Emlékszik, pár évvel ezelőtt még a barátaival találkozgatott péntekenként és hülyéskedtek.

De most. Mindegyik, Dél-Korea különböző pontjaira költözött, s megszakították egymással a kapcsolatot.

Seokjin az asztalnál ülve nézgette a képeket, amiket még régebben készített. Van itt minden. És ezek mind mind boldog emlékek, melyek szépen lassan a feledés tüzében landolnak, s pillanatok alatt csak hamu marad. Szürke, koszos hamu. Letette a fényképeket az asztalra és a kezébe vette az almát. Ajkai elé tette, s bele akart harapni, de nem nyitotta ki a száját. Csendben meredt előre, ki az ablakon, ajkai felületét súrolta a puha alma felülete. A nyitott ablakon beáramlott egy erősebb széllöket, ami a fényképeket lesodorta az asztalról, ki az ajtón. Jin felpattant, még az almát is kiejtette a kezéből. A piros gyümölcs a földön gurulva követte a levegőben szállingózó fényképeket. A férfi félénk léptekkel követte az életre kelt tárgyakat. Seokjin végig ment egy folyosón, fényképezőgéppel a kezében. A szobája ajtaja előtt megtorpant. Az alma a fehér falapnak ütközve, megállt. A fényképek lehullottak a földre, s mintha egy varázsütésre eltűnt volna a csoda, melyől csak egy hamarosan elfeledett mesebeli pillanat lett.

Jin értetlenül állt, és az előbb még mozgásban lévő, jelenleg mozdulatlan tárgyakat nézte. Vett egy nagy levegőt és az ajtó kilincséhez nyúlt. Végül kinyitotta az ajtót és belépett a szobába.

Jelszó a folytatáshoz: Szirmok