Jungkook nekiállt festeni, ám a gondolatai elterelődtek és végül Yoongit festette le, nem pedig az előtte ülő nőt. Pedig ki lett fizetve... A férfi gyors vászont cserélt és megfestette az ígért képet. Hobbija a festés, így néha elvállal pár portrét vagy egyéb képet, ezzel is keresi a kenyerét. Sűrűn a volt legjobb barátjára gondol, ami nem tesz jót, főleg ha festő az ember. Szíve darabokra tört, mikor a hyungja rá se nézve haladt el mellette. Pedig Yoongi jó ember, hajtogatja magában Jungkook, mindig törődött velem és szeretett. Múltidő...
Amint elment a nő, akit Jungkook festett, a férfi a fürdőjébe zárkózva zokogni kezdett. Az emlékei az őrületbe kergetik, a tüdejében rekedt a levegő, ereiben lávaként ömlött a felhevült vér, könnyei pedig záporként potyogtak a földre.

-Honnan jött a Daemin?-mosolyog rám Yoongi. A zeneteremben zongoráztunk, ám hirtelen abbahagyta és beszélgetni kezdtünk.
-Mert Daeguban születtél. -egy ajakgörbülettel fordultam felé.
-Honnan tudtad? Talán egy robot vagy, aki tudja, hogy ki hol született?-forgatja meg a szemét játékosan megpaskolva a hátam.-Vagy kutakodtál utánam?
-Mi! Nem! Ez hülyeség!-akadok ki.-Nem kutakodok utánad! Csak a suli szerkesztőségénél dolgozok-vigyorgok büszkén.-És az új tanulókról a fontosabb adatokat ki kell gyűjtenem...-megköszörülte a torkát, mire elcsendesedtem.
-Röviden kutakodsz.
-Hyung!-kiáltok fel és csapkodni kezdtem a vállát.

Túlnyomóban vannak a boldog pillanatok, ám akadnak viharos időszakok is. Egyik barátság sem a legfényesebb, ám mindegyik a maga módján különleges. Jungkook azon gondolkozott, hogy felhívha-e Yoongit. Félt, hogy elzavarná, elutasítaná. A szemeiből ismét könnyek csordultak ki. Ordítani akart a szívében rejlő, folytogató fájdalom miatt, ám nem tette. Csak némán folyatja a könnyeit. Remegve összerogyott, teljesen szétcsúszott. Magába fordult, de reménykedni reménykedik.
Miután sírása csillapodott, a konyhába ment és főzött magának egy bögre teát. Előkotorta a telefonját, majd ráírt Yoongira.

Jungkook: Beszélhetnénk? Bocsánatot szeretnék kérni azokért, amik történtek. Sajnálom Hyung! Nem akarlak elveszteni! Nem akarom a legjobb barátomat elveszteni!

Azóta két óra eltelt. Még megnézni, se nézte. Jungkook az ajkait rágcsálva figyelte a telefonja képernyőjét, egyre feszültebbé vált. Ő baszta el. Ő hozta magukat ebbe a helyzetbe, de mégis, mikor szüksége lett volna a legjobb barátjára, nem kereste és meghátrált. Nincs szükségem rá, Yoongi se keresett soha... Mindig ezt hajtogatja magában.

Hirtelen csörgött a telefonja. Azonnal kézbe kapta és felvette.
-H-hallo?
-Jungkook...-szól bele Yoongi.
A srác vére azonnal megfagyott, köpni-nyelni nem tudott.
-Hyung...-csak erőtlenül nyögte ki ezt a szót. A torka összeszorult, a könnyek marták szomorú szemeit. Hirtelen megszakadt a kapcsolat, mintha elment volna a térerő. Jungkookból ekkor tört fel ismét a keserves zokogás. Most csak órák múlva szedte össze újra magát. Elment az áram, amit Kook nem vett észre. A sötét konyhába ment. Kilátastalan helyzetéből két kiút van, ám az egyiket eltorlaszolja egy hatalmas fal. Ezt a falat csak egy ember segítsével tudná lebontani, mégpedig Min Yoongiéval. És mi van a két út végén? Az elérhetetlen végén Yoongi. Ami Jungkook számára nyílt, annak a végén a depresszió mély gödre tátong és várja az áldozatokat. De álljunk meg egy kérdésre. Ha Yoongi a kulcs, hogyan tudja megszerezni, ha a fal másik oldalán van? Pontosítva Yoongi bíztatása és visszajelzése a kulcs. Azok, amiket régen nyújtott Kooknak.

Jungkook elindult egy esti sétára. Az utca üres volt, amit a srác furcsállt, hiszem Busan utcái mindig dugig vannak emberekkel vagy kocsikkal. Nem nagyon foglalkozott ezzel, inkább a gondolataiba merült. Lépteket hallott, mire automatikusam hátra pillantott. Egy fekete árny sétált vele egy ütemben. Mikor Jungkook lassított, az a fekete valami is. Amikor gyorsított, az árny is. Kook és az árny szemezését az előbbi telefonja csilingelése törte meg. Azonnal előkapta és megnézte az üzenetet.

Yoongi: Még Busanban vagy? Remélem igen, mert összecuccoltam és holnap indulok.

Jungkook vissza akart írni, ám megcsapta a fülét pár gyermek nevetése. Odafordította a fejét. Két kisgyerek rohant ki az útra. Kook lefagyva vette észre, hogy az út végén feltűnt egy autó lefrektorja. A telefont kiejtette a kezét és futni kezdett a két gyerek után. Ám amint odaért, a gyerekek eltűntek, ahogy az árny is. Mind csak illúzió volt, ám az autó valóságos. Eszeveszett dudálásba kezdett, amit meglátta Jungkookot. Kook lehunyta a szemeit. Még hallotta a fékcsikorgást és a volán mögött ülő férfi hangos ordibálását. Várta a fájdalmat. Várta a csapódást. Várta a vérveszteség miatti szédülést. Ám azok nem jöttek. Helyette egy ajtó csapódást hallott és a sofőr kiabálását.
-Mit képzel magáról! Meg akar halni! Takarodjon az útról, haladnom kell!-Jungkook kinyitotta a szemeit. Meghajolva elnézést kért, majd a járdán világító telefonjához sietett. 1 nem fogadott hívás Yoongitól. Mikor vissza akarta hívni, az foglaltat jelzett. Jungkook a mellette lévő falba rúgott és felkiáltott. A kocsi elhajtott, mit sem törődött a kiabáló férfival. Amint Kook lenyugodott, a telefonját zsebre dugva ismét sétálni kezdett. Mély levegőket vett, majd a szájával kifújta.   Csendben figyelte, ahogy a lehelete alakot ölt a hűvös levegőben. Az út szélén megállt, körbenézett, majd elővette a telefonját és visszaírt Yoonginak.

Jungkook: Igen, még itt vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtam felvenni. Kérlek ne haragudj, alig várom, hogy holnap találkozhassunk. Azt hiszem sok mindent meg kell beszélnünk...

Jelszó a folytatáshoz: Tűz