-Oksi srácok, vége az edzésnek - nézek a telefonomon lévő órára - így is 10 perccel tovább játszottunk.

A fiúk meghajoltak és elköszöntek.
Lassan kezdtek az ajtón kilézengeni, én pedig megfordultam és odasétáltam a magnóhoz, hogy kikapcsoljam, összeszedelőzködjek és végre hazamenjek.

Felkaptam a táskám a vállamra és megfordultam. Hirtelen egy arc volt előttem, amivel sikeresen össze is fejeltem.

-Ó... bocsáss meg, nem volt szándékos - kezdtem el magyarul mentegetőzni, de mivel gondolom semmit nem értett belőle, így értelmetlenül.

Moonbin állt velem szemben. Felemelte a fejét és a nyitott kezében egy pici szárnyacska felét pillantottam meg. Apró volt, szinte elsüllyedt a kezében az egészen kicsi fém dísz. Lapos volt, és ezüstös színű, viszont egyetlen egy darab, nem volt párja. Kicsit magányosnak tűnt.

Megnéztem, majd kérdőn fel Bin arcára.

Hirtelen valaki kiviharzott a teremből, majd dühödt ajtó csapódást  lehetett hallani. Azt sajnos már nem láttam, ki volt, viszont  nem kicsit megijedtem. Vajon én tettem valami rosszat? Ajjaj...

Bin is abba az irányba nézett. Mintha ijedséggel keveredett megbánást láttam volna vegyülni a szemében.
Végül a kezemért nyúlt, majd felemelte és gyorsan belesüllyesztette a szárnyacskát, amiről szinte meg is feledkeztem. Majd meghajolt és kisietett a teremből. Zavarodottan néztem utána, viszont nem nézett hátra.

Mintha zavarban lett volna...

Ledöbbenve álltam, és a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben mint egy autóversenyen az autók.
Ezt miért kaptam? Errefelé ez ilyen szokás féle?
Rengeteg gondolat jutott eszembe, viszont a nagy részük hülyeség... legalábbis nagyon remélem. Miért adott volna ilyet? Hogyhogy? Ilyen figyelmes lenne?

Gondolataimtól egy csoport kislány óvodás szakított el, akik nevetgélve szaladtak be a terembe az órájukra. Mindannyiukon kis tütü és balettcipő volt, biztosan táncolni fognak. Mikor észrevettek, arcukon meglepődöttség futott át. Összesúgtak és kíváncsian figyeltek engem.

Itt miért ilyen furcsa mindenki?

Bocsánatkérően meghajoltam, felkaptam a táskám és kisiettem a teremből; hazafelé indultam.

Ha én túlélem ezt a napot...

MÁSNAP~

Álmosan fordulok át a másik oldalamra. Mennyi lehet az idő? Olyan jól sikerült aludnom...
Rápillantva az órára a szemeim a kétszeresére nőnek. Atyavilág... Az idő 7 órát mutat, azaz épp most kezdődik a nyelvórám. Szusszantva egyet a hátamra fordultam és próbáltam rávenni a testem a további mozgásra. Elfelejtettem volna ébresztőt állítani?! De én úgy emlékszem beállítottam... fölállok, és odasétálok (inkább botorkálok) a töltőn heverő telefonomhoz. Nem az íróasztalomon van a CD-k és a víz mellett, hanem az ágytól legmesszebbi konnektornál. Kifejezetten zavar, ha a közelemben van a telefon, amikor elalszok.
Megnyitottam az ébresztő funkcióját és rájöttem, egy órával későbbre állítottam a csörgést. A fenébe!

Villám gyorsasággal kikapkodtam pár véletlenszerű ruhadarabot a szekrényből majd felöltöztem. Még így is óriási késésben vagyok, így lemegyek apához, aki épp a teáját issza, hogy el tud-e vinni. Ránéz az órájára és bólint.

-Miért nem állítottál ébresztőt? - kérdi kissé kételkedve.

-Nem jó időpontra állítottam - nevettem fel zavarodottan.

-Legközelebb figyelj oda. Na, szaladj készülj és egyél, tíz perc múlva indulunk. A nyelvórádra vigyelek, ugye?

-Azt hiszem igen - bólogatok kómásan és már indulok is a szobámba.

Gyorsan bedobáltam a tankönyveket a táskámba, majd egy másik táskám elővéve elpakoltam a nyelv könyveket is. Még szerencse, hogy van elég táskám.
Dezodor, fésülködés, hajgumi, nyaklánc, töltő, telefon... mehetünk. A konyhában hálásan nézve apára kapom fel a két pirítóst, amit nekem készített. Az egyiket elcsomagolom egy alma társaságában, a másikat pedig gyorsan meg is eszem.

-Mehetünk! - kiálltok fel, majd felkapva a táská(i)m és a kabátom kirobogok az ajtón a kocsi irányába.

Apa álmosan sétált utánam majd kinyitotta a kocsiajtót és mindketten beültünk.
Az út eseménytelenül telt és a koreai óra felét sikeresen lekéstem, így sietnem kellett.

-Szia! -köszöntem el gyorsan, majd kiugrottam az autóból és az épület irányába 'kocogtam'.

-Annyeonghaseo~ - köszöntem majd a mágneskártyámat használva elindultam a nyelvterem irányába.

Séta közben azon gondolkoztam, hogy mit fog majd mondani a tanár.

Hirtelen egy testet láttam meg magam előtt, rögtön felkaptam a fejem és megtorpantam.
Sanha jött nekem, neki nem volt olyan jó reflexe, mint nekem. Elbambulva, szinte csalódottan sétált.
Lehet történt vele valami... Meglepődötten néz rám amikor összeütközünk, majd bocsánatkérően meghajol, és amikor felismer aranyos mosoly kúszik az arcára.

-'Annyeong Méli'

Előkapom a fordítót, és beleszólok:

-Szia! - mondom mosolyogva - minden rendben? Kicsit gondterheltnek tűntél.

-I-Igen... nincs baj. Nekem sajnos mennem kell, szia! - köszönt el és már el is viharzott. Út közben lehatotta a fejét, majd lefordult a sarkon.

Megráztam a fejem, mintha ettől jobb lett volna... továbbindulva már nem ütköztem senkibe, akadály nélkül eljutottam a teremhez.
Halkan kopogtam, majd beléptem és meghajoltam.
A nő kissé mérgesen nézett rám, és arra utasított magyarul, hogy üljek Fergie mellé, aki mint látom nem késett annyit mint én.

-Holnaptól sajnos új tanárt fogtok kapni aki németül is tud, hogy ne nehezítsük meg a dolgod. Már elmondtam Fergienek.

Én bólintok, ő pedig elkezdi a már csak egy órás koreai nyelvóránkat.

Az óra után már el tudom mondani hogy hívnak, hány éves vagyok, tudok számolni és pár alapvető szót is megtanultam.

Kifelé a teremből elkezd zizegni a telefonom a zsebemben. Kiveszem és megnézem ki lehet az. Egy ismeretlen szám SMS-t írt, körülbelül 2 perce. Megnyitom, és ez áll benne tört magyarsággal:

,,Szia, itt Rocky vagyok.
Kérdésem, hogy busszal mész-e iskola és mikor, mert megyek veled szívesen."

Elolvasva az üzenetet jót kuncogok magamban, majd megpróbálok visszaírni koreaiul:

,,Szia, itt Melinda
A 7:27 busszal megyek
Gondolod, gyere”
(Ezt is magyarul írtam le, de képzeljük koreainak)

Zsebre teszem a telefonom, majd fölveszem a sapim és a sálat is a nyakamba akasztom. Kilépek a hóesésbe és nézem a tájat. Elég furcsa és érdekes, hogy egy hete még 20°C volt, most pedig már fagypont. Nem értek a meteorológiához, de szerintem furcsa…

Lassan megyek a buszhoz, a hóesés elvarázsol. Figyelem a hópelyheket, ahogyan lassan ereszkednek le az égből. Nem sietek, mert tudom, ráérek.
Mikor odaérkezek a hófödte busz várakozóhoz, Rockyt pillantom meg. Sötét kabát van rajta, alatta egy kockás ing. Vörös és fekete színűek a ruhái.

Odasétálok mellé, majd mosolyogva megbököm a vállát, amire ijedten kapja fel a fejét. Mikor meglátja, hogy én vagyok láthatóan megkönnyebbült.

-Hogyhogy busszal készülsz jönni?

-Amyuméknak elege lett, hogy elvisznek minden nap suliba. Így  tömegközlekedésre kényszerültem - mondja csalódottan - amúgy van kedved eljönni valamikor korizni? Tök ideális az idő most rá.

Sziasztoook!
Igen, még élek.
Sok minden közbejött
azért nem volt semmi,
bocsi.
Viszont több
könyvemben igyekeztem
aktívkodni, lessetek rájuk.

Hogy tetszett a rész? Csillagozzatok, és
írjatok kommentet
amennyiben szimpi.