Taehyung kipihenten ébredt fel, ám végtagjait mégis nehéznek érezte. Pilláit lassan nyitotta napvilágra, majd pislogott párat mogyoróbarna szemeivel, a korai nap sugarai miatt, melyek aranyra festették fehér ágyneműjét.

Fejét oldalra billentve vizsgálta meg a szobát. Elmosolyodott, amint meglátta a bútorok elrendezését, a falon lévő képeket és azt az ismerős illatot, mely megmelengette érzékeny szívét.

Mert Taehyung igen érzékeny volt. Ha valaki fontossá vált számára, nem akarta semmiképp sem otthagyni, szinte ráakaszkodott. Egyszerűen csak szeretetre vágyott. Talán ebben is különbözött angyaltársaitól. Ő szeretni akart és szeretve lenni, a barátai által. De ezt csak egy személytől kapta meg igazán, mégpedig bátyjától, kivel hihetetlen szoros kapcsolatot ápolt. Ám ez a kötődés Földre érkezésük után nem volt annyira érezehető, mégis a láthatatlan kötelék közöttük ugyanúgy megmaradt, mint egy anya és gyermeke között.

-TaeTae! Korán keltél - mosolyodott el szélesen a szobába érkező fiú, majd egy szoros ölelésben részesítette öccsét.

-Köszönöm, hogy megmentettél - súgta testvére pólójába boldogan.

-Nem kell. Tudod, hogy bármit megtennék érted - vált el Taehyung-tól bátyja, még mindig egy boldog görbével kisfiús arcán.

-Én is érted.

-De neked nem kell. Én vagyok az idősebb, az én feladatom megvédeni az öcsém. És ezt be is fogom tartani - komolyodott el Baekhyun, de hamar felváltotta eme arckifejezését egy lágyabbra - Jobban vagy már?

-Ühüm - bólintott egyet a fiatalabb, majd egy mosolyt is felvett szép arcára.

-Szerencsére még mindig gyorsan gyógyulunk itt.

-De már nem sokáig maradunk...

-Tudom - sóhajtott egyet Baekhyun és leült az ágy szélére - Veled megyek természetesen és segítek.

-Köszönöm - ült fel Taehyung óvatosan, mert szárnyának helye még mindig sajgott.

-Nem értük teszem. Miattunk.

A fiatal angyal meglepve nézett testvérére, aki a bézsszínű szőnyeget bámulta inkább. Elszólta magát. Baekhyun tudta, hogy ezzel végzetes hibát követett el és öccse talán meg fogja utálni, mit nem bírt volna ki. Őszinte szeretettel szerette Taehyung-ot, soha nem akarta elveszíteni és már régebben rájött a hibájára. A Föld megváltoztatta, olyan érzéseket csalva elő az angyalfiúból, amik eddig mélyen eltemetve feküdtek szíve sötét zugjaiban, melyek más társaiknak soha nem bújhatnak ki, mint apró hajtások a földből.

-Hyung - szólalt meg először a fiatalabb a szoba csöndjét átvágva, akár sötét éjszakát a villám - Én me-megértelek.

-Tessék? - kapta fel a fejét Baekhyun meglepetten.

-Megértelek. Te is...te is ugyanazt érzed, amit én, igaz? - kérdezte félénken a fiú.

-Azt hiszem. De ez így nem jó. Nem szabad elárulnunk, különben végünk. Taehyung! Ígérj meg nekem valamit! - fogta meg hirtelen a fiú vállát az idősebb.

-Mi-mit?

-Ha bármi bajom esne, elfognának vagy meg akarnának ölni hazautunk során... Soha ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak!

-Taehyung! Felébredtél? Hogy vagy? - rontott be a szobába egy szőke hajú fiú, tincseit kisöpörve szemeiből, közben megzavarva a bensőséges beszélgetést. Az ágy mellett megállva pillantott az előtte fekvőre, aki csak mosolyogva nézett rá. Tudta ki az idegen, jópárszor látta már televíziója képernyőjén és zenei díjátadókon. Markáns orrát és arccsontját, mandulavágású szemeit, nyurga testalkatát és már kissé lenőtt haját ki ne tudná megjegyezni?

-Sehun hyung, örülök, hogy látlak. Igen, már sokkal jobban vagyok.

-Én is. Megnézhetem a sebed? - kérdezte a fiú kedves csilingeléssel mély hangjában. A legfiatalabb aggódva nézett bátyjára. Ha Sehun meglátja szárnyinak helyét, nem fogja tudni egyszerűen kimagyarázni. Bátyja azonban nyugodtan pillantott vissza öccsére és szemeiből csak a megkönnyebbültség sugárzott. Aprót bólintva fordult vissza barátja felé, aki értette a célzást. Sehun hátat fordított a testvérpárnak, majd egyszerű, fejér pólója alját megfogva húzta fel felsőjét, így rálátást nyerve csupasz hátára.

Taehyung elképedve pislogott. Nem is bírta hirtelenjében felfogni mi  is áll előtte.

-Te is? - bökte ki nagy nehezen, mire a szőke hajú fiú visszafordult, elengedve a pamut anyagot. Szomorú arccal bólintott egyet, majd kezeit melegítő nadrágjába törölte, mintha így próbálna megszabadulni önmagától és kötelességétől. Bár mindannyian tudták abban a szobában, hogy nincs más lehetőségük, nem tudják átverni társaikat odahaza, nem tudják megmenteni az embereket.

Vagy az angyalok vagy az emberek.

És nem is kellett megszólalniuk, hogy tudják, melyik faj élvez elsőbbséget. Még ha fájt is maguknak bevallani, legalábbis Taehyung számára nem volt egyszerű, akkor is saját népüket helyezték előbbre, még az embereknél és mostoha szüleiknél is, kik úgy tekintettek rájuk, mint igazi gyermekeikre.

-Én is - lépett közelebb Sehun, ám Taehyung szemei előtt még mindig a két seb lebegett és elméjébe beleférkőzött egy árva kis gondolat. Vajon Sehun is képes érzelmekre?

A magas fiú óvatosan vette le Tae-ről a felsőjét, majd a komódon heverő fehér krémből ujjára vett egy keveset és finom mozdulatokkal kente be a sebet a sebhelyen, ügyelve, hogy egy kicsit se fájjon társának.

-Köszönöm - vette vissza a pólót az angyal, amiről most esett le neki, hogy nem is az övé. - Tiéd, hyung?

-Igen - biccentett a bátyja.

-Mi történt az enyémmel?

-Kiszakadt és a vér is átáztatta.

-Kár, pedig az volt az egyik kedvencem - biggyesztette le ajkait a fiú, de hamar túltette magát felsője elvesztésén, ugyanis egy másik, fontosabb dolog jutott eszébe - Mi történt, miután elájultam?

-Az idős nő elment. Köddé vált, mintha sosem lett volna ott. Aztán felhoztalak, szerencsére a többiek nem vettek észre és mivel én Chanyeol-lal vagyok egy szobában, Sehun-hoz hoztalak, mert benne megbízok és ő egyedül van ebben a szobában - magyarázta Baekhyun, közben felállva és az említett angyal mellé sétálva.

-Értem. És...köszönöm még egyszer - hajtotta le a fejét Taehyung. Tudta, hogy bátyjára mindig számíthat, de lassan ő is tenni akart volna valamit testvéréért, ki már annyi helyzetben megmentette.

-Taehyung! Mit műveltél?! - szaladt oda a földön ülő kisfiúhoz a bátyja.

-Hyung! - kiáltott fel meglepetten a pöttöm angyal.

-Mit csináltál már megint?! - fogta meg a fiatalabbik kezét Baekhyun és felhúzta a piszkos földről. Szemei aggódást tükröztek, mintsem haragot.

-Jien... - harapta be az alsó ajkát Taehyung mérgében. Soha nem jött ki igazán a szomszéd kisfiúval, pedig a szüleik meg voltak győződve róla, hogy igen szoros köteléket alakítanak majd ki, ám mindenki tévedhet és az idősebbeknek most nem lett igaza. A két gyermek ki nem állhatta egymást és folyton versengtek, gyakran verekedésbe keveredve.

-Hagyd már azt a fiút! Tudod nagyon jól, ha verekedésen kapnak, kicsit sem lesz jó vége. A Kinio-ba akarsz kerülni? - porolta le öccsét Baekhyun. A fiatal angyal megborzongott bátyja mondatára. Egész testén átfutott az érzés, mintha hideg zuhany alá tették volna, ami valljuk be, nem volt ritka alkalom. Soha nem akart bekerülni a Kinio-ba. Az volt az egyetlen hely, melytől az összes gyerek és felnőtt egyaránt irtózott. Mondjuk, ki akarna egy intézetbe bekerülni, ahol őrült és engedetlen angyalok élvezik egymás társaságát? Senki.

-Nem! Csak oda nem! - rázta hevesen a fejét, az akkor még alacsonyabbik. Bátyja alig három évvel volt idősebb nála, mégis belé valamiért több felelősség szorult, mint rakoncátlan testvérébe.

-Na látod. Akkor viselkedj is úgy és hagyd szépen békén Jien-t. Hidd el, nekem sem a szívem csücske a fiú, de muszáj kibírnunk, tudod milyenek itt a szabályok.

-Utálom azokat a szabályokat!

-Taehyung! Ilyet soha ne mondj, még akkor sem, ha csak ketten vagyunk! - szidta le Baekhyun a fiatalabbat, de Taehyung tudta, bátyja ugyanúgy vélekedik az itteni életről, mint ő.

-Ugye nem mondod el senkinek, hogy megint verekedtünk? - kérdezte félve a fiatalabb egy kis idő után, nem merve bátyja szemeibe tekinteni.

-Szerencséd, hogy értek a főzetekhez. Mát kitöröltem Jien emlékeit.

-Kérsz egy teát? - kérdezte Baekhyun, felébresztve az ágyban ülőt elmélkedéséből.

-Igen, köszönöm.

-Csak erdei gyümölcsös van itthon, de tudom, hogy szereted. Sehun-ah, te kérsz? - fordult most a másik angyal felé.

-Ühüm. De jó édesen! - vigyorodott el, mire a legidősebb megforgatta a szemét, de nem tiltakozott. Ismerte már a pöszét, tudta, életeleme a mézes tea. Magában mosolyogva ment ki a szobából a konyhába, elkészíteni a három adag italt.

-Tudom, te nem emlékszel rám, de én láttalak - szólalt meg hirtelen Sehun, miután leült Taehyung mellé az ágyra.

-Tessék? - kapta fel a fejét a fiú meglepetten.

-Tíz éve, mikor beszálltunk a hajóba. Láttalak egy pillanatra. Nem tudom miért vagyok ilyen biztos benne, de tudom, te voltál.

-Én nem láttalak.

-Gondoltam, de ez nem baj. Így normális. Mindenki nagy sietségben volt és külön-külön tereltek be minket.

-Te így emlékszel arra a napra? - csodálkozott el Taehyung. Neki az a pár óra szinte teljes homályban lebegett emlékeiben és bármennyire is próbált visszatekinteni a múltba, nem ment neki. Olyan érzése volt, mintha valami fontos dolog történt volna akkor, ő pedig nem tudta megmondani mi az, ez pedig nagyon idegesítette. A homály, mint az éjszaka leple, vált egyre sűrűbbé, míg alig látott már valamit tőle.

-Igen, minden pillanatára. Megváltoztatta az egész életünk, természetes, hogy megmaradt bennem - vonta meg a vállát Sehun, mire Taehyung nem tudott mit válaszolni. Lehet, csak neki ilyen borzalmas a memóriája.

-Nem jöttök ki? Olyan magányos vagyok ott a vízforralóval. Nem valami beszédes társaság - sóhajtott egyet színpadiasan Baekhyun, az ajtóban állva.

-De, megyünk - pattant fel egyből a szőke, majd felsegítette a fiatalabbat, aki most már sokkal jobban érezte magát. Az a fehér, finom illatú kenőcs tényleg sokat segített.

-A többiek nincsenek itthon. Ma szabadnapot kaptunk, így nem lesz gondunk az elszökéssel - rontotta el a hangulatot Baekhyun, aki mostanában ennek a mesterévé vált. Annyi kedve volt hazamenni, mint egy kisgyereknek injekciót kapni. Egyszóval semennyi. Ez pedig ugyanúgy vonatkozott a másik kettőre is, bár Sehun próbálta palástolni kedvtelenségét.

-Én már összepakoltam - biccentett a nappali közepén heverő sporttáskára a legmagasabb.

-Akkor már csak én vagyok hátra. Ne aggódjatok, gyors leszek - biztosította őket Baekhyun, mire a két angyal csak egy nagy sóhajtással válaszolt. Baekhyun? Gyors? Két külön fogalom.

Felhörpintette az utolsó korty ízesített vizet is, majd már rohant pakolni. Taehyung és Sehun csak leült a kanapéra és bekapcsolta a televíziót. Végül, miután kezdték nagyon unni a furcsa valóságshow-t, a legidősebb hajlandó volt kidugni a fejét szobájából. Maga után vonszolva egy hatalmas bőröndöt.

-Hyung! Azt mind hozni akarod?! - kiáltott fel teljesen egyszerre a két fiatalabb, amin máskor egy jót nevettek volna, de most egy kisebb sokkot kaptak.

-Miért? Sok? - vonta fel szemöldökét Baekhyun és hatalmas, fekete bőröndjére nézett.

-Igen! - bólintott még mindig tökéletes szinkronban a duó.

Egyszerre álltak fel a kanapéról és mentek oda Baekhyun-hoz, hogy újraértelmezzék a csomagolás fogalmát.

-Minek hozol te fogköztisztítót? - emelte ki a harmadik fölösleges dolgot Taehyung.

-És hajlakkot?

-Mamuszt?!

-Hé! Azt tedd vissza! Az a kedvencem, szerencsét hoz! - próbálta kivenni a szőke kezéből az alacsonyabb az említett tárgyat, de az magasra tartotta, így Baekhyun nem érte el.

-Hyung. Ezek jönnek, a többi maradhat - mutatott rá a félig kipakolt bőröndre a legfiatalabb.

-De...

-Inkább keress egy sporttáskát, mert a bőröndről el is feledkezhetsz - jelentette ki Sehun ellentmondást nem tűrő hangon.

-Gonoszok vagytok - morogta maga elé Baekhyun, de teljesítette barátja kérését és igaz, még egy újabb fél óra elteltével, de végre elindultak.

***

-Soha többé nem fogjuk őket látni - fordult vissza a magas épület felé az alacsony angyal.

-Igen. Soha többet - bólintott Sehun, majd megfogta az idősebb csuklóját és finoman meghúzta, jelezve, itt az idő.

-Viszlát EXO. Hiányozni fogtok - suttogta maga elé Baekhyun, majd követte két társát és nemsokára már csak a három angyal köralakját lehetett látni, ahogy a reggeli napfelkeltében sétálnak Szöul egyik utcáján.