AKI EDDIG ADOTT ERRE A KÖNYVRE DÍJAT, ÍRJON LÉGYSZI, NEM TUDOM MÁR KITŐL KAPTAM

Jessica Kurt

Nem volt otthon senki, de a bejárati ajtó tárva, nyitva volt.

Nem akartam bemenni, féltem, hogy van bent valaki.

De mivel hangokat nem hallottam bentről, bizonytalanul bementem.

Minden fel volt forgatva.

A szekrények felborítva, kiszórva belőlük minden a földre.

A konyhában szinte az összes edény a földön hevert szilánkokra törve.

A nappali is kész csatatér volt.

Felrohantam az emeletre, és megálltam a szobaajtóm előtt. Egy fehér lap volt az ajtón.

"Ezt az egészet csak magadnak köszönheted. Te vagy a hibás mindenért ami VELE történt! Nem hagyom annyiban ezt az egészet. Egyszer majd nem lesz itt senki, hogy megvédjen, és majd akkor én megbosszulok rajtad mindent."

Rögtön leesett, hogy az apám áll emögött az egész mögött.

Félve mentem be a szobába.

A szőgyegemen a fotóalbumom hevert, és jópár képet kivettek belőle.

Az albumból azok a képek, amiken anyával vagyok, ki voltak pakolva a szőnyegre, és cafatokra voltak tépve.

Térdre estem, úgy éreztem, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívemben.

Aztán megláttam anya naplóját az ágyam mellett.

A fedele le volt tépve, és rengeteg lap hiányzott belőle vagy darabokra volt szakítva.

Felzokogtam arra gondolva, hogy minden emlékem megsemmisült anyáról.

Feltápászkodtam a földről, és a fürdőbe mentem. Rögtön észrevettem az eltört tükröt a falon, és a írást rajta.

"Még nem végeztünk."

Újra felzokogtam és kutatni kezdtem a fiókomban. Miután megtaláltam az utolsó nyugtatómaz, bevettem, és a kezembe kaptam a pengéimet.

Azt akartam, hogy fájjon.

Hát, fájt is.

***

Valamikor fél óra elteltével, teli vágásokkal úgy döntöttem, nem akarok itt maradni.

Percekkel később már az utcán rohantam.

Tudtam hova megyek, pedig pont nem oda kéne.

De hát akkor mégis hova mennek az összetört szívek?

Nem sokkal később befordultam az ismerős utcába, és mégjobban rohanni kezdtem. A tüdőm égett a levegőhiány miatt, és szédültem.

Nem tudom, hogy hogyan támolyogtam el a csengőig, de valahogy megnyomtam.

Amikor fél perccel később nyílt az ajtó, csak ennyit tudtam kipréselni magamból;

-Segíts rajtam. Kérlek!

Aztán a kék szemű fiú szeme láttára estem össze a hideg betonon.

Louis Tomlinson

Kétségbeesetten kaptam a karomba az eszméletlen lányt, és vittem be a nappaliba.

Cliffordot lezavartam a kanapéról, és odafektettem Jessit.

Kerítettem gyorsan egy plédet, és betakartam vele a lány kihűlt testét.

A kezén ismét friss vágások voltak.

Ezt nem hiszem el.

Ujjaimat a nyakához érintettem.

Volt pulzusa.

A konyhába mentem, ahol felraktam forrni egy kancsónyi vizet, hogy teát csináljak neki.

Elképzelni sem tudom, hogy mi történt vele.

Hogy miért pont hozzám jött.

Fogalmam sem volt.

Amikor lefőtt a tea, megízesítettem, és egy bögrébe öntöttem.

Éppen mentem volna vissza a nappaliba, amikor megszólalt a telefonom.

Felkaptam a konyhapultról, és anélkül, hogy megnéztem volna ki az, felvettem.

-Louis, kérlek mondd, hogy nálad van Jessi!-szólt bele Harry kétségbeesett hangja.

Összeráncoltam a szemöldökömet.

-Itt van, de...-kezdtem volna, de Hazz félbeszakított.

-Hála Istennek! Azt hittük az az állat elvitte magával...

Mi?

Ez meg miről beszél?

És kiről?

Hey

Kicsit lapos, de mindegy.

Ha tetszett, azt kérlek jelezd nekem, jólesik a támogatás!

Anna xx