Éppen az egyik folyosón sétált, amikor egy férfi portréjára lett figyelmes a falon. A férfi markáns, erős és határozott arcvonásokkal rendelkezett, amiket kiemelt mélyen ülő, jáde zöld szeme és keskeny ajka. Orra enyhén horgas volt, ami miatt Net egy kicsit mókásnak vélte. Egyetlen aprócska vonás árulta el, hogy a férfi kedves, szeretetre méltó. Azok az aprócska ráncok a szeme sarkában. Valahonnan ismerősnek vélte, de hiába erőlködött nem jutott eszébe, kit is lát. Elmélkedését gyomra korgása zavarta meg. Többet nem is foglalkozott vele. Zsebre vágta kezét és tovább sétált.

Egyenesen ment és a folyosó végén egy hatalmas, kétszárnyú, halvány barack színnel lefestett akácból készült ajtó állta útját. Kitárta. A fény most jóval erősebben hatott rá, oly annyira bántva a szemét, hogy el kellett takarnia. Csak szép lassan szokott hozzá, de végül élvezettel emelte fejét a nap felé. A madarak csiripelése zene volt füleinek és a látvány, amit az örökzöldek ismételten nyújtottak megint csak elkápráztatták. Kissé megborzongott, amikor az enyhén csípős hideg a csontjáig hatolt, de csak annyira foglalkozott vele, hogy megdörzsölje a karját.

Hirtelen egy macska nyávogására lett figyelmes. Lábaihoz nézett, mert hogy onnan jött a barátságos hang. A fehér macska a lábaihoz dörgölőzve jelezte Netnek, hogy simogatásra vár. A fiú nem is tétovázott. Felkapta az állatot, a karjai közé fogta és finoman végig simított rajta. Majd vakargatni kezdte az állát, aztán a füle tövét. A cica, dorombolással adta jelét a jóleső gondoskodás minőségének.

Net közben folytatta sétáját, amit most már a kertben tett. Nézte, ahogy a kék égen a fehér felhők vándorolnak. A fehér hó már keveredett a sárral, amit emberek lábnyomai tarkítottak, így egy kis sziklás ösvényen maradt és követte az útvonalát. Egészen az épület mögé vezetett, ahol nem volt más csak erdő. Kopasz, szürke, öreg fákból álló erdő, a föld pedig szürke volt. Itt még a hó sem akart meg maradni. Net ilyesmivel ezelőtt csak horrorfilmekben találkozott. Ahol a varjak ellepték a kopasz ágakat tetemeket keresve. Kihalt volt. Sem állat, sem növény nem maradt életben azon a területen.

A mulandóság felismerése keresztül söpört a fiún. Ilyesmi igenis létezik. Egy erdő is meg tud halni. Semmi sem marad örök. Vajon az egész világ ilyenné válhat, ha hagyja, hogy egy diktátor uralma alá vegye? Vajon tud ez ellen tenni? Mert az emberek, ha nem szabadok, akkor a szívük hasonlóvá lesz. Vajon ő is változik?

A kérdések csak úgy kavarogtak benne. Egyre több és több fogalmazódott meg, amikre nem tudta a választ, és nem tudta, hogy kinek tehetné fel őket. Majd a kérdések elrepültek egy pillanat alatt, amikor gyomor korgása ismét a valóságba hozta vissza.

Éppen visszafordult, hogy ismét megpróbálkozzon a konyha megkeresésével, amikor Masamune és Maru eszeveszett sebességgel rohantak felé. Majd amikor észrevették a fehér macskát a karjaiban, támadó állásba álltak ahol éppen a lábuk a földet érte. Elégedetlenkedő morgások, borzolt szőrszálak és fehér fogak jelezték részükről, hogy nem tetszik nekik a látvány.

- Fiúk! Ő egy barát. Mindenki a barátunk, aki nem rossz szándékkal közelít felénk. És amint látjátok nem bánt engem és biztosra veszem, hogy titeket sem.

Látszott, hogy értik amit mondani akar nekik, de nehezen tudják elfogadni. Ennek ellenére szépen lassan engedtek a támadó pozíciójukból és izmaik feszességéből. A macska peckesen nézte, amint a farkasok megalázottan engedelmeskednek a fiúnak. Élvezte, hogy felsőbbrendű lehet, még ha csak egy kis időre is.

- Fiúk! Eltévedtem. Meg tudnátok mutatni nekem a konyhát?

Az állatok megfordultak és fejükkel intettek, hogy kövesse őket.

Sok gyaloglás kellett még, hogy elérjék azt a helységet, amiről Net már azt hitte, hogy csak álmaiban fogja viszont látni, de örömmel nyugtázta, hogy barátaiba nem kell csalódnia. Már a folyosó végén érezte a friss kenyér illatát, a tea meleg aromáját, hallotta a tojás héjának reccsenését, és a kés koppanását a vágódeszkán. Örömmel és csorgó nyállal nyitott be a szobába.

Meglepetésére vagy fél tucat nő szeme meredt rá. Net egy kissé megszeppent, de a gyomorkorgása, azonnal több szívet és szájat is megmosolyogtatott. Az egyik idősebb hölgy odament hozzá és barátságot árasztó mosolyával megkérdezte. – Csak nem éhes az ifjú úrfi? – a fiú csak bólintani tudott. – Akkor jöjjön, üljön le ide! – engedelmeskedett. A konyha egyik szegletében állt egy kis asztal, ahol valószínűleg a dolgozók fogyasztották el napi betevőjüket és most ő is itt kapott helyet.

Kényelembe helyezkedett és várta a reggelit. Hamar meg is jelentek az ételek. Igazán választékos asztalt terítettek neki. Kenyér, sonka, tojás, sajt, vaj, lekvár és tea került elé, aminek szinte azonnal neki is látott. A fejedelmi része az volt, amikor a lazac krém került az asztalra. Szép nyugodtan próbált enni, de nehezére esett a sok tekintet miatt, ami rá szegeződött. A szokásos nincs rajta ruha érzés és most sem maradhatott el a késztetés, hogy végig nézzen és megbizonyosodjon arról, amit egyébként is tud. Ma úgy döntött, hogy nem néz végig magán. Igen emlékezetessé tették a reggelt, tehát nagyon jól tudta, értelmetlen lenne. Így most minden erejével azon volt, hogy ne foglalkozzon vele, csak gyorsan megreggelizzen és szabaduljon innen. De ahogy általában a legtöbbször, most sem engedték el ilyen könnyen. Az egyik lány minden erejét latba vetve, odament Nethez.

- Uram, öhm... sza...szabad megtudni a... a nevét? - nem nézett rá, hanem a földet bámulta. Kezeit a szoknyája előtt dörzsölgette.

Meglepte a kérdés, így nem gondolta, hogy baj lehet belőle ha válaszol.

- Netnek hívnak. – mondta kellemes mosollyal az arcán. Hirtelen meglepetésére a fehér macska az asztalon termett és elkezdett a lányra fújtatni, az pedig ijedten meghátrált a kötényét gyűrögetve. Net megmosolyogta magában, hogy a macska féltékenységi jelenetet rendezett és jóízűen reggelizett tovább.

Nem sokra rá, az öreg mester jött be az ajtón.

- Te még mindig reggelizel? El kell kezdenünk az edzésedet. - türelmetlenül toporzékolt az ajtóban.

- De hát nincs 5 perce, hogy idejöttem! - hüledezett, de látta, hogy esélytelen.

- Az a te problémád. Irány az edzőterem. - kezével intett, hogy siessen, nincs idő.

Net szomorúan letette az ételt és követte a mestert, de még egy szelet kenyeret, amit még nem rég megkent, magával ragadott.

Már megint bolyongtak a lehetetlenül sok folyosók között, de észrevette, hogy az öreg elég céltudatosan halad, méghozzá lefelé.

Mint kiderült, az épületnek hatalmas alagsora van, ami az edzéshez szükséges labirintus rendszernek adott helyet. A fiú még nem egészen értette, hogy fogja ez őt segíteni, de nem is akarta tudni. Elhatározta, hogy megmenti az embereket és a vérfarkasokat az alárendeltségtől, vagy valami ilyesmi. Ha ehhez az kell, hogy ilyen helyeken edzék, hát nem ellenkezik.

Az alagsor belmagassága olyan magas volt, hogy nem lehetett megmondani, hogy hány méter lehet, mert a tetejére nem ért el a fény. Óriási oszlopok nyúltak, (vélhetően) a plafonig és fáklyatartók díszítették, benne égő bambuszból készült világító eszközökkel. A félhomály sejtelmesen ülepedett rá a helyiségre és Netet a hidegrázás kerülgette.

A mester megállt Nettel szemben és figyelte. A fiú zavarban volt, mert úgy érezte, hogy a tekintete egyre mélyebbre és mélyebbre hatol benne.

- Mitől félsz? – hallatszott az öreg hangja. Net nem értette, hogyan hallhatja, hiszen ki se nyitotta a száját, de valahogy mégis tisztán és érthetően vette ki a szavakat. – Mitől félsz? Miért reszketsz? Le kell győznöd a félelmed!

- Én nem... - csuklott el a hangja.

- Mit nem...?

- Nem félek.

- Biztos vagy benne? – a Mester becsukta a szemét. Néhány másodperc múlva lassan kezdtek eltűnni az oszlopok, kialudtak a fények, és már nem az alagsorban voltak. A lába alá hó került, a szilárd talaj helyett. Sziklás szirtek és erdő vette őt körbe, előtte egy tó csillogott, az öreg pedig eltűnt. Rémisztően ismerős volt neki a hely, de nem tudta felidézni, hogy mikor és miért járt itt. Pedig mintha nem olyan rég lett volna. De hát eddig csak az iskolába járt. Kirándulni nem volt. Csak most kezdett ismeretlen helyekre járni. És akkor keresztülhatolt benne a felismerés. A professzor vitte őt ide valami sajátos képességgel. Ez azt jelenti, ha feltekint a sziklák magasabb pontjaira, akkor olyat fog látni, amit nem akar? Miért csinálják ezt vele? Miért kínozzák? Így is eléggé bűntudata van. Oly annyira, hogy úgy érzi számára a halál megváltás lenne, épp ezért éli tovább keserves életét, hogy ezzel is bűnhődjön tettéért. Nem kell, hogy mindenki újra és újra emlékeztesse. Hiszen minden este erről álmodik, ha nem éppen az ijesztő, vörös szemű valamik látogatják meg álmában.

- Nem azért hozzunk ide újra és újra, hogy emlékeztessünk rá. – állt előtte a Mester. – Te fogod megmenteni a világot. Ellenségeid vannak, akik mindent felhasználnak ellened, hogy ne tudd az útjukat állni. Vannak olyan gyengeségek, amiket nem lehet legyőzni. Tudod mik azok? – Net csak a fejét rázta. – A szeretet és az oltalom, védeni akarás. – folytatta az öreg. - Nem akarhatod, hogy még több szeretett személy haljon meg. Nem akarhatod, hogy akár egy idegen ember essen az ellenséged áldozata ként, hiszen mindenkit megillet a teljes élet. A húgodat is megillette volna. De ő az életét nem élhette le.

- Az én hibámból...

- Nem. Nem a te hibádból. A bátyád jó ideje figyel téged. Te csak annyit tudsz, hogy a húgod után mentél, hogy visszahozd a hidegről. Te csak meg akartad menteni. És ezt mindenki tudja. Ahogy mindenki tisztában van azzal is, hogy magadat hibáztatod. És ezért vagyunk most itt. Tian okos. Tudja hogyan kell az embereket manipulálni. És használni fogja ellened, ezt a bűntudatot. Éppen ezért megfoglak tanítani, hogy ezek nem a te hibáid. Minden erőddel azon kell lenned, hogy megmentsd, megvédd őket, de előfordul, hogy minden igyekezeted hiába. Ilyenkor nem szabad magadat okolni. Felejtsd el! Ne emlékezz arra, hogyan halt meg. Arra emlékezz, hogy hogyan mosolygott rád a húgod. Hogy mennyire szeretett. A boldog és szép emlékek tartsák őt fent a köztudatba. Ne az, hogyan halt meg.

- De hogyan felejthetném el? Még ha akarnám sem megy, hiszen majdnem minden éjszaka arról a napról álmodom. - fakadt ki. Szinte üvöltött és a fájdalom, ugyan az a jól ismert fájdalom, ami eddig is naponta kínozta, ismét megjelent. Azt hitte, hogy hozzá szokik. Hogy eljön a nap, amikor már nem érzi, mert olyan ismerős lesz, olyan megszokott, mint a mindennapi rutinjai. De igenis kínozta most is. De még hogy. Könnyek szöktek a szemébe és homályosították el a látását.

Nem. Nem akar sírni. Megfogadta, hogy nem sír többet. Az ajkába harapott. Olyan mélyre mélyesztette fogait, hogy vér serkent ki a felhasadt bőr repedésén.

A sötét tégla oszlopok visszajöttek felváltva a fákat, szirteket és ismét halvány fények villogtak a vakítóan fehér hó helyett. Net pislogott egyet, ezzel eltüntetve a nedvességet a szeméből.

- Persze, hiszen azt se tudod miért halt meg. Ezen gondolkozol mielőtt elalszol, ezért erről is álmodsz. Hogyan is tehetnél másképpen?! – a Mester elindult a lépcső felé, majd visszafordult és fejével intett Netnek. – Kövess!

A fiú így is tett.