfitól, majd lenyelve indulatom tépkedni kezdtem a füvet, ami rögtön feltűnt neki, és mellém állt. - Mi az?

- Utálom ezt a rendszer. Haza akarok menni! - jelentettem ki határozottan. Nem ismerem a saját tartományom királyát, de még egyszer sem hallottam, hogy a körülöttem levő emberek panaszkodnának. Mondjuk, pont én akarok erről beszélni, aki elzárkózva élt eddig..

- Történt valami, amiről nem tudok?

- Csak annyit, hogy megtudtam a királyról az igazságot. Hogy valójában egy kegyetlen zsarnok, aki a felszín alatt szolgasorba dönti az embereket, akik eljátsszák a boldog népet, közben pedig semmi sem igaz belőle! - kezdtem el kiabálni, miközben arra a falunapra gondoltam, ahol mindenki önfeledten mosolygott. De ez csak a látszat volt. - A következő sem lesz más.. - utaltam a hercegre, aki hamarosan trónra lép, majd rögtön TaeJon ugrott be, és még el is mosolyodtam, hiszen ha ez tényleg igaz, akkor ez a tartomány nagy veszélyben van.

- Semmit sem tudsz a királyról, sem az itteniekről. - vágta vissza V, mire felálltam, és gunyoros mosolyra húztam ajkaimat.

- Láttam, amit láttam V. Nem tudod nekem bemesélni az ellenkezőjét.

- Nem vagy olyan okos, mint ahogy annak képzeled magad!

- Úgy viselkedsz te is, mint egy nemes! - ordítottam, mire Wonder nyerítve felágaskodott, és faképnél hagyva minket elvágtatott az almafa alá, hogy onnan nézzen minket, mintha hamarosan megnyílna alattunk a föld. - Anyád nem szeretett? - mindenkinél jobban tudom, hogy azokból lesz a legnagyobb áldozat, akiket az anyja eldobott magától, vagy nem szerette. Én is erre a sorsra jutottam volna, ha nem ölelnek fel a nagyszüleimnek tartott rokonaim.

- Anyám meghalt, miután megszült. - jelentette ki halk, lenyugodott hangvételben, majd azzal a lendülettel fogta magát, és akárcsak az előbb a ló, ő is otthagyott a legelő közepén egymagammal, és a gondolataimmal, amik villámként csapódtak bele a fejembe. Miért csinálom ezt? Miért nem tudom soha befogni?