Matekóra. Pfú, de utálom. Fáradtan pislogott mindenki, miközben a tanár magyarázott. Hiába van matekkal kapcsolatos képessége, pocsékul magyaráz. Sonja megbökött.
-Hé Cat. Siettél reggel?
-Aham. Mert?
-Véres a hátad.
Halkan káromkodtam. A szárnyaim működését senki sem érti, de annyi biztos hogy a hátamban vannak, és amikor hirtelen rántom ki őket, egy két csepp vér is kijön.
-Köszi hogy szóltál.
-Szívesen, de elintéztem hogy ne látszódjon.
-Remélem nem valami idióta jellel.
-Hogy feltételezhetsz rólam ilyet?!-mondta mű felháborodással.
Ekkor végre kicsöngettek. Hála az égnek ez volt az utolsó óra, és ma elmarad a táncóra. Gyorsan kirepülök.
Egész nap ez a háborús dolog járt a fejemben. Mi van ha tényleg kitör a háború? Akkor mi lesz velünk? Én tehetek vajon valamit?
A gondolataimból a táskám zökkentett ki. Mintha..nehezebb lenne. Nem bírtam, leszálltam.
Amint földet értem a táskám máris normális súlyú lett. Ekkor gúnyos és elégedett nevetés hangzott fel.
-Szép volt Rob!-odakaptam a fejem. Három srác állt ott, jobb oldalt egy magas, keménykötésű gyerek, baloldalt egy középmagas, akinek a jobb szeme csukva volt. Középen pedig állt a felszólaló, minden bizonnyal ő volt a főnök. Magas volt, de sokat nyomott a latban az hogy lábujjhegyen járt, és a nadrágja majdnem két számmal volt kisebb a szükségesnél. Piszkos szőke haja a gúnyosan csillogó szemébe lógott, az arcán pedig diadalmas mosoly ült.
-Ezt nézzétek. A híres-neves Angyalt kaptuk el. Én Mercurio Weasel vagyok, a környék -itt előhúzta a kulcsomat, ami a farzsebemben volt-legjobb tolvaja.
-Veszem észre. Visszaadnád?
-Nem, szép díszek vannak rajta. Tudod, veled ellentétben a minekünk nincs annyi pénzünk.
-Arról nem én tehetek. De nem helyes hogy csak így kirabolsz minden errejárót.-rájöttem hogy ezt nem kellett volna mondanom. Egy szűk utcácskában voltunk, és erre a mondatomra a srácnak eltorzult az arca.
-Ó igen?! Képzeld, nem mindenki született olyan képességek hogy szárnyai legyenek!-itt már üvöltött- Nektek könnyű! Nagyszerű kis világotok van ott, de arra nem gondoltok hogy vannak olyanok akik nem ilyen szerencsések! Mégis miből éljek he?! Tolvaj képességű vagyok! -felragadott egy követ a földről és nekem dobta. A haverjai meghökkenve nézték. Még sosem láthatták így begurulni.
-Mond meg hogy mit csináljak ha olyan rohadtul okos vagy!- ekkor jöttem rá hogy nem tudok védekezni. Nem tudok mit mondani.
-Tanítsuk meg az angyalkának hogy milyen a pokol!-kiáltotta Mercurio. Nekilendültek a fiúk. Én gyorsan kitártam a szárnyaimat, nem érdekelt hogy véres leszek. Az alacsonabbik fiút sikerült ellöknöm velük, majd gyorsan felszálltam. Ekkor megint kezdett nehéz lenni a repülés, de most nem a táskám, hanem az egész testemet éreztem nehéznek. Szóval az a Rob vagy kicsoda képes megerősíteni a gravitációs vonzást. Az ilyen képességek csak egy területre hatnak, szóval csak gyorsan el kell tűnnöm. Minden erőmmel repültem. Éreztem ahogy gyengül a gravitáció, tehát jól gondoltam.
De akármilyen messzire voltam már tőlük, sokáig éreztem magamon Mercurio Weasel dühös tekintetét.