-Jézusom! - kiáltott fel Sehun és a testvérpárt arébb lökve rohant oda a fiúhoz. Szárnyait kinyújtotta, megvizsgálta, majd gondosan összehajtotta. A hátára fordította az angyalt és pulzusát, légzését kezdte mérni.

-Én ezt nem értem... - suttogta maga elé értetlenül.

-Mi történt? Miért nincs magánál? - guggolt le Taehyung az eszméletlen fiúhoz és homlokára tette kezét, ám láznak nyoma sem volt.

-Nem tudom. Minden életfunkciója normális, egyedül a szárnyai nem stimmelnek.

-Miért? Mi van velük? - csatlakozott a beszélgetéshez a legidősebb is.

-Hát pont ez az. Semmi. Egyáltalán nem is kéne itt lenniük, hiszen mindenkinek levágták, nem? - tárta szét karjait Sehun. Nem értette mi folyik itt és gyűlölte, ha nem ért valamit.

-Ez igaz - bólintott komoly arccal Taehyung, amin bátyja nem tudott nem mosolyogni. Bármennyire is próbálta öccse keménynek mutatni magát, gyermeki arca elárulta valós személyiségét.

A csendben, szinte hallani lehetett agyuk fogaskerekeinek zakatolását, amint próbálták megoldani az érthetetlen helyzetet. A némaságot egyedül a csapból csepegő vízcseppek halk nesze törte meg.

-Talán fürödni akart - vetette fel az ötletet Taehyung.

-Lehet, de ez akkor sem magyaráz meg semmit - rázta meg a fejét Sehun, tovább vizslatva a fiú testét, hátha felfedez valami rendelleneset rajta.

Taehyung is közben csendesen figyelte az ismeretlent, mikor felfedezett valamit furcsát.

-Vajon miért nincs rajta felső?

-TaeTae, öcsikém - ment mellé Baekhyun és átkarolta a vállát - Szerinted rá tudott vona venni bármilyen pólót a szárnyaira?

-Oh, tényleg - nevetett fel kínosan a fiatalabb.

-Maradjatok csöndben! - emelte fel a kezét Sehun, mire a másik kettő elhallgatott és érzékeiket kihegyezve füleltek.

Az ájult fiú lassan kinyitotta pilláit, megszabadítva csokoláébarna szemeit rabságuktól. Megpróbált szólalni, ám torkán nem jött ki egy árva hang sem, csak egy fájdalmas nyögés.

-Segítsetek - intett a két jómadárnak Sehun, kik rohantak is a kérésére. A szőke hajú megfogta a lábait, míg Baekhyun a vállánál, Taehyung pedig a derekánál tartotta meg. - Vigyük az ágyba.

Az utasítást követve cipelték be a másik szobába a már csak félig ájult angyalt.

-Hyung! A feje! - kiáltott fel Taehyung aggódóan.

-Mi...? - pillantott le az ismeretlen fejére Baekhyun - Ijj, basszus - engedte el bal kezével a fiú vállát, hogy megtarthassa hátracsuklott fejét.

-Hyung! - szólt rá egyszerre a két fiatalabb, de már késő volt, szegény angyal teste a földön landolt.

-Upsz. Bocsánat - emelte fel rögtön a leejtett személy fejét, de már késő bánat volt. Szegény fiú újra a tudatlanság csendes mezejére lépett.

-Inkább csak tartsd és figyelj - osztotta ki a feladatot Sehun, majd immár elővigyázatosabban fektették le az ágyra a fiút. Taehyung most tudta csak jobban megfigyelni. Fekete, stílusosan levágott haja szemébe hulott, arcvonásaiból ítélve alig múlhatott húsz. Alacsonyabb termete és kidolgozott felsőteste volt.

-Szerintetek nem olyan, mint Jackson? - tette fel a kérdést Taehyung, ami az idősebbeket is fogalkoztatta már, mégsem mondták ki.

-De - bólintott rá Baekhyun, majd leült a franciaágy szélére, öccse és a szőke angyal pedig az említett bútor mellett található két széken foglalt helyet.

-Most mit csinálunk? - pillantott bátyjára Taehyung aggódóan.

-Nem tudunk sok mindent. Várunk, hogy felébredjen.

-Mondd csak Tae...honnan tudtad, hogy itt lesz? - fordult az énekes felé Sehun pár perc némaság után.

-Nem tudtam - rázta meg a fejét - A lábaim maguktól cselekedtek és itt jukadtam ki. De ez szerencse, hiszen tudunk egy társunknak segíteni - mosolyodott el a végén és a fa mintájú padló egyik darabját kezdte el szuggerálni, így nem láthatta a két idősebb jelentőségteljes pillantását.

-Hol va-vagyok? - szólalt meg egy rekedtes hang.

-Ne aggódj, biztonságban - kapta fejét a hang forrása felé egyből Baekhyun.

-Ne! Menjetek el! Nem szabadna itt lennetek! - ült fel hirtelen a fekete hajú angyal, de a hirtelen mozdulattól megszédült, kezét pedig fejéhez kapta.

-Ne aggódj, nincs semmi baj - nyugtatgatta még mindig a legidősebb, finoman visszatolva fekvő helyzetbe a pánikolót.

-Már megláttátok...igaz? - kérdezte halkan, szemeivel a plafont vizslatva, szárnyai alatta finoman összehajtva terültek el.

-Igen - válaszolt Baekhyun helyett Sehun, ki a fiatalabbal együtt már az ágy mellett állt.

-Féltek? Undorodtok tőlem? El akartok pusztítani? - suttogta a kérdéseket az ismeretlen. Tekintetében mérhetetlen fájdalom tükröződött, a sötétbarna íriszek kitárták lelkét a három angyalnak.

-Nézd - állt fel Baekhyun is, majd hátatfordítva, felhúzta pólóját, a másik kettő pedig követte a példáját.

-Mi is olyanok vagyunk, mint te - mosolygott rá Taehyung alaphelyzetve tornászva felsőjét.

-De nektek nem nőtt ki a szárnyatok.

-Igen, épp ezért lennénk kíváncsiak mi történt veled - billentette oldalra fejét Baekhyun kérdőn. - Először is, hogy hívnak?

-Jackson vagyok - mutatkozott be a fiú, mire összenézett a három tagból álló kiscsapat. Akkor ezért hasonlított annyira rá.

-Én Baek...

-Igen, tudom. Sehun, Baekhyun és Taehyung, igaz? - folyotta belé a szót Jackson, mire felfújta az arcát a vokalista. Utálta, ha közbevágnak mondandójába.

-Hyung. Ugye tudod, hogy most inkább vagy aranyos, mint félelmetes? - nevetett Taehyung bátyja kisfiús arcán.

-Tudom. Nem kell még a szememre is hányni.

-Bocsánat - hajtotta le fejét a legfiatalabb bűnbánóan.

-Ugyan, nem haragszom - nyomott egy barackot öccse fejére, majd letelepedett az ágyra megint. - Na, elmondanád, hogy mi történt? - vonta fel kérdőn egyik szemöldökét az alacsony fiú.

-Igen.

Tizenkét órával ezelőtt:

Jackson nyugodtan járkált szülei lakásában. Boldog volt, hogy egy kis időre hazajöhetett és nem kellett figyelnie a sikítozó rajongókra, a hülyéskedő barátaira, folyton morgolódó, pufók menedzserére és csak élvezhette a pihenést.

De mint minden jó, ez sem tartott sokáig.

-Kicsim, a kedvencedet készítettem vacsorára! - szólította meg édesanyja a konyhából.

-Megyek! - hallatszott a válasz, de a fiúnak esze ágában sem volt feltápászkodni kényelmes ágyából. Inkább folytatta telefonja böngészését és hallgatta a kintről beszűrődő zajok monoton zúgását. Ez sokszor idegesítette őt, most valahogy mégis nyugtatóan hatott szervezetére.

Szerette természetes a csendet, olyankor mindig el tudott merülni saját gondolataiban, de most félt, hogy az agyában cikázó tények erőt vesznek rajta. Nem szeretett volna arra gondolni, hogy hamarosan soha nem látja tovább azokat az embereket, kik idejüket rááldozva nevelték fel. Végtelenül hálás volt nekik, ám ezt nem tudta szavakba kifejezni, tettei pedig nem érték el soha a kívánt hatást.

Elméjében tisztán égett a pillanat, mikor karácsony napján anyja meglátogatta és ő, mint egy kisgyermek, borult sírva karjaiba. Ott égett benne az érzés, ami akkor kerítette hatalmába. A távozás tudata. Jackson tisztában volt vele, hogy egyszer el kell hagynia szerető otthonát egy olyan bolygóért, melyre nem is emlékezetten tisztán. Olyan szülőkért, kik nem tettek semmit érett férfivá cseperedése érdekében.

Mégis, tudta, hogy ez nem igazi apja és anyja hibája, hiszen nem ők akarták távozását, mondhatni száműzték. De hitt népében, így nem hibáztatta őket, elfogadta a tényeket és a múltat, melyen fölösleges lenne rágódni, hiszen nem lehet rajta változtatni.

-Jackson-ah! Azt mondtad jössz! - kiáltott neki mégegyszer, mire a a lusta fiatal lassan feltápászkodott és elindult az ebédlő felé. Ám amint megérezte a finom illatfelhőt, lépteit egyből gyorsította. Csak akkor vette észre, mennyire éhes is valójában.

Percek alatt befalta a dim sum-ot, hiába szólt rá többször is anyja, ne tegye, mert fájni fog a hasa. 

-Szerintem letusolok és megyek aludni. Nagyon fáradt vagyok - ásított egyet a fiú, mire anyja megértően bólogatott.

-Menj csak. Aludd ki magad.

-Köszönöm a vacsorát - állt fel az asztaltól, majd töltött magának egy pohárba bolti narancslevet és távozott a szobából. - Jó éjszakát.

-Jó éjszakát - mondták egyszerre szülei, aztán folytatták a mai napjuk vitatását.

Jackson kortyolt egy párat az italból, ami valamelyest frissítően hatott rá, mégis a fáradtság érzete ott maradt benne. Tusolásnál is majd' lecsukódtak szemei, de szerencsére túlélte a zuhanyt, hidegebbre állított vízzel. Fogmosás után szinte belezuhant ágyába és fél tízkor már az igazak álmát aludta.

Hajnali háromkor riadt fel álmából, de nem azért, mert olyan borzalmas lett volna. Háta sajgott nagyon. Felült és egy hatalmasat nyújtózkodott, hátha elmúlik a fájdalom, ám ez sem segített. Kinyitotta szobája városra tekintő ablakát és nagyot szippantott a hideg levegőből. A szembe lévő házak sziluettjeit figyelte, majd tekintete feltévedt a csillagos égre. Sötét íriszeiben apró lámpásokként tükröződtek vissza a fénylő égitestek.

Az egyre erősödő fájdalom nem akart javulni, így halkan öltözött át egy melegebb ruhába, hogy sétálás közben kiszellőztethesse kusza gondolatokkal teli elméjét.

A városban még most is volt élet, munkába induló emberek, részeg fiatalok és taxisok jártak-keltek az utcákon. Jackson összeszorított fogakkal tette egymás után monoton, lábait, kezdte elveszteni eszét a mérhetetlen fájdalomtól. Egy zárva lévő élelmiszerbolt előtt rogyott össze, alsó ajkába harapva, nemsokára pedig megérezte a párnáiból kibuggyanó vér ízét. Már nem csak háta fájt borzasztóan, feje is nekikezdett. Kezeit az utóbbi testrészéhez szorította, próbált eszméleténél maradni, de a szédülés és a hasogató érzés nem hagyta, a fiú pedig átlépte a határt az ébrenlét és tudatlanság között.

Pontosan maga sem tudta mennyi idegi lehetett eszméletlen, de a nap meleg sugarai már sápadt arcát nyaldosák, amint előbukkantak a magas épületek teteje fölött. Lassan nyitotta fel pilláit, figyelmesen tekintve körbe. Ekkor jött rá, hogy az emberiség egy velejéig romlott faj. Nem segítettek neki, nem kérdezték meg jól van-e, csak elmentek előtte, lábuk elé összpontosítva, még véletlenül sem pillantva rá. Pedig tiszta ruháiban nem nézett ki hajléktalannak, sőt, részegnek vagy drogosnak sem.

Ekkor jött rá, hogy összesen alig tíz ember miatt lesz bűntudata, amiért hazamegy. Ezek az emberek pedig a barátai és a szülei voltak. Anyja, apja, Jaebum, Mark, BamBam, Jinyoung, Youngjae és Yugyeom. De ő nem fog több ember miatt könnyeket hullajtani, nem fogja sajnálni őket, megszánni, ehhez valaminek gyökerestül meg kéne változnia életében.

Bár ekkor még nem tudta mik várnak rá az elkövetkező egy hónapban...

Még mindig szédelegve kelt fel a hideg földről, próbálva hasogatásból viszkető érzésre váltó hátát megvakarni. Nem sok sikerrel. Dülöngélve indult el, embereket kerülgetve, kik megvetően néztek rá, bár ez Jackson-t a legkevésbé sem érdekelte.

Egészen egy kisebb mellékutcáig eltámolygott, nehézkes léptekkel. Ott nekidőlve egy ház falának, lecsúszott a földre. De valami nem stimmelt. Szemei kétszeresére tágultak, kezét, elég kicsavarodott pozícióban, lapockájához kapta. Megdöbbenve tapogatta a kis dudort, ami az utóbbi időben keletkezett, mert esküdni mert volna rá, mikor letusolt, még nem volt ott.

Lelki szemek előtt csak egy mondat viharzott szüntelenül. Szárnyak, menekülj!

Felpattant ültéből, de meg kellett támaszkodnia a ház falában. Mikor már valamivel jobban érezte magát, fejébe húzott kapucnival sétált, kocogott, futott, majd rohant. Fogalma sem volt merre megy, de szárnyai újra rákezdtek fájdalomtűrő-képessége próbatételére. Szervezete erős volt, emberként és angyalként mérve is. A reggeli futások és az edzőterembe járás megtette a hatását. Jackson több kilómétert tudott lefutni, megállás nélkül. Persze tisztában volt azzal is, hogy, ha nem lenne angyal, ilyesmiről álmodni sem merne, mint a legtöbb ember.

Egy barátságosnak tűnő motel előtt állt meg, nem is olyan messze Szöultól, bár itt már nem nyüzsögtek annyira az emberek. Letörölte a rakoncátlan izzadtságcseppeket homlokáról, majd rendezte légzését és szívverését. Hamarosan pedig odament a recepcióhoz. Nem tartott sokáig egy szoba kivétele, úgyis csak egy éjszakára maradt. Fogalma sem volt mit fog ezek után kezdeni, de egyenlőre csak pihenésre vágyott.

Már délután lehetett, mikor kinyitotta barátságos szobájának ajtaját és szó szerint beesett rajta. A fáradtság újra erőtt vett rajta, ami határozottan nem volt normális. Hiába próbálta nyitva tartani pilláit, hamar elhomályosodott látása és lehunyta szemeit.

Az ágyon ébredt, hatalmas fájdalmak között. Párnájába harapva üvöltött, így halkítva le erőteljes hangját. Ám a hasogató, csípő érzés elmúlt, úgy, ahogy jött. Meglepetten és megkönnyebbülve nyitotta ki eddig összeszorított szemeit. Az első dolog, amit észrevett, egy árnyék volt. Az ő árnyéka a falon. De valami furcsát fedezett fel rajta.

Szárnyakat.

Felugrott az ágyról és a fürdőszoba felé vette az irányt, hevesen dobogó szívvel. Berontott rajta és szembetalálta magát a csempén függő tükörrel. Szájtátva nézte hasonmását, kitárta ébenfekete szárnyait, amennyire csak tudta, majd mikor fájdalmat érzett, mert beverte a falba gyönyörű tollait, elsötétült a világ.

Jelen:

Jackson mosolyogva fejezte be történetét. Csak egy dolgot nem árult el.

Mikor először megpillantotta szárnyait, tükörképe egy gúnyos mosolyt villantott felé.