Bejárta a régi helyeket, ahol Taevel volt. A híd alja, a kiszáradt, öreg medence, a tengerparti rozoga, félig megépített kilátó és a jól ismert sikátor. Hiányoznak neki a régi kalandok. Emlékszik milyen sok idiótaságot csinált Taehyunggal, s mindig bajba keveredtek, de egyedül soha nem csináltak hülyeséget. Egészen addig a végzetes napig, ami miatt az egész banda szétesett. Namjoon önző volt. Csak a saját érdekeit nézte, s nem látta Taehyungnak ez milyen nehéz. Nincs senkije, nincs olyan ember, aki le tudná segíteni a vállára nehezedő súlyt, mely minden nap egyre csak nő és nő, majd szépen, lassan összeroppan az elbírhatatlan teher alatt. Namjoon fájdalmasan felnyögött, mikor belegondolt mekkora fájdalom ülhet a régi legjobb barátja szívén.

Jelenleg egy kávézóban van és azon gondolkozik, hogyan tudna újra kapcsolatot létesíteni Taehyunggal, hisz a férfi jelenleg a nyomornegyed állapotát súrolja az anyagi helyzetével. Fel kell keresse, de nem tudja hol tartózkodik. Az órára pillantva megállapította, hogy pontban 4 óra van. Felállt, az asztalon hagyta a kávé összegét, majd elhagyta a kávézót.

A haza vezető úton folyton elhaladt a telefonfülkék mellett. Idő közben besötétedett, hisz már jóval tél közepén vagyunk. Az egyik utcai lámpa pislákolni kezdett, halovány fénye alatt egy törött üvegű telefonfülke árválkodott. Vörös betűkkel az oldalára ez volt írva: HAZUG. Csörögni kezdett benne a telefon, mire oda sietett és belépett a fülkébe. A telefonkagylót a füléhez emelte.

-Hyung!- zokog fel Taehyung.

-Mi történt?- kérdezem aggódva.

-Szükségem van rád! Most!-sír.

-Láttalak hyung. Most is látlak. Remélem nem haragszol rám. Holnap megölöm magam, ahogy te kérted régebben. Tudod, a régi, félkész kilátónál leszek, ha érdekelne. Még mindig hiszek benned. Légy jó Namjoon hyung!- szipog Taehyung a telefonba.

-TaeTae...-suttogja erőtlenül az idősebb. -Ne tedd! Ott kell lennem! Kérlek Tae! Bocsáss meg nekem! Ne! Ne tedd le!

Letette. Namjoon kétségbeesetten kirontott a telefonfülkéből és futni kezdett.

Hajnali 1 környékén járhatunk. Nam eszeveszettül fut és fut. Oda akar érni még Taehyung előtt. Meg kell akadályoznia azt, hogy a fiatalabb ne csináljon semmi hülyeséget!

-Rajzolj körbe!- nevetek.

Tae nevetve megrazjolta a körvonalamat a piros graffitivel.

Jól érezzük magunkat. Vidámak, bolondok és jelenleg gondtalanok vagyunk. Nem gondolunk a jövőre, a múltra, csak a jelen van.

Egy régi, félig megépített kilátót találtunk. Taehyung azzal poénkodott, hogy leugrik róla, mire csak nevetve oldalba böktem.

-Ne hülyéskedj! -nevetek.

-Mi van ha tényleg le akarok ugrani? Ha meg akarok halni?- suttogja.

A vidám hangulat azonnal megfagyott, s mint valami döglött madár, lezuhant a földre. Nem értem... Mi történt? Miért akar végezni magával?

Namjoon tüdeje már sípolt, szíve a fülében dobogott, lábai borzasztóan fájtak, de kitartóan futott. Könnyei megállíthatatlanul folytak, s mint egy árva kisgyermek, elrugaszkodott a férfi arcáról, a semmibe veszve. A nap épp felkelőben volt, mikor Nam a tengerparthoz ért. De egy volt a baj, a kilátó még messze van, a part mentén haladva pontosan 5 km. Ki van fáradva, már nincs ereje, de még az az 5 kilométer hátra van, s újra láthatja régi barátját. Nem. Remegő lábai már nem bírják. Zihálva térdre rogy, s sírva fakadt.

-Tarts ki Taehyung... Kérlek...

-Tudod Nam... Azért akarok meghalni, mert véletlenül megöltem az apámat. De csak JeongGyu miatt.-fejére húzza a kapucnit.

-A húgod még él, nem?- nézek a mellettem sétáló srácra.

-Nem.- suttogja. Könnyek gyűltek a szemébe.-Ő miattam halt meg.-ajkai megremegtek, hangja fájdalomban úszott.

-Miért? Mi történt?

-Összevesztünk, aztán elfutott. Mire utolértem volna, már elütötte egy kocsi. -belerúgott egy kavicsba, mely csattogva arrébb ugrándozott, mintha egy béka lett volna.

-Értem. Soonshim hogy van?

-Ő jól. Nem úgy mint én...

-Figyelj Tae. Segítek amiben tudok, csak hívnod kell.-nézek bíztatóan barátomra.

-Köszönöm Namjoon hyung.-ölel meg hirtelen.-Jelenleg azt sem tudom hol a fejem. Sokat jelent, hogy törődsz velem.

A férfi nehézkesen felállt. Vett egy mély levegőt, majd újra futásnak eredt. Néha meg-megrogyott a lába, de nem adta fel. Gyorsabban szedte a lábait, mikor megcsörrent a telefonja. Reménykedve elővette és megállt.

-Namjoon! Láttam Taehyungot! -vág a közepébe Yoongi.- Szöulba tart.

-Tudom Hyung. Felhívott, én pedig alig kapok levegőt, mert futottam. És futok. De nem hagyhatom, hogy megölje magát!- kezd el újra futni Namjoon.

-Jesszus... Figyelj ide! Jungkookkal most értünk be Szöulba. Hol vagy pontosan?

-A régi kilátótól 5 kilométerre. Délnek.-néz a fiatalabb a napra, mely enyhén kidugta sapkáját a víz mögül, így a tenger felszínére arany hidat festett.

-Maradj ott. Hamarosan ott leszünk!

Nam idegesen toporgott a vízparton, s ajkait rágcsálva meredett a napfelkeltére.

-A legjobb barátod vagyok! Kötelességem segíteni, ha bajban vagy!- mosolyodom el.

Mardosta a bűntudat. A keserűség. A fájdalom. De remélte, hogy hamarosan újra vigyázhat az ő kis barátjára. Tudja, hogy szükség van rá, s azt is tudja, mennyire önző volt. Rájött, hogyan, s mint tud ezen változtatni. Hogyan tud magának megbocsájtani.

Hamarosan egy kocsi hangja törte meg a tengervíz halk susogását. Dudált egyet, dudált kettőt, majd lassan Namjoon mellett megállt.

-Szállj be!- int Yoongi.

Nem is kellett kétszer mondani, pattant is be, s már indultak is.

Jelszó a folytatáshoz: Ugrás a semmibe