Jessica Kurt

A hétvége akármennyire is nem akartam, nagyon gyorsan elrepült.

Eljött a hétfő, én pedig kellettlenül felvettem az egyenruhámat, és a bátyám agoddalmai ellenére gyalog indultam suliba.

Újabb, megalázásokkal teli nap.

Belefáradtam ebbe az egészbe.

Mostmár valahogy nem tudott érdekelni.

Az iskolához érve szokás szerint vettem egy mély levegőt, és a zöld szoknyámat próbáltam meg lejjebb huzogatni a combomon.

Csak éljem túl ezt a napot...

Sietős léptekkel siettem a bejárat felé.

Az emberek megbámultak.

Hát persze.

Megszokhattam már volna.

Besiettem a portán, és a termem felé igyekeztem.

Ahogy beléptem a helyiségbe, kaptam a megszokott beszólásokat.

Nem tudott már érdekelni.

Leültem az utolsó padba, és az ablakon kibámulva néztem a forgalmas donchasteri utcákat.

Azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem. Néhány hónap és érettségi....na de utána?

Nem maradhatok a bátyám nyakán. Saját életet kell kezdenem.

Gondolataimból az szakított ki, hogy valaki levágja magát mellém. Oldalra nézve Louis kék szemei köszöntek vissza.

-Szia.-köszönt.

-Szia.

Elfordítottam a fejemet, de magamon éreztem a pillantását.

Miért nem akar békénhagyni?

Nem akartam hozzászólni, mert tudtam, hogy mindenki hallgatózik a teremben.

-Ebédelsz ma velem?-szólalt meg hirtelen.

Felé kaptam a fejemet.

A szemem sarkából láttam, hogy mindenki minket bámult, és ezt leplezni se próbálták.

-Te is tudod, hogy ez nem helyes.-suttogtam.

Louis megvonta a vállát.

-Nem érdekel. Gondold még meg.-hagyta rám.

Éppen fordultam volna vissza az ablak felé, amikor megint megszólalt.

-Amúgy a pulcsimat nem muszáj visszaadnod.-közölte halál nyugodtan.

Döbbenten néztem rá, de nem csak én, hanem a teremben mindenki.

Végül ráhagytam a dolgot, és inkább nem szóltam egy szót sem.

*****

Már csak fél percem volt, hogy odaérjek a kémiaterembe, mielőtt becsöngetnek.

S

iettem a terem felé, amikor egyszercsak valaki megragadta a karomat, és behúzott egy ajtón.

Sötét volt, de a villany hirtelen felkapcsolódott. Hunyorognom kellett a hirtelen jött fény miatt.

Amint a látásom kitisztult, a suli két legnagyobb ribijét, Ambert és Zoet láttam meg magam előtt.

-Mit akartok?-kérdeztem ijedten.

A két lány egymásra nézett, és fülsüketítő nevetésbe kezdtek. Elnézést, visításba.

-Szállj le Louisról. Nem kellesz neki. Egy senkiházi vagy, nem érdemled meg őt.-kezdte Zoe gúnyosan.

Amber megragadta a hajamat, és erősen húzni kezdte.

-Megöllek, ha mégegyszer meglátlak a közelében, te kis csitri, érted?! -rángatta hajamat, olyan erővel, hogy még a könnyeim is kicsordultak.

Csak egy apró bólintottam, mire a két ribanc egy-egy lesajnáló pillantás után elhagyta a szertárat.

Sírva tápászkodtam fel a földről, és elbotorkáltam a teremig, ahol már nagyban zajlott az óra.

Kicsit megigazítottam a hajamat, letöröltem a könnyeimet és úgy nyitottam be a terembe.


Louis Tomlinson

Már legalább öt perce tartott az óra, de Jessi még sehol nem volt.

Elképzelni nem tudtam, hogy hol lehet.

A tanár monoton hangja altató hatással hatott rám, de igyekeztem nem elaludni. Laposakat kezdtem pislogni, és egy ásítás után kinéztem az ablakon.

Legközelebb akkor néztem fel, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, és Jessit láttam meg.

Odament a tanárhoz, súgott neki valamit. Az bólintott, Jess pedig megindult felém.

Furcsa volt az arca. A szemei vörösek voltak. Sírt?

Miután leült mellém, egészen az asztal szégéig húzódott ki.

Furcsálltam, de nem tettem szóvá.



Jessica Kurt


Utolsó óra után az iskolából igyekeztem ki, amikor megláttam Ambert és Louist a szekrények mellett ácsorogni. Csak futólag pillantottam rájuk, de pont elkaptam, ahogy Amber a fiú karjára simítja a kezét, Louis meg nem ellenkezett.

De miért fáj ez nekem ennyire?

***

Sietősen tartottam hazafelé, amikor valaki utánam kiabált. Már szinte futólépésben haladtam az utcán. Nem akartam beszélni vele.

-Jessi várj már!-hallottam Louis hangját.

Még sietősebbre vettem a lépteimet, de ekkor a fiú utolért, és maga felé fordított.

-Hé, mi a baj?-kérdezte.

Megráztam a fejemet.

-Semmi. Hagyj elmenni, kérlek.-könyörögtem halkan.

-Jessi, látom, hogy nem vagy jól. Mi a bajod?

A könnyeimet folyni kezdtek.

-Hagyj békén Louis most, és mindörökké. -nyomtam meg minden egyes szót.

Nem akartam neki is fájdalmat okozni.

Kitéptem a karomat az övéből és a szoknyámmal nem törődve rohanni kezdtem.

És ennél már csak az volt borzalmasabb, ami otthon fogadott.