Kitámolyogtam az ajtón, a kamerákat rejtő borítékot szorongatva. Sírás fojtogatott. Elvettek tőlem mindent! Mindent! Az életemet..a családomat...az otthonomat..A képességem! Olyan gyengék a szárnyaim hogy csoda hogy repülni tudok! És a családom..Mi van ha őket is bántották?! 

Megbotlottam, alighanem el is estem volna ha valaki nem kap el. Felnéztem. Az arc próbált pimaszul mosolyogni, de a szemei aggódóan csillogtak.

-Mi a baj Angyal? Már te is el akarsz esni? Sonja egész nap botladozott. Te is kezded?

Mercurio gúnyos-vidám hangja valahogy megnyugtatott. És elszakított valamit bennem, mert elkezdtem sírni, mint egy kisgyerek. Megdöbbenve nézett rám, piszkosszőke haja mögött a barna szeme elkerekedett. Nem bírtam az arcára nézni, a szemébe,a mellkasába rejtettem az arcom és sírtam.

-Mi a baj?- kérdezte, majd óvatosan megtartott, hogy ne essek össze. Kedvesen simogatta a hátam és a hajam. 

-Elvitték őket! A családomat! Miattam! Mert lázadtam! Az én hibám...az egész... - Mercurio karjai megfeszültek. 

-A mocskok!-sziszegte a fogai között.  Felnéztem az arcára. Azt az ijesztő, gyűlölködő arckifejezést vette fel, ami teljesen eltorzította a vonásait. Az ajkait felhúzta mint valami vadállat, a szemöldökét ráncolja, a szemei dühösen csillogtak. Rémisztő volt. Nem akartam így látni az egyik legjobb barátomat. Mercurionak nevetnie kéne. Beszólogatni, és viccelődni akkor is amikor a legrosszabb dolgok történnek, hiszen ezt tette az elmúlt hetekben. Nem gyűlölködve nézni a világot. Mint régen.

Az öcsém jutott eszembe. Ő hogy van? Tudja mi történt? Neki van valaki aki megvigasztalja vagy egyedül sír? Összefacsarodott a szívem erre gondolatra. Bárcsak mellette lehetnék! Bárcsak sosem szakítottak volna el minket.

-Gyere Angyal. Meg kell keresnünk Evet és a többieket. A termeknél lehetnek. 

Bólintottam, és felálltam. Mercurio látszólag unott volt, kifejezéstelen, de a járásán látszott a feszültség.

-Rám vagy dühös? -a hangom kissé ijedt volt, de nem tehettem róla. Megijesztett a hevessége, a dühe.

Mercurio megfordult, és villámló szemekkel lehajolt hozzám. Néha piszkosul kellemetlen, hogy már ennyi idősen ilyen magas. A szemembe nézett, kissé elhőköltem. 

-Hogy..Hogy gondolhatod ezt?! Érted vagyok dühös Catherine! Meg rájuk! -fojtottan beszélt, de érződött, hogy üvöltene. De ha lehet, ez még fenyegetőbb volt. - megérintette az arcom, mire elvörösödtem. A keze meleg volt és száraz.

Felegyenesedett, és rámmosolygott. De ez a mosoly fura volt, nem az igazi. 

-Gyere Angyal. Meg fogunk szökni.