- Lassan mennem kéne!- szakítottam félbe a velem szemben ülő göndör hajú fiút.

- Már?- kérdezett vissza csalódottsággal a hangjában.

- Igen, tudod tegnap is későn értem haza. Megígértem, hogy időben haza érek!- hajtottam le a fejem. Rakoncátlan szőkés tincseim utat törtek maguknak és előre hullottak. Kezemet az ölemben összekulcsoltam és úgy néztem fekete zoknimat.

- Baj van?- emelte fel a fejem és oldalra söpörte hajam, hogy rálátást nyerjen a szememre, ami mostanra már biztosan könnyes lett. Kék szemeit az enyémbe fúrta. Idegesen megdörzsöltem a zöldjeimet.

- Nem, nincs! Dehogy lenne! Jól vagyok! Csak egy kicsit fáradt vagyok!- erőltettem magamra egy mosolyt. Nem akartam elrontani a kedvét. Örülök, hogy egy kicsit kivirult, nem kéne most kiöntenem neki a szívem.

- Ez eléggé nem jött össze!- húzta el cserepes csókolni való ajkait.

- Mi?- néztem rá kérdően félig felvont szemöldökkel.

- Az a mosoly. Elég erőltetett volt. Baj van? Nekem elmondhatod!- fogta meg a vállam és fokozatosan csúsztatta végig kezét egészen a csuklómig.

- Hidd el, ha lenne már elmondtam volna!- hazudtam a szemébe. Óvatosan megfogta a csuklóm és megszorította. A szívem hevesebben kezdett el verni és az arcomat égető forróság öntötte el. A levegőt is hevesebben kezdtem el kapkodni. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, így jobbnak láttam minél hamarabb távozni. Finoman kihúztam a kezem a szorításából, majd hátat fordítva neki igyekeztem felrángatni a lábamra az egyszerű tornacsukám. Utolsó pillantást vettettem az ágyon heverő fiúra és az ajtó felé fordultam véglegesen.

- Jó éjt!- lenyomtam a kilincset és a választ meg nem várva léptem ki a nyílászárón. Megint bepánikoltam. Idegesen dúrtam a hajamba és rogytam le a földre. Könnyeim patakokban ömleni kezdtek. A látogató idő már lejárt. A folyosók üresen lézengtek és kint is besötétedett már. Ezen az emeleten csak én voltam a szobákon kivűl. Az egész hasonlított a lelkemre. Olyan üres és sivár. Egy bő negyed óra zokogás után erőt vettem magamon és rettegve indultam haza. Megint nem érek időben oda. Egyet remélek, hogy apa nem lesz otthon. A kórházból kiérve felnéztem a magas épületre és összehúzva a kabátom indultam az utcánk irányába. Minden ki volt halva, sehol senki. Néha elment mellettem egy autó, de semmi több. A házunk előtt vettem egy hatalmas levegőt és félve kinyitottam annak ajtaját. Halkan léptem be a helységbe. Levettem kabátom és cipőm, majd beljebb indultam. Benéztem a konyhába és a nappaliba. Nem találtam ott apát. Kissé megnyugodva sétáltam fel az emeletre. Benyitottam szürke szobámba és ledobtam magam az ágyra. Nem foglalkozva azzal, hogy nem tanultam holnapra egy szót sem aludtam el ruhástul az ágyamba. Pár óra múlva egy hideg kéz riasztott fel az álmomból. Apám nézett le rám az ágyam mellől. Szemei vörösesen csillogtak. Megfogta pólóm nyakát és felrántott magához. Egy üveget vágott fejemhez, majd felpofozott.

*Troye szemszöge*

Az este hamar eltűnt Con, pedig olyan jól indult ez az egész délután. Tuti van valami baj otthon. Kissé nyugtalanul aludtam el a kényelmetlen kórházi ágyon.