Taehyung sietve haladt az utcán. Fején a kapucni volt, a cipője átázott. Zsebeiben tartotta a hidegben lehűlt kezeit. Arcát sebek borították, könnyek mardosták a szemét, ajkai cserepesre száradtak, s lehellete látszott a hideg levegőben.

Minél előbb haza akart érni, Soonshimhez. A kutyus mellett biztonságban érzi magát. Ő nem bántja, megérti és szereti. Feltételek nélkül. Nem úgy mint az emberek. Akik csak a külsőt látják. Akik csak egy gyilkost látnak a férfiban. Akik elítélik. Ha be akarsz illeszkedni a társadalomban, akkor meg kell felelned az elvárásoknak.

Loptál? Takarodj!

Öltél? Takarodj!

Dohányzol? Takarodj!

Alkoholista vagy? Takarodj!

Drogozol? Takarodj!

Meleg vagy? Takarodj!

Sokat változott a világ, mióta Taehyung felnőtt. Mostanában már szinte minden elfogadott. Bármit is teszel, ha van pénzed, meg van bocsájtva. Tae utálja ezt a rendszert, nem azért, mert kevés a pénze. Hanem azért, mert igazságtalan az egész. Az olyan rétegek számára, mint a Taehyung-é.

Együtt haladt a tömeggel, de mégis lassabban. Az egyik háztömbnél megállt, s felnézett. Az egyik teraszon egy dohányzó ember figyelte őt, bár nem tudta miért. Lehet csak véletlen kiválasztott egy embert, de nem... Olyan ismerős volt számára... Taehyung teljes testtel a panelház felé fordult, kapucniját feljebb tolta, hogy jobban lásson. Nem. Ez nem lehet.

-Hülyeség.- morogja, és újra a szeme elé húzta a kapucnit, majd megindult. Egész úton azt az egy szót hajtogatta. Mikor hazaért, Soonshim boldogan futott elé. A férfi testében szétáradt a melegség, az öröm és elöntötte a szeretethiány, a keserű bűntudat.

Nem tudta mi tévő legyen azok után, amiket kapott a családjától és a barátaitól. Mindenki kitagadta. Csak azért, mert megölte az apját. De az a férfi sem volt ártatlan, hisz majdnem eladta a lányát, Taehyung húgát. Az öccse meghalt, anyja szíven szúrta kisebbik fiát, pedig az is mennyire szerette őket, de a pénz. Amiatt a rohadt pénz miatt, tagadták ki, ölték meg a szeretett gyermekeiket. Taehyung pedig fellázadt. Próbálta megakadályozni, de késő volt. Túl késő.

Ezeket később elmondta a legjobb barátjának, Kim Namjoon-nak, aki próbált segíteni rajta, de amint megtudták a többiek... Név szerint Kim Seokjin, Min Yoongi, Jung Hoseok, Park Jimin, Jeon JeongGuk... Kitagadták, lenézték, mocskolták és elküldték. Miatta lett száműzve Nam is, aki ezek után hátat fordított, holott eddig mindig segített neki. Együtt garázdálkodtak, együtt rongáltak, együtt menekültek a rendőrök elől és együtt szabadultak ki a fogdából.

Igaz is. Emlékszik, mikor az egyik álmában egy ketrecbe került. Menekült valami elől, de elesett, s körülötte hirtelen rácsok emelkedtek ki. Nem volt ereje elmenekülni, kiabálni vagy legalább felállni. Összetörten ült és szorongatta Soonshimet, aki nyüszíteni kezdett. Taehyung elengette, mire a kutya elfutott, egyedül hagyva a férfit, a gondolataival, a múltjával, a bűntudatával, a fájdalmával.

Tae erősen szorította magához egyetlen családtagját. A húga, aki életben maradt, elszöködt vele. De 1 év múlva felpofozta bátyját és kirohant a házból. Taehyung utána futott, de nem tudta utol érni, hisz csak a testét találta egy kocsi előtt, az élettelen testét, vértócsában úszva. A férfi nem akarta elhinni, hogy ez vele történik meg. Sokáig nem evett, nem jött ki a házból és nem szólalt meg. Soonshim maradt neki. Csak ő. Aki még tartja benne a lelket, hogy ne ölje meg magát. Bár tudja, a kutya sem él örökké, de ezt szeretné elfelejteni. Szeretné, ha Soonshim nem hagyná el, mint a többiek.

Szomorúan ült az ágyán, ölében a kutya feje. Az állat fejét simogatva meredt maga elé, s a temérdeknyi gond, ami a vállára és szívére hullott, egy nagy ketrecbe zárta egész lényét. Melyből mindenki kedvére ki-be járkálhat, kivéve Taehyung. Hisz a férfi egész élete egy börtön, egy ketrec, egy fogda. A rácsokba markolva nézett körbe. Egy kietlen, sötét vidék. Halk dobogás, mely egyre csak erősödik, mígnem szétszakítja a mellkasát. Az éltető órája szabálytalanul ketyeg. Tik-tik, tik-tak, tak-tak, tak-tik. Soonshim meleg, nedves nyelve miatt, mely arcát nyalogatta, a szíve megnyugodott. Már nem volt felzaklatva, a gondolatai miatt. Megbékélt. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Taehyung sosem szeretett sírni, de mostanában nem nagyon tudott mást tenni. Folyton Namjoonra és a családjára gondolt. Azokra, akik bántották és cserben hagyták őt.

-Ügyes vagy TaeTae!- dícsér meg anya, mire büszkén kihúztam magam.

-Gratulálok fiam!- fog kezet velem apa.

-Oppa!- rángatja meg a nadrágomat a húgom. A 4 éves Eunjinre néztem, akinek a szájában egy cumi volt. Biccentettem egyet, jelezve, hogy figyelek. -Én mikor nyerek olyat?- mutat az aranyérmémre.

-Ha ügyesen felmondod a verset!- ölelem meg a húgom.

-Milyen verset Oppa?- bújik a mellkasomba.

-Egy jó hosszú verset.- mosolygok.

~ ~ ~

Most töltöttem be a 16. életévemet. Apa és anya keservesen mosolyogva néztek rám, a nagyszüleim vidámak voltak, a 2 évvel fiatalabb Eunjin szintén boldog volt. JeongGyu, az öcsém csak 8 éves, de ő is olyan vidám. Folyton mosolyog. Anya sóhajtott egyet, majd apám fülébe súgott valamit, mire a férfi csak bólintott és elhagyta a szobát. Mi folyik itt? Édesanyám keserves, szomorú mosolya örökre az emlékezetembe vésődött. Talán azért mert akkor láttam először így mosolyogni. De sajnos nem utoljára...

Taehyung nyugodtan aludt a puha ágyában, hasán Soonshim feje, aki szintén békésen szunyókált. A férfi ilyenkor a legsebezhetőbb, de mégis a legerősebb. Ilyenkor nem veszi körbe megannyi fájdalom, bűn, félelem és gond. Ilyenkor szabadon szárnyal a gondalanság és a béke varázsában, bár néha beleütközik egy-egy rémálomba, mely szörnyűbb mint a valóság. Szeret álmodni, szeret aludni, szeret szabad lenni. Soonshim és az a pici remény nyomorult lángja tartja életben. Az a remény, mely szerint Namjoon újra felkeresi és megbeszélnek mindent. Ha őszintén beszélne valakihez, aki nem egy kutya, akkor tudná, hogy mennyire hiányzik neki Jin, Jungkook, Yoongi, Hoseok, Jimin és Namjoon. De főleg a legutóbbi... Reménykedik, hogy ez csak egy álom és hamarosan felébred a saját szobájában. Az anyja kedves, lágy hangja ébreszti, testvérei sikítozása idegeire megy és apja kora reggeli rekedt hangja megdorgálja, amiért megint kiborította a kávét. Namjoonnal elviszik Soonshimet és Rapmont sétálni, közben találkoznak a többiekkel. Hülyéskednek, elmennek egy parkba, elengedik a kutyákat, akik boldogan kezdenek futkározni. A hét személyes banda leül egy fa tövébe és vidáman, kacarászva beszélgetni kezdenek. Elmesélik, hogy mi történt velük aznap, megbeszélnek egy péntek esti bulit és 3 óra múlva már haza is indulnak. Taehyung és Soonshim, amint hazaérnek a fárasztó nap után, kifulladva ülnek le a nappaliban. Fél óra múlva csilingelő hangon szól Tae anyja, hogy kész a vacsora...

Milyen jó is lenne, ha minden a régi lenne. De sajnos ez nem egy csúfos álom. Ez a valóság. A fájdalmas, szomorú valóság, ahova Taehyung minden reggel belepottyan.

Jelszó a folytatáshoz: Ugrás a semmibe