Az asztal körül ültünk. 

-Hogyan fogunk kijutni?- Eve hangjából kiszűrődő idegesség szinte ijesztő volt a szokásos közönye helyett. 

-Ez jó kérdés. Most be vagyunk zárva. Én megsérültem, ti fáradtak vagytok. De ki kell találni valamit.

Elgondolkoztunk. Igaz, én aig bírtam. Fájt a lábam, és kimerült voltam. Úgy éreztem magam mintha vattával lennék kitömve. Már ott tartottam hogy alszok inkább, amikor Sonja felkapta a fejét.

-Ezek a bombázásokra készültek, nem?

-Hááát eddig arra gondoltunk- Mercurion látszott hogy utálja a bizonytalanságot.

Sonja hangosan gondolkozott. 

-Ezek túl magasan vannak. A bunkereknek mélyen kell lenniük. Tehát ha ezek a bombázók miatt épültek, akkor kell lennie itt egy pincének. Mivel ez egy kicsi szűk tér, valószínűleg a pince is az lesz. De ott meg tudjuk védeni magunkat, és ha nagyon kell, Mercurio lop kaját.

Döbbenten néztünk rá. Ő zavartan visszanéz. 

-Izé...Sajnálom...

-SAJNÁLOD?! SON, TE EGY ZSENI VAGY!-odarohantam- pontosabban odaestem- és megöleltem.

-Most pedig keressük meg a pincét! 

Bő fél óra múlva meg is volt. Az egyik padlólap volt az. Leereszkedtem. 

-Elég tágas ahhoz képest. 

-Szellőző?

-Van. Elég sima terep. 

-Akkor megvan a vészmenedékünk.-ugrott le mellém Mercurio, és a vállamra teszi a kezét.

Rámosolyogtam. Egy hét. Aztán elmegyünk. Megkereshetem a családomat. Bosszút állhatok. Biztos van valami szervezet ami Phany ellen van. Valami. Bármi.

Mert el fogom pusztítani. Mindenét.