Jin a képeket nézegette. Fájdalom hasított a szívébe. Hat baratja eltűnt Korea városaiban. Fura érzése támadt, így kifutott a ház elé. Ám az az érzés hirtelen elmúlt. Meglátott egy lányt, aki őt figyelte, szemében könnyek gyülekeztek. Jin éppen hozzá akart szólni, mikor elindult. Léptei sietősek voltak, nem nézett hátra, csak sietett, Jin pedig utána. Egészen egy sikátorig követte, ahol egy sovány alak kuporgott és a heves zokogását próbálta elfolytani. A férfi lassan kezdett el közeledni felé, a lány hirtelen, mint egy szellem, eltűnt a falban. Jin leguggolt az alak mellé és óvatosan a vállára simított. Taehyung kapta fel hirtelen a fejét és riadtabbnak tűnt, mint eddig volt.
-Hyung!-kiált fel. Könnyek patakokban folytak le az arcán, levegőt alig kapott.
-Tae... Gyere, menjünk haza.
-Haza?-suttogja. -TE VAGY A HIBÁS! -ordít fel hirtelen.
Hirtelen Jin felült az ágyában. Nyelt egy nagyot. Ez egy álom volt... Taehyung... Taehyunggal kezdődött minden. Ha Tae nem öli meg az apját, talán nem széled szét a banda. De az, hogy Taehyung ilyen állapotban van, az az ő hibájuk. Nem voltak igaz barátok. Nem segítettek neki, amikor kellett volna. Nem segítették le apránként azt a hatalmas súlyt a srác válláról, amit a sok tragikus esemény okozott. Az ő hibájuk, hogy most elveszett.

Jin magára vette a kabátját, a pénztárcáját és a telefonját zsebre dugta, majd útnak eredt. A többieket tudta figyelni. Minden este álmodott 5 barátjával, de sajnos Taehyung nem volt köztük. Jinnek olyan érzése volt, minta Tae meghalt volna... mintha nem érezné azt, amit a férfi. Pedig a többiek jelenlegi hangulatát érzi. Nem tudni hogyan, de érzi. Ma este álmodott először Taehyunggal. Köztes érzései voltak, hisz az álom vészjósló volt. Felszállt a buszra, egy üres helyre ült, majd az ablakhoz fordulva nézte a mellette elhaladó tájat. A nap mindent aranyra festett, pedig csípős hideg szél fúj és kabát kell kintre. Kicipzározta a ruhadarabot, mert a fűtött buszban melege lett. Akarata ellenére csordultak ki a könnyei. Valakinek a fájdalmát érezte, de nem tudta megfejteni kiét. A fájdalom tulajdonosa a közelben volt. Körbenézett, csak kevesen voltak a buszon. Valami arra vezette, hogy felálljon és elinduljon hátra. Meglátott egy kapucnis alakot leghátul. Felállt, majd odament hozzá. Ahogy meglátta a férfi arcát, megfagyort benne a vér.
-Taehyung...-suttogja hitetlenül. A vállához ért, ám a férfi eltűnt, helyette egy táska feküdt az ülésen. Jin körbenézett, majd leült és kinyitotta a táskát. Volt benne egy kötél, egy pulóver és egy levél. Seokjin megfogta a levelet, kibontva pedig beleolvasott.

"Hyungok...

Nem tudom ezt a levelet hogyan fogom átadni ezt a levelet, de majd valahogy mindenkihez eljuttatom. Sajnálom, hogy a meggondolatlan cselekedetem miatt szétbomlott az a csodás, kitartó banda. Valahol mélységesen pedig kicsit haragszom is rátok. Elhanyagoltatok, kitagadtatok, megutáltatok...
De azért köszönöm azt a szépet, s jót, mint tőletek kaptam. Remélem emlékezni fogtok rám... legalább annyival, hogy volt köztünk egy gyilkos, akit szerencsére soha többet nem láttunk.
Szerettelek titeket. Veletek az lehettem, aki tényleg vagyok. Köszönök mindent. De tényleg. A hullámat megtalálhatjátok majd annál a partszakasznál, amelyiknél mindig olyan sokat voltunk.

Puszi: Taehyung"

Jinben megfagyott a vér. Visszadugta a levelet a táskába, majd felpattant azzal. Megnyomta a leszállás jelző gombot. Amint megállt a busz, leszállt. Felhívta Namjoont, de az csak kicsengett. Ahogy Yoongi, Jungkook, Hoseok és Jimin telefonja is.Jinen eluralkodott a félelem, de nem volt ideje kigondolni, hogy mi is történhetett velük, mert addigra megszólalt a telefonja.
-Halo?-veszi fel azonnal. Valaki szipogott párat, majd nehezen megszólalt.
-J-Jimin vagyok... H-Hoseok... Hoseok bajban van... miattam... Sajnálom hyung!-sírja el magát Jimin.
-Hol vagy? Hoseok merre van? Azonnal indulok, csak mond meg kérlek merre vagytok!-körbenézett, majd átkelt az úton, a szemben lévő buszmegállóhoz. Megnézte a menetrendet.
-Szöulban vagyunk. Abban a kórházban, ahol Namjoont műtötték.
Jinnek beugrottak azok a fájdalmas pillanatok, mikor az egyik legjobb barátja szenvedett. Hatan fizették ki a kezelését, mert a szülei is betegek voltak, Nam pedig a lehető legtöbb pénzt a szülei jóllétére adta. Egy vonat kabinjában lakott, amit már évek óta nem használtak. Sűrűn gyűltek ott össze a többiekkel. Ám Namjoonon és Jinen kívül senki nem tudta, hogy Namjoon csak felszínesen élt ott. Amikor csak tehette Jinnél aludt. Szinte otthonává vált a kis panel, ahol a hyungja élt.
-Jin hyung, tudod mi a baj? Az, hogy begyógyszerezte magát, közben ott volt velem Moonbyul párja, aki megfenyegette Hoseokot, hogy megöli!-Jimin pánikszerűen kapkodott levegőért.
-Nyugodj meg Jimin, kérlek. Minden rendben lesz, ígérem. Az a férfi ott van még veletek?
-E-eltűnt. Felhívtam a mentőket, de mire kiértek leütött engem. Onnantól kezdve nem tudom hol lehet... hyung... mi van, ha megkeresi Hoseokot és tényleg megöli?-Jin hallotta Jimin fogainak a csattanását.
-Először is. Ne rágd a körmöd. Már látom a buszomat, sietek értetek!
-Hova lett a kocsid?
-Karamboloztam vele...-hallgat el szinte azonnal Jin. Valamit titkolt. Mélyen magába szorította. Senki nem tudhatja meg, hajtogatja magában.

Ahogy a busz odaért, Jin felszállt és körbenézett. Taehyung táskája még mindig a kezében volt, nem eresztette volna el, az élete árán sem. Megint meglátott egy ismerős fekete alakot. Odasietve tette a vállára a kezét, ám most táska helyett tényleg egy embet maradt. Ám sajnos nem az volt, akire számított. A személy felemelte az arcát és egyenesen Jin szemébe nézett.

-MINHEE?-kiáltja Taehyung anyja nevét.

Jelszó a folytatáshoz: Szükségem van rátok!