A Mondel lakás a város tó felé eső oldalán volt meglelhető, míg úgy tűnt, hogy a város másik oldalára igyekszenek. Ez volt a város nyugati oldala. Ez a rész a szegénységről és a nyomorról volt híres. Itt laktak a gengszterek, hitelezők és egyéb rossz hírnévnek örvendő gonosztevők. A nyugati rész a keleti rész ellentéte volt. A tó közelebb eső részét a turisták látogatták. A szállodákat elnökök, film csillagok és énekesek lakták be. Híres cégek igazgatói, jól menő vállalkozások elnökei éltek ott. Egyszóval a gazdagok. Ahogy a Mondel család is a jól menő vállalkozók közé tartozott.

Net döbbenten nézte a sosem látott utcák lakóit, vagy a piszkot és szemetet a romos épületek falai mellett. Bekukucskált az egyik omladozó épületbe és látta ahogy koszos emberek egymásnak bújva feküdtek bent, takarójuk pedig az újságpapír volt. Kira úgy rángatta ki onnan a fiút.

-Ne bámuld már őket! -intette meg, mutató ujjával hadonászva. -Ne bámulj, de még csak ne is nézz rá senkire! Ne menj neki senkinek! Ne köss bele senkibe! És ha beléd kötnek, akkor fuss el! Értetted? -a kérdezett csak bólintott bamba és enyhén rémült szemekkel.

Net szót is fogadott. Nem nézett senkit. Nem ért hozzá senkihez. Nem foglalkozott semmivel. Csak ment és Kira hátát nézte, azt követte.

Az épületek ritkultak, az utcák elhagyatottabbak voltak és végül a város legszéléhez érkeztek. Itt egy kicsi, de két szintes dodzsó állt. A keleti rész egyetlen ékességének bizonyult, mert ez volt a legépebb épület. Deszkákból állt össze és rendesen voltak ablakai és ajtója, bár itt-ott ez a viskó is kopott volt.

Beléptek, levették a cipőket és beljebb mentek. Net csak ekkor látta ki várt bent.

Mindol döbbenten állt és nézte az előtte álló fiút. Neki sok időbe telt volna, hogy elhozza ide Netet, ezért adta ki a feladatot Kirának. Sose gondolta volna, hogy ennyi idő alatt sikerrel jár majd. Örömmel vette tudomásul, hogy a legmegfelelőbb személyre bízta a dolgot. A két fehér farkaskutya is jelen volt, így minden készen állt arra, hogy a leckét megkezdjék.

Kira kényelmesen elhelyezkedett a dodzsó egyik legfélreesőbb sarkában és neki állt majszolgatni egy almát. A két farkas mellette foglalt helyet, büszkén és le nem vették volna szemüket a Jég hercegről.

Net csendben nézte a professzort, de ugyan akkor fenntartásokkal. Éppen azon morfondírozott, hogy megforduljon e és elhagyja e az épületet. Addig-addig győzködte magát, míg végül úgy döntött, hogy elmegy. Megfordult és elindult, de messzire nem jutott, mert a farkasok az ajtóba álltak.

-Hova, hova? -kérdezte Mindol.

-Minél messzebbre egy perverz professzortól. -hangzott a morcos válasz.

-Nem vagyok perverz. Nem fogok veled semmi olyasmit csinálni, csak edzeni foglak.

A fiú beletörődött sorsába és unottan nézett körbe a helységen. Katanák, tőrök, nindzsakuk, dobócsillagok és egyéb más harceszközök borították a falakat. Jól felszerelt volt, mintha több féle órákat adtak volna itt nap, mint nap. A falak halvány barna színben, már-már fakón bújtak meg a háttérben, ezzel kiemelve a belőlük előnyúló harci eszközöket. Elgondolkozott azon, hogy vajon kik azok ezen a város részen akik megfizetik, hogy itt bárki is harcművészetre oktassa őket.

Hirtelen Net arra lett figyelmes, hogy a talpa fázott. Nem is csoda, mert a hideg padlón teljesen mezítláb kellett állnia, ahol most az ajtó alól beáramló huzatot érezte. Nem mondták, hogy miért kell levennie még a zokniját is, de nem is merte megkérdezni. Már pár perce álltak néma csendben és a fiú nem tudta, hogy mit tegyen. Kérdezze meg, hogy mi a teendője, vagy várjon türelmesen, hogy megszólaljon?

-Ha a türelmet kellene gyakorolnod, akkor úgy nézem 5 percig, ha bírnád, pedig ez is fontos tulajdonság. –szólalt meg a prof. –Szóval még az átváltozáson nem estél át...

-Nem.

-Akkor rá segítünk egy kicsit, mit szólsz?!

-Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy repesek az örömtől. -gúnyolódott miközben beletúrt fekete, fénylő hajába mélyet sóhajtva.

-Az nem is baj. Sőt! Azt fogod kívánni, hogy bár ne kellene.

-Hpf. -forgatta a szemét.

Mindol mereven a fiút nézte meleg-barna szemeivel, méghozzá mélyen bele az íriszébe, sőt már-már a pupilláira összpontosított. Net állta a tekintetet.

Másodpercek leforgása alatt Net kint találta magát a hóban, de vele szemben továbbra is ott állt a professzor. Egyikük se mozdult, de még is, nem lehettek máshol, mint a jeges éjszakában. Érezte a csípős szelet, érezte ahogy a lábujjai közé bemászik a nedves hó és fájdalmasan bele mar talpába a nedves hideg. A táj is kétségtelenül fehér volt. De ez nem a dodzsó előtt van. Hol vannak most?

-Nézz csak oda fel! –mondta Mindol miközben egy szirtre mutatott a fiú háta mögé.

Net eleget tett a parancsnak és megfordulva felpillantott. A szirtről egy sötét valami lógott lefele egy kézzel kapaszkodva. Hirtelen keresztül hasított benne a felismerés és elszörnyedt. Már nem bírt azzal foglalkozni, hogy mennyire fáj a lába attól, hogy átjárta a hideg. Nem tudott azzal foglalkozni, hogy kellene még egy kabát, vagy hogy a professzorral kell edzeni. Nem bírta, nem akarta az elé táruló látványt felfogni. Nem! Az nem lehet! De hisz az már a múlt. Ez egy rossz állom. Nem lehet másról szó, minthogy álmodik. Igen! Ez az! Biztos valami altató hatású füstölő volt a szobában és most alszik.

-Nézd meg jobban! -utasította.

Koncentrált. Egy kicsit közelebb ment. A fekete alak kezdett jobban kirajzolódni. Ő nem az. Ő nagyobb, és valahogy..., olyan más. Talán férfiasabb. Egészen közel ment hozzá, pontosan az alak alá, a szirt lábához.. Ez Jin. Mit keres itt Jin? Ez nem lehet! Meg kell mentenie. Nem élheti át még egyszer ugyan azt a fájdalmat. De hogy tehetné meg? Hogy menthetné meg? Mire felmászik, addigra leesik. Ha alá áll és el akarná kapni, mind ketten meghalnának. Mit tehetne? Hisz nincs nála semmi.

-Mindened meg van ahhoz, hogy segíts. -suttogta bársonyos hangon Net fülébe. -Csak rá kell jönnöd, el kell fogadnod és megbékélned azzal, ami vagy. –a prof olyan gyorsan mozgott, hogy Net nem is látta mikor került a háta mögé. –Fogadd el! –folytatta a suttogást a fülébe miközben végig simított a derekának a jobb oldalán. A fiú döbbenten állt. Csak nem azt akarja mondani, hogy a Farkasvérről beszél? Az nem lehet. Hogy kellene ezt elfogadnia? Hogy higgyen egy olyan dologban, amit még nem is látott? De ha ezzel megmenthetné Jint...

Jin erölködő nyögéseket hallatott. Mikor szenvedő barátjára nézett, akaratlanul is eszébe jutott az iskolában tett gyomrára mért ütése. Azaz ütés a szívét mentette meg. A szavai, amivel kifejezték, hogy milyen erős kettejük barátsága.

Net melegséget érzett a szívében, majd ismét felnézett és a melegség helyét átvette a jeges fájdalom. Ha nem tesz semmit meghal. Tennie kell valamit. Mi van akkor, ha elfogadja, amit a tanár mond? Vagy lesz belőle valami, vagy nem. De ez nem elég, ugye? Ezzel a felfogással még nem fogadta el azt hogy ilyen létezne. De a barátja... Nem tudott másra gondolni, mint hogy meg akarja menteni.

Hirtelen erős fájdalmak hatoltak a térdébe, a könyökébe, a bokájába. Éles apró tűszúrásokként adtak jelet jelenlétükről. Majd a tűszúrásokból kés döfések lettek és hirtelen szemfogakat érzett a szájában. Lenézett a testére és különösebb változást nem látott, mint karmokat és egy kevés szőrt. Valami a lába között csapkodott és mikor előbukkant a tettes, teljes rémületben emelte kezét a feje tetejéhez. Farka és füle is nőtt. Most már nem csak hitte, hanem érezte és felfogta. Még ha nem is ő a Farkasvérű, az már biztos, hogy vérfarkas. A fájdalmak közben egyre csak erősödtek, de valahogy mintha nem jutottak volna el a tudatáig. Csodálattal fogadta be a látványt, amit az altestére pillantva a szeme elé tárult.

Net indulni akart barátja megmentésére, de mire felnézett a hó eltűnt, a hideg szelet sem érezte, és ismét a dodzsó fakó barna falaiba ütközött meg a szeme. Mintha az előbbi csak egy álomkép lett volna. Újra lenézett a testére, hátha az átváltozása is csak álom volt. De nem. Meg volt a farok, a karmok, a szőr. Még mindig vérfarkas volt.

-Mi volt ez az egész? -nézett villámló zöld szemekkel professzorra. Átalakulása nem járt kegyetlen torzulásokkal. Ugyan olyan szép volt, de most már kegyetlen, rémisztő veszedelem áradt belőle.

-Illúzió. Ez az egyik képességem.

Net hallotta, amit Mindol mondott, de mintha a tudatáig csak szép lassan jutott volna el az információ. 5 másodpercig meg sem mozdult, csak állt kerek szemekkel, majd mikor úgy látszott felfogja, a szemei haragosak lettek és a keze ökölbe szorult.

Gyors léptekben ment a prof felé, majd az ökölbe szorult kéz az arca felé haladt iszonyatos sebességgel. Mind hiába. Kitért előle. Nem adta fel. Újabb ütést próbált rámérni. Ismét kitért előle. Folytatta kombinációkkal. Job ököl, bal láb, jobb ököl, bal ököl, jobb láb, ököl és így tovább. De az ellenfél mind elől kitért. Jobbra billentette a fejét, bal karral hárította a jobb lábat, jobbra billent, balra billent, jobb kar és tovább.

Netnek mintha tartalék energiái lettek volna. A fáradásnak egy csepp jelét sem adta. Mindol megelégelte a dolgot és megragadta a fiú jobb karját, kicsavarta, majd a földre terítette. Olyan erővel fogta, hogy Net csak egy vergődő halnak tűnt alatta.

-Engedj el! Hallod? Engedj már el! –hajtogatta üvöltve.

-Rendben, de le kell nyugodnod és jól figyelned arra, amit mondok. Menni fog?

-Oké, oké csak szállj már le rólam! –azzal a professzor felállt. Net úgy döntött, hogy ülve marad méghozzá duzzogva.

-Az átváltozásod még ezzel a drasztikus módszerrel sem lett teljes. Két alakunk van. Egy teljes alak, illetve egy fél alak. Mit gondolsz, melyik az erősebb?

-A teljes alak. -vágta rá, miközben szétzilált haját rendbe tette. Kira hátul jobbra-balra rázta a fejét.

-Téves. Érdekes, de ha jobban bele gondolsz te is rá fogsz jönni, hogy miért. –adott egy kis időt, hogy átgondolja.

-Az emberi képességeket lehet párosítani a farkaséval. -hasított át az agyán a gondolat.

-Pontosan. Jelen képességeid még arra sem elegendőek, hogy Kira ellen nyerj, nem hogy egy vámpír ellen. És szerinted mikor jön jól a teljes alak?

-Amikor el kell rejtőzni.

-Helyes. De te még így is kitűnsz az összes közül.

-Tessék? Hogyan?

-Kira, elhoztad?

-Igen. –a lány felállt és odament a fiúhoz. Szembe állt vele olyan közel, hogy érezték egymás lélegzetvételét. Az alacsonyabb Kira felnézett Net szemébe és közben egyik kezébe fogta a fiú arcát. –Gyönyörű. –mondta, majd odatartott elé egy tükröt. A jelenleg félfarkas döbbenten nézte, amit az elé tartott tárgyban látott.

-Az álmaidban milyen a szeme színe a farkasnak? –kérdezte a férfi.

-Zöld.

-És elhinnéd, ha azt mondanám, hogy te vagy az egyetlen vérfarkas akinek a szeme zöld?

-Ez miért érdekes?

-Gondolkozz! Okos vagy rá fogsz jönni magad is.

-Ne... Nem igazán értem.

-Mi van akkor, ha a sötétben kell el rejtőznöd?

-Nem tudom.

-Tudni fogják, hogy te vagy a Farkasvérű. Hiába van 100 vérfarkas, ha abból mind a 99-nek kék szeme van és csak egynek zöld. Vagy, ha te vagy az egyetlen akinek fehér bundája van. Könnyen kiszúrnak. Így erre kellett kitalálnunk valami megoldást. Minden vérfarkasnak meg kell tanulni becsukott szemmel közlekedni és harcolni, a többi érzékszerveinkre támaszkodva. Ezt neked is meg kell tanulnod. A fehér szőrt pedig állatokkal egészítjük ki. Ezért is van itt Maru és Masamune. Bár farkaskutyák, de szerencsénkre a vámpírok nem tudnak különbséget tenni és nem ők az egyetlenek. Vannak még rendes farkasok is, és még több farkaskutya is fehér szőrzettel.

-te is tudsz csukott szemmel harcolni? -kérdezte Kirát.

-Nem mondtad neki? -nézett a lányra Mindol.

Kira rántott egy mit törődjem én azzal vállat, majd hozzá tette: -Nem kérdezte.

-Kira nem vérfarkas. Ő ember.

-Ember? És nem fél tőlünk?

-Nem, mivel a vérfarkasok és az emberek között van egy szerződés. Ebben az áll, hogy mi megvédjük az embereket, ők pedig segítenek a harcban. Mellettünk állnak.

Ekkor Net hasa nagyot kordult. Kira elkuncogta magát, majd elindult ételt készíteni a vacsorához. A két vérfarkas pedig folytatta az edzést.