Ott kuporogtunk az ajtóban. Mercurio a menedék tetjén állt, és egy követ méregetett a kezében. Iron az utat nézte.  Sonja idegesen ropogtatta az ujjperceit, Eve pedig fintorgott ennek hallatán. Aztán hirtelen felállt.

-Ha ideérnek én kiszaladok eléjük -a hangja szokás szerint komoly volt, kis kezei ökölbe szorultak.

Mercurio majdnem leesett a tetőről.

-Mi..mi van? Miket beszélsz?

-Hát...Én semmit nem tettem mióta veletek vagyok. Csak egy kolonc vagyok a nyakatokon. ha kimegyek akkor legalább hajtanék...hasznot. Gyors vagyok és...-most először láttam Evet igazán zavartnak.

-Elég. - szakitottam félbe.

-A barátunk vagy. -folytattam- És te vagy az egyik legerősebb lány akit ismerek. Biztos vagyok benne hogy tudsz majd segíteni. Oké? Meg amúgy is buta ötlet. Csak elütnének ha meg nem lelepleznél minket.

Bólintott. Láthatóan megkönnyebbült, Mercurio pedig összeborzolta a kislány haját.

-Butuska. 

Eve megölelte majd lemászott. 

-Oké, de  jönnek a kocsik. Siessünk -mondta Iron, aki Sonja mellett ül. Sonja mélyeket lélegzett, és igyekezett összeszedni magát.

Sonja felemelte a kezét, mire Mercurio eltűnt, és mi Mercurionak. Ahogy a kocsi elhajtott, a kő repült, és betörte az ablakot. Vagyis betörte volna, ha nem fékez be pont a kő előtt. Döbbenten álltunk. Ez hogy lehet?

A többi kocsi torlódás nélkül megállt.

Kiugrott belőle egy testes férfi, hófehér ruhában, hátul összefogott hajjal és egy árnyalatnyi borostával az állán. Nagyjából 39-40 éves lehetett, és halvány elégtétellel nézett. A homlokán az Áldóhely nyomai.Felemelte a követ és elhajította Mercurio irányába, mire egy halk kiáltás és egy hangosabb káromkodás hallatszott, mikor az illúzió eltűnt. Mercurio a térdét szorongatta, és valószínűleg egy kisebb szótárnyi szitokszót mondott el egyhuzamra.

A pasas szélesen elvigyorodott. Volt benne egy elégedettség, diadal, de nem volt rosszindulatú.

-Felszállás gyökérkék!