Jessica Kurt

Napokkal később....

A tükörben néztem saját magamat. A mosdó szélén támaszkodtam, ujjaim között forgattam a gyilkos tárgyat, amivel akár most is véget vethetnék az életemnek.

El akartam felejteni a múltat, a jelenben akartam élni, de akárhányszor magamra néztem, rögtön eszembe jutott a gyengeségem és az, hogy mennyire haszontalan vagyok.

Egyedül vagyok.

Bármelyik pillanatban megölhetném magamat.

Lenéztem az ezüstösen csillogó, éles kis fémre, ami már olyan sokszor nyújtott számomra vigaszt, mégis utáltam.

Furcsa volt, hogy akkor is meg akarok halni, amikor van kiért élni.

Itt van nekem Ő, de ki tudja meddig?

Most tényleg boldog lehetnék vele, de mégis hogyan, ha mindig eszembe jut az a rengeteg rossz, ami velem történt?  Jobb, ha nem szenvedek tovább.

Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy ezt teszem, de az nem lenne igaz.

Csak a körülöttem élőkön, és persze magamon segítek ezzel.

Nélkülem jobb lesz a világ. Gondtalan, és persze boldog.

A múlt fájdalmai és emlékei olyan erősen szivárogtak be a fejembe, hogy sikítani tudtam volna.

De mint mindig, most is magamban tartottam az érzéseimet.

Lopva pillantottam a kis órára, ami fél kettőt mutatott.

Még legalább fél óra, mire valaki hazaér.

Fehérneműre vetkőztem, és beszálltam a kádba megengedett jéghideg vízbe.

Utáltam magamat, mert tudtam, hogy ezzel fájdalmat fogok neki okozni. Neki, akinek fontos vagyok, azt hiszem.

Eszembe jutott, hogy azt mondta, belehalna, ha velem valami komoly történne.

Hát, akkor találkozunk a pokolban, Louis.

Legalább ott gondtalan életünk lesz.

Számomra a neve volt maga az átok. A név, amit ha meghallottam, már akkor is boldog lettem. Magamban ismételgettem, mintha megszálott lennék.

Louis. Louis. Louis.

Boldog voltam, de csak addig, amíg ezt az öt betűt kimondtam vagy hallottam.

A csuklómhoz nyomtam a hideg fémet, és még utoljára átgondoltam ezt az egészet. A rengeteg szenvedést, fájdalmat és megaláztatást, amit el kellett viselnem.

Aztán mozdítottam a kezemet, és egy határozott mozdulattal ejtettem egy vágást a karomon.

Egy könnycsepp csordult ki a szememből, ami ahogy a víz alá merültem, el is tűnt az arcomról.

Ahogy a hideg víz a végtagjaimat lebénította, és mozgásképtelenné tette, csak az Ő arca lebegett a szemem előtt.

Majd mikor a tüdőmből elfogyott az oxigén, lent tartottam a fejemet a víz alatt, hogy ne jussak hozzá az éltető levegőhöz.

Mindenem zsibbadni kezdett, és hamarosan már gondtalanul feküdtem a víz alatt, és úton voltam egy jobb világ felé.

Egy világ felé, ahol talán tiszta lappal indulhatok neki az életnek.

Még akkor is éreztem a hideget körülöttem, amikor már legalább egy perce nem lélegeztem. Emlékképek lebegtek a szemem előtt.

Majd egy csattanás, és eltűnt a hideg, nem éreztem többet.

Már csak az tűnt fel, hogy a víz eltűnik a tüdőmből, és újra kapok levegőt. A fürdő hideg kövén feküdtem, homályosan láttam a lámpa ezüst fényét.

Mellettem térdelt a fiú, akivel egy másik világban akartam új életet kezdeni.

Sírt, azt hiszem.

Én is sírni akartam, amiért élek még.

-Jessi, hála Istennek, hogy nem lett semmi bajod!-hallottam tompán a hangját.

-Nem sikerült?-nyöszörögtem kétségbeesetten.

Remegtem, kirázott a hideg. A csuklóm viszont égett, folyt belőle a vér, nagy, piros foltot hagyva a fehér csempén.

-Szerencsére nem.-hallottam a választ.

Megfogta a kezemet, ott, ahol vérzett, és rányomott valamit a vágásra. Aztán valamit még szöszmötölt ott, de én már nem éreztem a fájdalmat.

Felemelt, próbáltam nyitva tartani a szememet, felnézni rá, de csak egy elmosódott foltot láttam az arca helyett. Fejem a karjára csuklott, úgy tettem fel a kérdést, ami a legfontosabb volt.

-Miért nem hagytál meghalni?-kérdeztem rekedten, csalódottan.

Eltűnt rólam a vizes ruhám, de másodpercekkel később meleg, puha helyen találtam magamat.

-Miért hagytalak volna? Fiatal vagy ahhoz, hogy meghalj. Előtted az élet. És azt én sem éltem volna túl.-válaszolta folytott hangon.

Majd egy test melegét éreztem magam mellett, ami szorosan húzott magához.

-Legalább a mennyben együtt lehettünk volna. Vagy a pokolban. Ki tudja, hol a helyünk.-motyogtam álmos hangon.

-Aludj. Utána majd megbeszéljük.-kaptam a választ.

Lehunytam a szemeimet, és lassan sodródni kezdtem az álmok tengerében. Álmomban jobb életem volt, de mindvégig éreztem, hogy ez nem a valóság.

Most csak alszom.

Csak az a baj, hogy nem örökké.

Na, erre a részre kifejezetten büszke vagyok, azt kell hogy mondjam.

Na mindegy, ha tetszett, kérjek azt mindenképpen jelezd nekem💙

Anna xx