Capulet hálóköntösben jön Capuletnével

CAPULET Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!

CAPULETNÉ Mankót, mankót! - minek neked a kard?

CAPULET A kardomat! - Vén Montague is itt van,
Hogy rázza rám ingerkedő vasát.

Montague, Montague-né jön

MONTAGUE Gaz Capulet - hagyj engem, hagyj, ha mondom.

MONTAGUE-NÉ Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.

Herceg jön, kíséretével

HERCEG Ti békebontó, zendülő cselédek,
Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:
Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!
Hát lángotok az eretekbe zajgó
Bíborpatakkal oltanátok el?
Halálfia, ki vérszínű kezéből
Le nem veti ádázkodó vasát
És most se hallgat feldühödt urára. -
Csip-csup szavak miatt már harmadízben
Polgárviszály támadt, zavarva békénk,
Miattatok, Capulet s Montague,
Verona agg polgárai pedig
Lerúgva tisztes, úri köntösük
Vén fringiát ragadtak vén kezükbe
Rozsdás patvarkodástokat leverni:
Hát az, aki még egyszer lázad itten,
Az életével fog fizetni érte.
Mostan tehát mindenki hazatér:
Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,
S te, Montague, ma délután keress föl
A városházi székülőtanácsban,
Ottan tudod meg, mit határozunk majd.
Még egyszer: aki nem megy most se - meghal!

MONTAGUE Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?
Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?

BENVOLIO Ellenfeled cselédjei s tiéid,
Mikor kiléptem, már egymásra mentek.
Én hát közéjük álltam: erre jött
A vad Tybalt, kezében puszta karddal,
Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,
Vagdalta kardjával a levegőt,
Mely csak fütyült reá, sértetlenül.
Aztán döfödjük egymást és püföljük,
Sokan kifutnak, minden penge serceg,
Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.

MONTAGUE-NÉ Hol Romeo? - mondd, nem láttad te még ma?
Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.

BENVOLIO Egy órával korábban, hogy a szent nap
Keletnek aranyablakán kikukkant,
Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,
A szikamor-liget körül, amely
Nyugat felől övedzi városunkat,
Láttam fiad, ő már korán elindult.
Hozzá siettem, ám hogy észrevett,
A fák alá lopódzott hirtelen.
Én - mert tudom magamról, hogy az érzés
Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk -
Érzésemet követtem és nem őt,
S kerültem őt, ki engem elkerült.

MONTAGUE Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora1
ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.

BENVOLIO És nem tudod, bátyám, mi az oka?

MONTAGUE Ha sejteném! De erről nem beszél.

BENVOLIO Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?

MONTAGUE Faggattam én is, sok barátja is:
De csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat - nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.

BENVOLIO Nézd, erre jő: siessetek tovább.
Törik-szakad, én meglelem okát.

MONTAGUE Ha gyónna néked - bár lehetne hinnem -,
De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.

Montague és Montague-né el. Romeo jön

BENVOLIO Öcsém, jó reggelt!

ROMEO Ily ifjú a nap?

1. Aurora - a római mitológiában a hajnal istennője.