Lassan mentünk az étkezőbe. Kinéztem az ablakon. Milyen sivár...Nincs fű. Nincs fa. Csak fém és fa halmok, bányák, nem messze egy gyár. A fák a mérgektől már rég kipusztultak. A talaj most saras, tegnap esett és mocsárrá változtatta az egészet. Kint dolgoztak; velem egyidős, vagy idősebb gyerekek. Néhányan használták a képességüket, de az Áldóhely az mindig legyengít mindenkit. Én is alig bírok repülni, Mercurio pedig teljesen be van lassulva. Sonja pedig örül ha egy kicsi illúziót kiprésel magából.

Leülünk. Minden fehér, még az étel is fakó. Steril, ízetlen. Néhány gyógyszer volt mellette meg egy pohár víz. Néztem a gyógyszereket. Gyorsan körül néztem, és a markomba rejtettem őket. Csak a mosdóig kell rejtegetnem. A vizemet sem ittam meg. Csak egy kis kenyeret, mert vizet ugyan tudtam szerezni, de kaját nem.  Eddig nem foglalkoztam azzal hogy mit kaptunk - mintha az elmúlt pár hét csak valami elmosoódott álom lett volna.

Ahogy tüzesebben megnéztem a vizem, észrevettem hogy nem átlátszó. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Valami fel volt benne oldva, egy kevés ott maradt az alján. Nyugtató lehet. Szóval...

Félnek tőlünk.

Ez furcsa elégedettséggel töltött el. Halk csengőszót hallottam. Egyszerre álltunk fel. Vége az étkezésnek. Most elmegyünk a mosdókba, majd megyünk dolgozni. Váltás lesz, akik most dolgoznak azok fognak pihenni. Lesz egy kis zűrzavar. 

Ez az. Ez a megoldás. Mikor váltás van, mindig összekeveredünk. Senki nem venné észre ha gyorsan eltűnnék, és mire rájönnének már a szellőzőrendszerben leszek.  Szólnom kell Mercurionak Sonjának és Evenek. De az.. úgy nem lesz jó. Ennyien nem tudunk egyszerre megszökni. De..nem hagyhatom itt őket.

De ha elmondom nekik az veszélyesebb lesz mintha tudatlanok maradnának. Mit tegyek? De nem hagyhatom őket itt.. ebben a steril pokolban. Ez a tökéletes név. Minden fehér és tiszta, minden félelmetes. Semmi otthonos vagy kellemes nincs itt, csak fájdalom. 

Valamit ki kell találnunk.

Vagy ebbe bele fogunk halni.