A félelemtől megdermedve álltam a fiú előtt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer személyesen látni fogom. Ginny sokat mesélt nekem arról, hogy mi történt idelent, de azok mind azzal végződtek, hogy Harry tönkretette a naplót és minden helyrejött.

- Tudom, te úgy tudtad Harry Potter leszámolt velem, de ha már alakot öltöttem nem tud végleg elpusztítani...

- Merlin jó szagú gatyája!- dörmögtem mérgesen. Igen 'asszem Ron rossz hatással van rám. – Te párszaszájú vagy! Tudod hol van az „A varázsgyógyítás története" című könyv?

- Öhm... Igen, bár nem erre a reakcióra számítottam. – motyogta. – A könyv el van rejtve.

- Erre magamtól is rájöttem!- kontráztam. – A kérdés az: Hol van?

- Kövesd a nyomokat és megtalálod!- válaszolta, amolyan „most légy okos" stílusban. Itt eleresztettem egy olyan káromkodást, amit hallva a muglik papot hívnának, hogy kiűzzék belőlem a Sátánt.

- Nyisd ki!- mutattam az ajtóra, mire Tom csak értetlenül nézett rám. Reméltem, hogy nem azért, mert észrevette mennyire rettegek tőle.

- Már bocs, de itt én parancsolok!- vonta fel a szemöldökét.

- Te egy szellem vagy. Én még élek. Ezzel eldőlt melyikünknek van több joga parancsolgatni.

- Argh. Legyen!- vicsorogta, majd sziszegni kezdett és az akna feltárult előttem. – De remélem tudod, hogy ez csak az előcsarnok, nem maga a kamra.

- Akkor vezess a kamrához!- parancsoltam rá, bár éreztem, hogy a hangom megremeg közben.

- Mit nyerek én azzal?- mért végig, mint valami idiótát.

- Társaságot. Nem hinném, hogy a patkányokon kívül más lejárna ide. – álltam a pillantását. Látszott, hogy fontolgatja az ajánlatot és végül rábólintott.

- Rendben! Erre gyere!- indult meg a kígyószobrokkal körbezárt teremben. A szobrok szeme zöld rubintok voltak és azt az érzetet keltették, mintha folyton engem néznének. A terem végében egy hatalmas Mardekár Malazárt ábrázoló szobor lábánál egy hatalmas kígyó feküdt. Látszott, hogy már egy ideje nem élő. A rágcsálók elkezdték lebontani és ebben az alatta lévő víz is segített nekik. Mikor a szoborhoz értünk Tom Denem rám nézett.

- Bármi is történjen, míg átérünk, ne nézz fel, nem akarod tudni, mi van ott. – ezután újra mondott valamit párszaszóul, mire a szobor lábai mozogni kezdtek, majd azok között egy folyosó rajzolódott ki, amin át kellett mennünk. Pár perc volt átjutni én azonban elkövettem azt a hibát, hogy felnéztem. Nos, nem akarom leírni nektek, hogy mit láttam legyen elég annyi, hogy ha valakinek nem lett volna világos a szakállból, most rájött, hogy Mardekár férfi volt.

- Pfuj!- néztem vissza az útra. Úgy éreztem a kép örökre beleégett az agyamba.

- Mondtam, hogy ne nézz fel. – szólt hátra Denem, de láttam, hogy a vállai remegnek az elfojtott nevetéstől.

- Tudtad, hogy fel fogok nézni, ugye?- kérdeztem mérgesen. Azért szólt, hogy felhívja a figyelmem rá, nem azért, hogy figyelmeztessen.

- Ismerem az emberi természetet. – válaszolta és most már meg sem próbálta leplezni a nevetését, hangosan és jóízűen röhögött ki.

- Barom!

- Tudod egész tűrhető vagy, ahhoz képest, hogy csak egy kis...

- Ha kimondod, nem érdekel, hogy szellem vagy esküszöm, megátkozlak!- vágtam közbe mérgesen. Az előttem lépkedő épp valami frappánsat akart visszaszólni, de beértünk a kamrába. Az igazi Titkok Kamrája egy hatalmas kör alakú terem, amiben kis fiolákkal teli polcok nyújtózkodnak egészen a plafonig.

- Mi a...- kezdtem volna bele, de elakadt a hangom. A fiolákon mind nevek voltak találhatók és bennük ragyogó tengerzöld füst kavargott, ami kísértetiesen ragyogott.

- Ezek titkok. Mindenki, aki csak belép, kap egy ilyen fiolát. Ebben tároljuk minden varázsló és boszorkány nagy titkait ezért...

- Ezért hívják a Titkok Kamrájának!- fejeztem be elképedve a mondatot. – Hol találom meg a következő fejtörőt?

- Ott!- mutatott egy íróasztalra. – Az volt az én dolgozósarkom.

- Megtaláltam!- vettem ki a cetlit néhány pergamen alól. – A Főnix az égre száll
Dallami a szívbe lát
A sellők tudják az utadat
Keresd őket, hogy megleld nyomomat!

- Mindig meglep, milyen jó költő lehettem volna. – mélázott el Tom Denem néhány fiolát vizsgálgatva.

- Ja, ha nem engem gátolnának, tuti kiadatnám. – motyogtam a cetlit bámulva. – Szóval beszélnem kell a sellőkkel, eddig oké, de mit akarsz ezzel a főnixszel.

- Semmit, csak jól jött ki. – vont vállat miközben nagyban tanulmányozott egy bizonyos fiolát. Az abban található füst jóval sötétebb volt, mint a körülötte lévők. A fiola felirata nem volt más, mint...

- Ifjabb Barty Kupor. – motyogtam elgondolkozva.

- Ja, egész jól beépült közétek, még Dumbledore-t is meg tudta téveszteni. Az a vén bolond tényleg elhitte, hogy ő Rémszem Mordon és csak egy kevés Százfűlé-főzet kellett hozzá. Hm. A Voldemort énem egy kész zseni!

- Azt mondod, hogy Mordon nem is Mordon?- kérdeztem gyanakvóan. Igaz fúrta az oldalam a kíváncsiság és a gyanúm, így egész biztosan bebizonyosodna, de mégis ki hinne nekem, ha azt mondanám: Mordon, nem Mordon! Voldemort fiatal énje is biztosíthatja! És nekem miért kéne hinnem Neki?

- Dehogy, az csak a vén auror tökéletes utánzata! A tervem is egyszerű, nem? Se persze sokat beszélek, ehhez neked semmi közöd. – tanulmányozta tovább az üvegcséket.

- Hogy fogok kijutni innen?- kérdeztem meg, hogy végre tereljem a kínos témát.

- Ott!- mutatott egy ajtóra a szemközti falon. – Néhány lépcső és kint is vagy!

- Kösz. Nos, akkor megyek is. Szia!- intettem majd kirobogtam az ajtón...

Hello emberkéim!
Most büszke vagyok magamra, hogy ilyen gyorsan meglett a következő rész! Mindazonáltal, remélem tetszett nektek és próbálok sietni a következő résszel is! Igaz elég rövidke kis nyúlfarknyi rész lett és nem is a legizgalmasabb, de reményeim szerint hamarosan teljes mértékben kibontakozik a nyomozás, hamarosan elérünk addig, hogy Harryt beválogatják a Trimágus Tusa versenyzői közé és aztán csak úgy zajlanak majd az események!