Ha esetleg jó könyvet kerestek, nézzetek be sarah_queen13 profiljára, és olvassátok el a Sometimes Hate, Sometimes Love nevű könyvét! Nagyon boldoggá tennétek néhány bíztató komival!.

Puszi! Anna xx

Jessica Kurt

Szombatra virradva, hajnali kettőkor álmatlanul forgolódtam az ágyamban. A legtöbb fiatal valószínüleg már most valamilyen buliban táncol hulla részegen, élvezi a tavaszi szünettel járó két hét szabadságot.

Mindenki, kivéve én.

A takaróm gyűrödten hevert az ágy végében, míg én az oldalamra fordulva a szemben lévő falat bámultam, miközben a könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon.

Az elmúlt órákban sokszor fordult meg a fejemben, hogy miért én?

Hogy miért nem lehetne vége minden rossznak?

Hogy miért kell még mindig itt lennem?

Hangos koppanást hallottam az erkély felől. Összeráncolt szemöldökkel ültem fel, és láttam, ahogy valami megint nekirepül az ablak üvegének.

Lassan felálltam, és óvatosan az ablakhoz sétáltam.

Kinéztem, de csak a nagy feketeséget láttam kint.

-Jessi!-hallottam a halk hangot.

A szívem dübörögni kezdett, és szinte rögtön kinyitottam az erkélyajtót. A korláthoz sétálva néztem le a kertre, és most már láttam őt.

A sötétben szinte rikított a piros felsője, nem tudom, hogy nem vettem észre ezelőtt.

A hűvös hajnali levegő miatt összefontam magam előtt a karomat, és úgy néztem le a fiúra.

-Mit akarsz?-kérdeztem suttogva.

Hangos sóhajt hallottam, majd beszélni kezdett.

-Én csak....sajnálom, hogy elhanyagoltalak. Nem tudom, mi ütött belém, érted? Ismerlek, tudhattam volna, hogy.....

Nem vártam meg, hogy befejezze, a fejemet rázva szakítottam félbe.

-Nem, nem ismersz. Nem tudod, hogy mióta kell magamban elfolytanom minden érzelmemet. Nem tudod, hogy hányszor tiportak már úgy a lelkembe, hogy soha nem felejtem el. Nem tudod, hogy hány ember miatt sírtam át éjszakákat, napokat. Nem tudod, hogy hányszor néztem szembe a halállal. Nem tudod, hogy mennyiszer akartam meghalni, véget vetni ennek a szarnak, amit életnek neveznek. Nem tudod, hogy hányszor könyörögtem valaminek ott fent a mennyekben, hogy hagyjon végre meghallni. Az életem egy pokol volt, most is az, és mindig is az lesz. Ne mondd, hogy ismersz...Semmit nem tudsz rólam.-mondtam folytott hangon.

Méghogy ismer.

Ugyan már.

-Nincs garantálva, hogy nem lesz jó életed. Ezt te döntöd el. Ha jó személy mellett találod meg a helyedet, akit szeretsz, akkor minden adott egy jó élethez.-kaptam a választ.

Megráztam a fejemet, habár ő ezt nem láthatta.

-És ugyan ki lesz az, akinek szintén én kellennék és aki viszont szeret engem?-kérdeztem hisztérikusan.

Lépteket hallottam, azt hittem elment. Aztán már csak a huppanást hallottam magam mellett, és amikor oldalra néztem, ő nézett vissza rám.

-Én, például.-jegyezte meg halkan.

Őt néztem, és egy pillanatra elhittem, hogy igazat mond.

-Miért mondod ezt, ha tudjuk, hogy nem igaz?-kérdeztem, és utat engedtem a legelső könnycseppnek.

Louis hitetlenül nézett rám, és széttárta a karját.

-Miért hiszed azt, hogy nem igaz? Miért nem tudod elfogadni, hogy ez tényleg a valóság, és hogy te is fontos vagy valakinek?

-Ezt te nem értheted, Louis. Az egész eddigi életemben nem bízhattam senkiben! Aki fontos volt nekem és szerettem, az itt hagyott. Nem volt soha senkim, értsd meg.-kértem sírva.

Egymást néztük, egy ideig nem beszéltünk, aztán viszont Louis közelebb lépett hozzám. Hátam a korlátnak ütközött, Louis pedig két oldalt támaszkodott a derekam mellett.

Vészesen közel hajolt hozzám, az orrunk kis híján összeért. Tekintetét nem szakította el az enyémtől.

-És mi lenne, ha hagynád, hogy szeresselek?-kérdezte suttogva.

Ha lehetséges, az eddiginél is közelebb hajolt hozzám, én pedig vadul kalapáló szívvel préseltem ki magamból néhány értelmes szót.

-A-az nehéz lesz.-nyeltem egyet.

Egy mosoly kúszott ajkaira, és megvonta a vállát.

-Meg tudok vele birkózni. -felelte mosolyogva.

Nagyot dobbant a szívem, és tekintetem kezdett elveszni az ő tengerkék szemeiben.

Nem tudom, hogy meddig állhattunk így, de Louis hangja rántott vissza a valóságba.

-Jessi.

-Igen?-vettem egy mély levegőt.

-Eljössz velem randizni?-kérdezte.

Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, aztán elmosolyodtam, és válaszoltam neki.

-Persze.-válaszoltam.

Louis vigyora az eddiginél is nagyobb volt, és hirtelen átszelte a köztünk lévő távolságot. Ajkait lassan érintette az enyémekhez, majd kezei a derekamra csúsztak, míg én a nyakát karoltam át.

Boldog voltam, akkor tényleg.

Mégis, a fejemben ott motoszkált a gondolat, hogy ez mégis meddig marad így?

Hiiiiiii kidsss

Huhhh, ezt a részt szerintem ti legalább 2 héttel később fogjátok látni, mint ahogy én megírtam, mert eléggé előrehaladott már a sztori.

Amúgy a család meccset néz, amióta az megy, 2 teljes részt írtam meg és még folytatom.

Éljen a foci!

Anna xx