Liam a padjában ült és olvasott, bár épp ebédszüneten volt és mig mindenki más jóízűen falatozott az otthonról hozott finomabbnál finomabb étkekből, addig ő a már száradó félbe lévő üres kenyeret ette. Mióta apja otthagyta őt és anyát, a dolgok igencsak rosszra fordultak. Anyja lezüllött, és gyakran a fiút okolja minden apróságért, és ezért jobbik esetben nem ad enni, vagy a pincébe zárja, rosszabbik esetben megveri. Még emlékszik, igaz halványan, mivel hat éves volt amikor utoljára látta az apját, de még mindig a lelkében őrzi azoknak a napoknak az emlékeit amikor még mind a hárman együtt éltek boldogan. Liam teljesen elmerült a könyvének elképesztő, fantázia világában így észre se vette, hogy valaki halk léptekkel mellé osont.

  - Jó reggelt. - hallatszott egy kedves hang, ami azonnal vissza is rántotta őt a valóságba. Felnézett, és nem mást látott, mint egyetlen barátját, Helent. – Tessék, ezt neked hoztam. - a lány a kezében egy kis dobozkát tartott, a fiú nem tudta nem észrevenni, hogy a lány arca épp, hogy észrevehetően, de elpirult. Liam elvette a dobozkát, és mikor kinyitotta, tele volt péksüteménnyel. Ez igazán boldoggá tette őt, de sose szerette, ha ételt ajándékoznak neki, mert az efféle dolgok kicsit könyöradománynak tűntek a szemében.

  - Helen köszönöm, de ezt nem fogadhatom el – mondta kisé keserű szájízzel, mivel a lány puszta jószívűségből hozta neki és az ujjain lévő sebtapaszok arra utaltak, hogy saját kezűlegkészítette őket. 

  - Ne szerénykedj, edd csak meg! Látom, mindig csak üres kenyeret eszel, és gondoltam hozok neked valami laktatóbbat. - a lány gyengéden mosolyogott, ami elég volt ahhoz, hogy startból feladja a harcot. Viszont a lány ártatlan tekintete, és a csillogó szemei már csak ráadás volt.

- Köszönöm - mondta kedvesen ezzel magában kijelentve, hogy feladja a harcot, ezt követően bekapott egy darab sütit.

   Helen mindig is kedves volt hozzá, de mióta megmentette Davetől és bandájától, azóta különösen sok figyelmet szentelt a fiúra és erre ő is felfigyelt. Ám sajnos nem ez volt az egyetlen változás, azóta Dave rászállt, és ahol csak tudott, ott okozott neki fájdalmat.

  Az órák gyorsan teltek és Liam kezdett reménykedni, hogy ezt a napot megússza verés nélkül. Ám az utolsó óra után megtudta, hogy pont Daveval kell kitakarítaniuk az osztályt. Miután mindenki elment és csak ők ketten maradtak Dave, megfogta Liamot és egy jobb horoggal kiütötte.

  - Liam - kezdte mondani és leguggolt mellé - emlékszel mire kértelek? Arra kértelek, hogy a tegnapi beadandó dolgozat maximális pontot érjen el, nemde? - ekkor belemarkolt Liam bozontos hajába és tiszta erőből húzni kezdte. - Nem?

  - De! - kiáltotta a fájdalomtól.

- Akkor mond meg miért kaptam rá karót? - ebben a pillanatban Dave barátságos hangszíne hirtelen egy mérges, mindenre elszánt hangszínné vált.

- Nem tudom! - kiáltotta kétségbeesetten.

  - Ne hazudj! - üvöltötte Dave mi közben felállt és gyomron rúgta Liamot. - A dolgozaton ez áll nagy piros betűkkel: Ne másold más dolgozatát. Miért is van ez ide írva?

  Liam tudta bármit is mond, nem ússza meg a verést. 

  - Valószínűleg azért mert az én dolgozatomat vettem mintául.

  - Á, értem. – mondta majd ismét gyomorszájon rúgta. - Akkor legközelebb az enyémet írd meg először, megértettél?- ismét leguggolt mellé, belekapott a hajába.

  - Igen. - csak ennyit bírt Liam kinyögni.

  - Ja és mivel most jókedvem van, megúszod ennyivel egyenlőre, de az osztályt már egymagad takarítod ki. Na, csá.

  Majd fogta a táskáját és kisétált a teremből. Liam csak azután ált fel miután enyhültek a hasi fájdalmai majd elkezdett egymaga kitakarítani az osztályban. Mivel a terem elég nagy volt így egy órájába telt, míg sikerült az egészet rendbe szednie. Mire hazaért már eléggé el volt fáradva, de tudta, hogy ez az anyját nem fogja érdekelni. Igyekezett minél halkabban a szobájába osonni, de hamar rájött, hogy hiába is próbálkozott az anyja már a nappaliban várta.

  - Tudod hány óra van? - kérdezte ridegen.

- Igen anyám. De nem az én... - akarta menteni magát, de az anyja esélyt se adott rá.

  - Nem érdekel! - kiáltotta majd felpofozta a fiút, aki az ütés erejétől a padlóra esett. - Ha én egyszer azt mondom, hogy ötre itthon vagy akkor az úgy is legyen! - Épp mikor fel akart volna állni máris jött a második csapás. Egy csípős fájdalom futott végig a hátán. Már jól ismerte ezt az érzést, csak az anyja vastag bőr övszíja tud ilyen elviselhetetlen fájdalmat okozni.

  - Értettem anyám. - mondta Liam s közben minden erejét abba fektette, hogy ne lássa sírni.

  - Most pedig eredjél és készíts vacsorát. 

Liamnem mondott semmit csak felállt és a konyhába sietett. Mivel mindig ő főzöttígy már gyakorlatiasan mozgott a konyhában, pontosan tudta mi hol van. Miközbena zöldséget szeletelte, már nem tudta visszatartani könnyet, emiatt nem egyalkalommal is elvágta az ujját, mert fojtón elhomályosodott a látása akönnyektől. Miután elkészítette a vacsorát és sikerült a saját hasának morajátis megszüntetnie a szobájában ment - ami a ház pincéjében volt - egy kis éjjelilámpa halvány fényénél kezdett a házijain dolgozni. Liam az osztálya egyiklegjobb tanulója volt, de mivel Dave háziját is neki kellet elkészítenie ígymire mindennel kész lett már besötétedett. Halkan kiosont majd felment apadlásra, ott kimászott az ablakon, hogy feljusson a tetőre. Liam este mielőtt aludni tért volna, amikor tisztaaz ég, mindig kifekszik a tetőre ésa csillagokat kémleli. Percekig bámulta az eget, míg nem egy hullócsillag nemkerült a látómezejébe, azonnal összetette két kezét és így szolt:

  - Nem tudom, hogy hallja ezt valaki odafenn, de ha igen akkor azt kívánom bárcsak lehetőséget kapnék egy jobb életre, valahol máshol, távol ettől a helytől. Nem érdekel az se, ha a világ végén van, csak soha ne lássam se Davet se anyámat se senki mást.

Ezután visszament, a szobájába és lefeküdt aludni. Az álom hamar elnyomta őt, álmában újra élte pár szép emlékét melyben együtt volt a családjával, az apjával, az anyjával, aki szereti őt. Oly szép volt, ám mikor felébredt és rájött, hogy minden csak egy álom volt fájni kezdett a szíve.
A nap egész nyugodt volt se Dave, se az egyik tahó barátja nem támadta meg, nem verte meg. Szinte már kezdett reménykedni abban, hogy talán ez lehet az egyik legszebb napja. Ám az utolsó óra végén, valami különös dolog történt. Helen lassú léptekkel odasétál hozzá és így szolt:

  - Liam elkísérnél, kérlek hazáig? Azt hiszem Dave már megint rámszált. - kérte a lány s közben csak egy két pillanatra nézett Liam szemébe, mintha kerülné a szemkontaktust. Ez egy cseppet furcsa volt mivel ő mindig egyenesen a fiú szemeibe nézett ezzel is jelezve, hogy ő nem rejteget semmit előtte. 

  Liam tudta, hogy ha elkíséri, megint későn ér haza és az anyja ismét elveri, de amikor ránéz a lányra a szíve mindig hevesebben ver és képtelen nemet mondani. Kedvelte őt, talán túlzottan is, ezért se volt számára nehéz a döntés.

  - Rendben, szívesen elkísérlek.

  - Köszönöm.

  Útközben egy szót se szóltak egymáshoz és ezért Liam lassan egyre feszültebbnek érezte magát. Helen a városon kívüli új házakban lakott. Rengeteg egyforma szinte teljesen ugyanolyan házak voltak. Liam úgy gondolta, hogy ha ő lakna itt biztos minden nap eltévedt volna. Elérték a Rougeni hídhoz, és amikor a közepénél jártak a fiú hirtelen megállt, észrevette, hogy a híd másik oldalán Dave feléjük közelített. Liamnak hirtelen nagyon rósz előérzete támadt.

  - Sajnálom - mondta halkan Helen.

Liamarcán a rémület összetéveszthetetlen jelei látszottak. Megfordult, de ekkor Krisszelés Owennel találta magát szemben, ők voltak Dave barátai és most tudta, hogynagy bajban van.

  - Nos Helen, látom betartottad az egyességünk rád eső részét így én is hasonló képpen fogok tenni. - hallatszott Dave hangja - Most elmehetsz.

  - De mit fogtok vele csinálni?

  - Az nem a te dolgod. 

-De... 

  - Mondom nem a te dolgod. Ha nem mész el most azonnal ugrik az alku. Na, tünés. - Helen otthagyta Liamot a fiúkkal és lehajtott fejjel elsétált. A híd végen még egyszer visszanézet a fiúra és tudta, amit tett az megbocsájthatatlan. Nem tudja mi a tervük vele, de ha viszont látja még valaha bevallja neki az iránta táplált mély érzelmeit.

   A három fiú körül fogták Liamot, tudta innennincs menekvés, felajánlhatna bármit, próbálkozhatna bármilyen alantas trükkel,semmi se használna. Krisszel és Owenel szorosa fogták karját és azonvitatkoztak mit is csináljanak vele. Liam kibírt volna bármilyen szörnyű kínzást, csak a folyóba ne dobják, mivel nem tudottúszni. Ám ezt ők is tudták, igy Dave fejében kipattant egy ördögi ötlet.

- NosLiam lássuk milyen jó úszó vagy. - Ebben a percben Liamot halálos félelem fogtael. Krisz és Owen kezét-lábát megkötözték majd Dave segítségével át lendítettéka korláton. 

   Liam nem próbált menekülni hisz mi értelme lett volna. A legjobb barátja átverte, az anyja gyűlöli. Nincs számára itt hely. Inkább haddja, hogy meghaljon.

  A víz jég hideg volt, de olyan kellemesen simogató. Ahogy egyre jobban merült érezte, hogy az egész teste bizsereg, mintha valami magával akarná rántani Hirtelen fényesség vette körül és a következő másodpercben Liam süllyedő teste eltűnt.