Jessica Kurt

Kicsivel több, mint három hete vagyunk együtt Louisval.

Sokszor még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg a való élet. Amikor nála alszok, és reggel mellette kelek, mindig félek, hogy mindez csak egy álom, és bármelyik másodpercben felkelhetek.

A szívem mélyén minden másodpercben rettegek attól, hogy egyszercsak itt hagy engem minden ok nélkül.

Félek, hogy megun engem, és nem fog rám többet várni....amiatt.

Nem vagyok hülye, tisztában vagyok azzal, hogy egyszer úgyis eljön az a pillanat, amikor Louis és én...igen...

Tudom, hogy Louisnak nem én vagyok az első barátnője, tehát abban sem én lennék neki az legelső.

Fogalmam sincs, hogy mikor fogok készenállni arra, hogy teljes egészében neki adjam magamat.

Talán félek.

De mitől?

Biztos vagyok benne, hogy nem lenne durva velem, és vigyázna rám. Nem erőltetne rám semmit, amit én nem akarok.  Nem tenne kárt bennem.

Rettegek attól, hogy amiatt fog elhagyni engem, hogy nem fekszem le vele egyhamar.

Talán minden lány fél a barátjával történő legelső alkalomtól... Talán ha apám nem tette volna azt, amit tett, nem félnék ennyire.

Minden másodpercben ez a gondolat gyötört, és nem tudtam szabadulni tőle.

Megannyiszor lejátszódott a fejemben a jelenet, ahogy Louis elküld emiatt.

Talán tényleg ez fog történni?

-Jess, mi a baj?-hallottam Louis hangját.

Oldalra kaptam a tekintetemet, és megláttam őt, mire csak mégjobban sírni kezdtem.

Louis lerakta az éjjeliszekrényre a telefonját, és leült mellém az ágyra. Átölelte a vállamat, úgy húzott közelebb magához, én pedig próbáltam eltűnni az ölelésében.

-Kicsim....mi történt?-kérdezte, miközben a hátamat simogatva próbált nyugtatni.

A szívem belefájdult abba, hogy miket feltételeztem róla.

Ez a fiú nem lenne képes összetörni a szívemet.

Legalábbis remélem.

-Sajnálom....-mondtam, és próbáltam elfolytani magamban egy újabb sírógörcsöt.

-Mit?-kérdezte értetlenül.

Szagattotan vettem a levegőt. Próbáltam megnyugodni, ami jelen esetben lehetetlennek tűnt.

-H-hogy nem vagyok elég jó neked.-suttogtam.

Arcomat a meztelen mellkasába fúrtam, nem akartam ránézni, szégyeltem magamat.

-Miről beszélsz?

Szorosabban öleltem át a felsőtestét, nem akartam elengedni.

-Arról, hogy még nem adtam neked magamat, és hogy nem tudom, ez mikor fog megtörténni...-mondtam ki.

-Még mindig nem értelek Jessi.-kaptam a választ.

Elhúzódtam tőle, könnyes szemeim találkoztak az ő értetlen tekintetével.

-Hát nem egyértelmű?! El fogsz hagyni, mert még nem feküdtem le veled. Eleged lesz, megunod a várakozást, és szakítasz velem.-zokogtam fel már a puszta gondolatra is.

-Mi? Sosem hagynálak el ezért! -akadt ki Louis.

Arcomat a tenyerembe temettem, és legszívesebben elsüllyedtem volna a szégyenemben.

Utáltam magamat, amiért ezt gondoltam róla.

-Sajnálom sajnálom sajnálom...-hajtogattam, és nem mertem Louisra nézni.

Ő azonban magához húzott, és karjait körém fonva ölelt át.

-Nem haragszom drágám. Nem tudom, hogy hogyan jutott ez az eszedbe, de megértem, hogy félsz. Viszont én nem a szexért vagyok veled.-mondta.

Felsóhajtottam, és kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Nem érdemellek meg.-csóváltam a fejemet.

Halvány mosolyra húzta a száját.

-Ne mondd ezt...-suttogta.

Közelebb hajolt hozzám, és ajkait az enyémekre nyomta. Gyengéden csókolt, törődött velem.

Úgy éreztem, összetartozunk.

Ajkaink úgy illettek össze, mint egy kiakós két darabja.

A hátamat simogatta, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat. Mégjobban összekócoltam az amúgyis eléggé rendezetlen tincseit.

-Jóvá akarom tenni...azokat, amiket mondtam.-suttogtam lihegve, amikor elváltunk egymástól.

Kék szemei kíváncsiságot mutattak, ahogy meghallotta a szavaimat.

-Mire gondolsz?-kérdezte.

Nagyot nyeltem, miközben újból végiggondtam.

Bíztam benne? Igen.

Szerettem? Igen.

Meg akartam neki mutatni, hogy bízok benne? Igen.

-Akarlak, Louis.

Suttogva, szinte alig hallhatóan mondtam ki a szavakat, de a reakciójából ítélve biztos, hogy meghallotta.

-Jessi, nem hiszem, hogy ez jó ötlet...-mondta a szemembe nézve.

Értetlenül toltam el magamtól, és a hajamba túrva felültem az ágyon.

Louis is felült, és a kezem után nyúlt, de én elrántottam azt.

-Nem értelek Louis. Más fiúk azonnal belementek volna.... Undorodsz tőlem?-kérdeztem, és felálltam mellőle, egyre jobban távolodva tőle.

Felkapta a fejét, felpattant, és megfogta a kezemet.

Nem is tudom, hogy miért, de hagytam, hogy visszahúzzon az ágyhoz, és az ölébe ültessen.

Lehajtottam a fejemet, nem akartam a szemébe nézni, ő azonban az állam alá nyúlva kényszerített arra, hogy ránézzek.

-Először is, természetesen nem undorodom tőled. Te vagy a legcsodálatosabb lány akit valaha ismertem, és ezért is álltam most le. Te különleges vagy, érted? Amikor eljön az a nap, hogy mi lefekszünk, azt akarom, hogy neked jó legyen. Azt szeretném, hogy száz százalékosan biztos legyél abban, hogy készen állsz rá. Én úgy éreztem, és ja javíts ki ha nem így volt, szóval nekem olyan volt, mintha nem teljesen tudtad volna, hogy tényleg akarod e. Azt pedig nem szeretném, hogy kényszerből feküdj le velem, mert úgy érzed, hogy muszáj. Semmi sem kötelező. Megértem, hogy nekem akarsz bizonyítani, és félsz, hogy elhagylak, de ezekkel most ne foglalkozz. Én szeretlek, és várok rád, oké? És ha majd úgy érzed, hogy biztosan akarod, akkor szólsz, és életed legszebb estélyében lesz részed, azt garantálom.

Nem tudtam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem.

A törődése és az önzetlensége valami hihetetlen volt. Lemondott valamiről azért, mert tudta, hogy nekem az még korai lehet.

És így végiggondolva borzalmasan hálás voltam neki.

Bevallom, féltem, amikor azt mondtam neki, hogy akarom. Volt bennem valami, ami az súgta, hogy mondjam ki, mert muszáj.

-Köszönöm. Szeretlek.-suttogtam.

Ajkai mosolyra húzódtak, és egy lágy csókot adott a homlokomra.

-Én is téged, drágám.

Hiiiiii

Huhhh nem tudom, mindenkinek legyen meg a saját véleménye, ha gondoljátok, osszátok is meg velem.

Nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem-e....

Kicsit talán elsietik a dolgot....vagy nem?

Jajjj nem tudom valaki mondjon valamit.

Anna xx