Az ötödik napunk reggelén hamar kell kelnem, ugyanis reggeli után már rögtön kezdődik a negyedik meccsünk. Szóval, a szokásos időben elkészülök és már rohanok lefele az étterem részlegéhez. Köszönök a pincéreknek, és ahogy végig megyek a több fajta étellel tele rakott pultok mellett, összetalálkozom Michaellel.

- Ülsz megint az asztalunkhoz? – kérdezi meg hirtelen, miközben beletúr a hajába, igazítás képpen. A kezében egy tojásrántottával megpakolt tányért fog, és úgy néz le rám.

- Hát nem tudom. Tudod a vásár óta ismét nem a legfényesebb a kapcsolatunk Lukeal – húzom el az ajkaimat féloldalasan.

- Oké... Nem baj, ezt egy igennek veszem. Tudod, hol ülünk – biccent és már ott is hagy a sürgő-forgó emberek között.

Megrázom a fejemet, és kiválasztom, hogy mit fogok enni. Ezután megkeresem a kerek asztalt, és Cal melletti szabad székre foglalok helyet. Mindenki elmotyog egy köszönés félét, én pedig ugyanígy teszek. A fiúk pár másodperc után újra szóba enyelednek, és mindenről beszélnek, amiről csak lehet. Videó játékok, csajok, a meccs, aztán ismét csajok, a zene, majd újra "Jé, nézd milyen jó segge van annak a csajnak". És ez így megy még hirtelen Ash hozzám nem szól.

- Kenzie, hallod, khm, figyelj... – néz rám az arcomat fürkészve.

Akaratlanul is Luke-ra vándorol a tekintetem, ő pedig szintén engem kémlel.

- Hmm? – szentelem ismét a figyelmemet a göndörkének.

- Korcsolyáztál már befagyott tavon? – böki végre a kérdést, ami váratlanul ér, és úgy látszik a szöszit is, mert Ash ahogy ezt kimondja, azzal egy időben kap egy csapást a tarkójára. – Hé, baszdmeg! – akad ki a "sérült".

- Csak nem fáj az annyira – vágja rá Luke. Nem értem minek kellett ezt, de ezt ő tudja.

- Akkor most válaszoljak vagy ne? – vonom fel a szemöldökeimet várakozóan.

- Mostmár mindegy... válaszolj – dörmögi az előttem ülő szőkeség.

Visszaidézem azokat az időket, amikor még anya velünk élt, és mindig kijártunk a házunk melletti parkban lévő befagyott tóra korcsolyázni. Tisztán emlékszem rá, hogy én vettem rá anyát erre, mert ő eleinte nem akarta. Félt, hogy beleesek a vízbe, aztán halálra fagyok, de szerencsére nem történt meg sosem. Így hát aprót bólintok, Ashtonnak ezzel választ adva.

- Igen.

- Látod, mondtam! – csattan fel Calum, én pedig értetlenül nézek rá.

- Kussoljál már! –  csap egy kicsit az asztalra Luke.

Oké, ezek tuti, hogy nem normálisak.

- Hát jó, én asszem' megyek – állok fel és miután magam után betolom a széket, elindulok a szobám felé, hogy átöltözhessek. Velem szembe Mr. White jön.

- Mackenzie! Tizenöt perc múlva a jégcsarnokban – mondja és már el is tűnik az étterembe. Az ajkaimat rágva, folytatom tovább az utamat.

Pontosan negyed óra múlva felöltözve állok a kori pályán. Csúszkálok kisebb köröket, mivel még senki sincs itt, ám lassan megérkezik az ellenfelünk, és feljönnek ők is a jégre. A csapatom legelső fiú tagját, Briant pillantom meg. Körbe néz és amikor meglát, ide tart hozzám.

- Többiek még nem jöttek?

- Mint látod – mutatok körbe, miközben halványan mosolygok.

- Apám? – kérdi. A tekintete az ajkaimon cikázik, majd a szemeimen, a gödröcskéimen, egy szóval az egész arcomon. Kicsit sem kínos.

- Elment valami papírt intézni – motyogom. Hála az égnek a négy fős "csapatot" veszem észre közel a látókörömbe. Hamarosan mindenki megérkezik.

~

Utolsó másodpercek vannak az utolsó harmadból. Ügyesen kerülgetem ki a másik csapatnak a tagjait. Jelenleg Lukenál van a korong. Sokan próbálják a szöszit kicselezni, de ő túl okos ahhoz, hogy eltudják venni tőle a fekete lemezkét.

Tíz, kilenc, nyolc...

Kezdődik a visszaszámlálás. A kapuhoz közel állok meg, és csak egy vékonyka fiú áll előttem aki azt gondolja, hogy emiatt, ha nekem passzolnának, nem tudnám belőni a kapuba.

Hét, hat, öt...

Luke egyre közelít, de hirtelen három vaskos srác áll elé, és nem szabály szerűen. Talán át tudná passzolni, de túl makacs ahhoz.

Négy, három...

Veszítjük, ezt már veszítjük. Nem fog passzolni, ez száz százalék. Innentől kezdve mindent lassítva látok. A szőkeség ellent tesz a gondolataimnak, ezért nálam végzi a korong. A bamba védő észre sem veszi, hogy már a hálós részleghez csúszkálok.

Kettő, és egy...

A bíró sípja zendül fel a nagy hangzavarba, de pont beletalálok időhatáron belül a kapuba.

Megnyertük.

Kell egy perc, hogy felfogjam, de ezt megnyertük, ráadásul a győztes lövésemmel. A mi nekünk szurkoló tábor egyszerre zendül fel. A kivetitők engem mutatnak. Az események gyorsabbak mint valaha. Luke itt terem mellettem és egy pillanatnyi mozdulattal felkap a derekamnál fogva. Ledobom az ütőmet a földre. A neveink jelennek meg a képernyőn, plussz a számaink.

MAY-15. HEMMINGS-96. Majd így tovább a csapat összes nevével.

- Elengedhetsz! – mondom neki hangosabban, hogy meghallja a kiabáló emberek hangjai között.

- Mi? Nem hallom! – vigyorodik el, és innen tudom, hogy nagyon is hallja amit mondok.

Egy gyors mozdulattal felkap a vállára és úgy csúszkál velem végig. Boldog vagyok, és biztos édesapám is örül ennek a TV előtt ülve. És csak remélni tudom, hogy anya is látja, hogy mi lett a lányából, annyi év gyakorlás után. Miután elmondták a pontszámokat, és gratulálnak, mindenki mehet a saját dolgára. Az öltöző az első hely ahova megyek. Vagyis mennék, ha Luke nem kapná él a csuklómat és fordítana maga felé.

- Ne nagyon öltözz! Csak a mezt vedd át, meg a koridat, de azt is rakd el külön táskába – hadarja el.

- Mi? Miért? – kerekednek ki a szemeim.

- Legyen annyi elég, hogy egy kis baráti meglepetés – kacsint, majd elengedve a kezemet, tovább áll.

Baráti meglepetés. Baráti. Az gáz, ha én nagyon nem akarok baráti meglepetést? Mármint a szívem szerint. Az eszem szerint meg tökéletes a baráti. Nyomorék érzések. Felsóhajtok, majd eleget téve Luke kérésének, nem öltözök át annyira. Kifele menet, Ash veszi el hirtelen az egyik táskám, a másik pedig amiben a jégkorim van, az marad nálam. Elmosolyodik, majd itt is hagy. Már kezdek rájönni, hogy Hemmings miben mesterkedik, de meghagyom neki egyelőre azt az örömöt, hogy semmit sem sejtek. Kapok egy üzenetet a telefonom, ezért előveszem és megnyitom.

Hemmings: Várj meg a jégcsarnok előtt.

Én: Ott vagyok.

Hemmings: Akkor maradj ott.;)

Én: Ha nem sietsz, akkor nem maradok itt. Olyan vékony ez a kabát😒

Hemmings: Fázol?

Én: Ja.

Ahogy elküldöm az üzenetet, rögtön egy meleg dzsekit érzek meg a vállaimon. Megfordulok és a szöszi tökéletes arcával találkozok.

- Megfogsz fázni, ha ezt én veszem fel – mondom neki, de ő a másik kabátjára mutat. – Miért van neked kettő?

- Bajod van vele? – harapja meg a piercingjét.

- Nem – vágom rá, és Luke után sietek, aki már elindult a meredek havas lejtőn, ami nincs is kijárva. Összehúzom magamon a másik kabátot is, és így már kevésbé fázok.

- Gyere már!

- Itt elfogok csúszni!! – kiáltom el magam, mire meghallom a visszhangom.

Óvatosan lépkedek, egészen addig míg egy apró kőbe megbotlok és a szöszi hátára esek, és így "zuhanunk" egy métert.

- Gratulálok! – nevet fel.

- Hé! Miattad van! Miért ilyen útszakaszon jöttünk? – állok fel, és magam után húzom Lukeot.

- Várj! – csendül fel a hangja és a szemeimre rakja a kezeit.

- Mi a szart csinálsz? – morgom, miközben Hemmings vezet össze-vissza a fák között.

Hirtelen megállunk és ellép mellőllem. A szemhéjaim felnyitódnak, így egy gyönyörű befagyott vizet pillantok meg.

- Akkor ezért ütötted meg Ashtont? – vigyorgok rá a fiúra, aki csak vigyorogca megvonja a vállát.

- Na vedd át a cipőd, és gyere – int, én pedig nem is foglalkozva, hogy felfázok, leülök a hóba és átveszem a korimat. Lassan lépkedek végig, míg végre rá nem állok a jégre.

- Ugye nem fog beszakadni? – kérdem, de amire ezt kiejtem, már Luke középen álldogál.

- Nem! – kiált ide nekem, én pedig bátrabban csúszkálok oda hozzá. A fiú kinyújtja a kezeit, én pedig szorosan megfogom őket. Magához ránt, így érzem a mellkasa fel-le mozgását.

- Remélem nem haragszol – mondja.

- Fogjuk rá, hogy nem – vigyorodom el, és eldöntöm, hogy körbe megyek az egész tavon.

Fél óra után a szöszi megunja, és lemegy a jégről. Én pedig ott maradok. Félig-meddig közel vagyok hozzá, de még mindig a víz belsejéhez saccolnám magam. Megpördülök a tengelyem körül. Egy halk repedést hallok meg magam alól. Azonnal a szívembe hasít a félelem. Nyelek egy nagyot.

- Luke – motyogom. – LUKE! – kiáltom el magam rögtön utána.

- Mi van? – néz fel a telefonjából, és a hogy
meglátja a félelemmel teli arcomat, teljesen megváltozik az arcának vonásai.

- Azt hiszem, hogy berepedt a jég alattam – suttogom elhaló hangon, és mintha Luke a számról tudna olvasni, megérti amit mondtam.