Jessica Kurt

Remegő kezekkel rángattam magamra az egyenruhámat, pedig még csak hét óra volt. A szoknyám rövidsége most valahogy egyáltalán nem érdekelt.

Egy percnél se bírtam tovább maradni ebben a házban.

Tegnap ismét bántott.

Annyira megvert, hogy elájultam és csak órákkal később ébredtem fel, de akkor már nem volt rajtam ruha...

Megint megtette, de mit várhattam volna.

Apám egy kegyetlen féreg, nem egy ember.

*****

Még egy órám volt az első óra kezdetéig.

Nem akartam bemenni az iskolába, nem akartam, hogy ott is csak bántsanak.

Néhány sarokra az iskolától egy kis mellékutcában ültem. A táskámat hanyagul a földre dobtam, kezemben egy cigisdoboz pihent.

Még tele volt, amikor elindultam, de mostmár csak félig van.

A halállal játszom, de nem érdekel.

Én magam vagyok a halál.

Mélyen beleszívtam a cigimbe, és néztem, ahogy a füstfelhő néhány pillanat alatt szertefoszlik.

A jövőmön járt az eszem.

Nem tudom, hogy mi lesz velem a gimi után. Lassan tizennyolc leszek, önálló felnőtt.

Apámtól semmi féle támogatásra nem számíthatok azt hiszem.

Anya a halála előtt úgy tudom hagyott valamennyi pénzt ránk, de azt apa válószínűleg márrég elitt.

Észrevétlen könnycseppek folytak le az arcomon.

Rettentően hiányzott anya.

Amíg ő élt, minden rendben volt. Egy boldog család voltunk, de anyánál a rák egyik legagresszívabb fajtája jelentkezett, és hónapok alatt bele is halt a betegségbe.

Apa ezután engem kezdett el hibáztatni.

Eltaszított magától, nem törődött velem.

Ennek már lassan hat éve.

Azóta is csak túlélem a napokat, a heteket, a hónapokat, az éveket...

Azóta nem vagyok jól.

-Mi a baj?-kérdezte hirtelen egy hang mellőlem.

Összerezzentem, és félve oldalra néztem, ahonnan egy kék szempár meredt rám.

Felsóhajtottam, és kezemet az ölembe ejtettem.

-Egy ideje már figyellek a sarokról. Valami bajod van.-jelentette ki.

Na nem mondod? A világ összes baja az enyém.

Lehuppant mellém, én viszont arébb húzódtam tőle. Nem bírom az emberek közelségét.

-Miért vagy mindenkivel ilyen távolságtartó?-kérdezte, és tekintetével az enyémet kereste.

Tenyerét a hátamra simította.

Pont oda, ahol egy nagyobb zúzódás volt.

Az érintése gyengéd volt, mégis rettenezesen fájt. Könnyek szöktek a szemembe, és felszisszentem.

Olyan hirtelen pattantam fel mellőle, hogy még én is meglepődtem. Sírhatnékom támadt.

Felkaptam a táskámat, és hátrálni kezdtem.

-Csak...hagyj békén, kérlek!-könyörögtem sírva.

Megfordultam, és szaladni kezdtem.

Louis Tomlinson

Néztem a lány távolodó alakját, és felsóhajtottam. Nem tudom, hogy miért nem enged közelebb magához.

Tudom, hogy van valami baja.

Tudni akarom, hogy mi.

Meg akarom ismerni.

És mostmár nem csak amiatt az idióta fogadás miatt...

Sziasztok!

Kicsit rövidebb rész, de mindenképpen így akartam befejezni, és sajnos így jött ki.

Ha tetszett, hagyj nyomot magad után!

Anna xx