- Kincsem! Kellj fel! Connor lent vár téged!- mosolygott rám szomorúan anya. A hasam rettenetesen fájt. Mint mindig. Nagy kínok közt felültem és magamra vettem egy kék felsőt és egy kék farmer nadrágot. A fürdőben megmosakodtam és erősen kapaszkodva a korlátba mentem le a fölszintre. Anya már az ajtóban állt az egyik nagy sporttáskámmal a kezében. Connor mellette állt és az utca felé fordulva figyelte az ottani eseményeket. Mikor leértem megfordult és odajött hozzám. Megölelt, majd kék szemeimbe nézett az ő zöldjeivel.

- Szia! Mondtam, hogy itt leszek!- mosolyodott el egy pillanatra. Mindannyian kiértünk a kocsiba és beültünk. Én és Connor a hátsó üléseken foglaltunk helyet. Az utat végig nyöszörögtem, mert az öv eléggé szorított. A kórház elé érve a fájdalom érzetet átvette a kegyetlen félelem. Lassan kiszálltunk és besétáltunk a klór szagú fehér épületbe. A folyosókon idős emberek sétálgattak és beszélgettek. Néha egy egy orvos is felbukkant az említett helyen. A recepción anya leadta a beutalót, amit egész éjszaka szorongattam. Ezután mondták, hogy üljünk le és várjunk, míg jön az orvosom. Én csendesen leültem egy műanyag székre mellém Connor anya meg elment keresni valami ehetőt.

- Miért nem inkább iskolában?- néztem a szőkés hajú fiúra.

- Veled jobb lenni!- felelte olyan egyszerűen mintha ez lenne a világ legalapvetőbb dolga.

- Pedig szerintem szívesebben lennél a barátaiddal.

- Ezt miből gondolod?- kérdezett vissza reflexszerűen.

- Hát nem tudom! Talán mert elég unalmas vagyok!- sóhajtottam.

- Miért lennél unalmas?

- Most teljesen olyan vagy, mint a pszichológusom- nevettem el magam kínosan. Igen, elég kevesen tudják, hogy pszichológushoz járok. Bár nincs is olyan sok barátom, akiknek tudniuk kéne.

- Te jársz pszichológushoz?- nézett rám hihetetlenül.

- Igen- feleltem kurtán.

- A bántalmazások miatt, igaz?

- Nem csak.

- Hanem, miért még?

Kicsit lejjebb húztam a nadrágom tetejét, így teljesen jól kilátszottak a medencecsontomon a friss és régi vágások. Elképedve nézett végig rajtuk. Gyorsan visszahúztam a nadrágom tetejét és szótlanul bambultam magam elé. Egy fehér ruhás alak közeledett felénk én pedig automatikusan bepánikoltam, majd amikor megállt előtt tudatosult bennem, hogy innen nincs menekvés.

- Jó reggelt! Mr. Benett vagyok! Te vagy Troye, igaz?

- Igen- makogtam ki nehezen ezt a két szót.

- Gyere utánam!- intett. Lassan bicegtem az fehér köpeny után, ami egy fehér rettenetesen klór szagú szobához vezetett.

- Tessék, ez itt a ruha, amit viselned kell az elkövetkezendő időben. Ma már meglesz a műtét és körülbelül három héten belül haza is mehetsz!- mosolygott rám. Valahogy nem tudtam ezt most viszonozni. Leültem az ágra és lehajtottam fejem. Göndör fürtjeim eltakarták az arcom. A szemeimben megéreztem a szokásos égető érzést, majd könnyeim utat törtek maguknak. Bal oldalamon lévő fehér hálóingszerű anyagra néztem. Felálltam és a kezembe vettem.

- Kimennél, míg átöltözöm?- néztem kínosan a zöld szemű fiúra, aki ugyanolyan üveges tekintettel nézett, mint valószínüleg én őt.

- Persze, ha zavarok- azzal kisétált a szobából és rám csukta az ajtót. Nehezen leszenvedtem a felsőmet és lerugdostam a farmerom. Belebújtam a „hálóingbe" és leültem az ágyra. Pár perc múlva Con kopogtatott az ajtón.

- Gyere nyugodtan- néztem rá az ajtóra. Hajába túrva lépte át a küszöböt. Leült mellém és átkarolta a vállam. Ránézett az órájára, majd a szemeimre.

- Mennem kell! De megígérem, minden nap itt leszek veled! Rendben?

- Köszönöm!- öleltem, amitől kicsit megijedt hisz én nem szoktam ilyen közvetlen lenni senkivel sem.

- Örömmel teszem! Na, én megyek is! Szorítok! És ne parázd túl a dolgot a kedvemért! Szia, Troye!- és már ki is lépett az ajtón. Lassan hátra dőltem az ágyon és vártam, hogy történjen valami. Anya is bejött közben és mindenféle rém mesét összehordott itt nekem mondván, hogy nem kell félnem. Hát kösz anya ez most nem jött össze. Heves beszélgetésünket az orvosom zavarta meg.

- Na, készen állsz?- mosolygott rám.

- Nem igazán- feleltem elég határozottan.

- Remek akkor hozom is az altatót!- elindult az említett gyógyszer felé. Belőlem pedig előtört a hisztérikus sírás. Már nem bírtam visszafogni.

- Anya, én ezt ne akarom!- hüppögtem neki a párnát szorongatva.

- Nem fogsz semmit sem érezni nyugalom!- csitítgatott mellettem állva. Az orvos bombaként robbant be a szobába egy injekcióval a kezében. A tű méretét meglátva az ájulás kerülgetett. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy azt valaki belém szúrja. A kezében szorongatott még egy vattakorongot is. Közelebb jött és felhúzta a „hálóingem" ujját. Megtörölte a kezem a vattával és felém közelített a tűvel. Behunytam a szemem és el is fordítottam a fejem. Belém szúrta a tűt, majd gyorsan ki is húzta onnan. Azt mondta pár percen belül már zsibbadnia kell a karomnak. De nekem mindenem zsibbadt két perc után. A szemhéjam is egyre nehezebb lett és már nem tudtam nyitva tartani kékségeimet.

(Este fél tizenegy után csodákra képes a kolinet)