Jessica Kurt

Két év rettenetesen sok idő. Eddig tartott az, hogy feldolgozzam a múltban történteket. Megtanultam együtt élni a fájdalommal, ami néha tört rám teljesen váratlanul. Megtanultam egyedül lenni, elviselni az ürességet, ami a szívemben tátong. Megbarátkoztam a csalódottság, a kihasználtság érzésével. Próbáltam felejteni, de mindig rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen. Megtanultam hazudni. A mosoly, a nevetés, a jókedv amit mások felé mutattam, mind hazugság volt. Azt mutattam a világnak, hogy jól vagyok, de ez korántsem volt igaz. Megtanultam elfogadni az érzést, hogy át lettem verve. Nem tudtam többet hinni abban, hogy tényleg szeretett. Megtanultam nem gondolni rá, de ez alig volt lehetséges. Megtanultam elfogadni az egyedüllétet, az érzést, hogy magamra maradtam. Vagyis megtanultam nélküle élni.

Az ember azt hinné, mindenki pótolható. Ez a világ legnagyobb tévedése.

Átkoztam a napot, amikor először találkoztam vele. Mindent utáltam, ami hozzá kötött, ami vele kapcsolatos volt.

Mindenkinek azt mutattam, hogy rendben vagyok.

De senkinek sem tűnt fel, hogy ez mekkora hazugság.

Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Sosem fogom elfelejteji az együtt töltött perceinket, a sok szeretet amit tőle kaptam.

Még mindig szeretem, nem kérdés, de minket egyszerűen nem egymásnak teremtett a sors.

Napokat, heteket sírtam át miatta. Azt hittem, velem volt a baj, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

Ő nem szeretett.

Sosem érzett irántam semmit.

Csak játszott velem.

Behálózott.

Egy fogadás miatt akart közel kerülni hozzám.

Minden nap felhív, vagy üzen nekem. Azóta az este óta, a végzősök bálja óta nem beszéltem vele.

Két nappal a történtek után, a postaládában egy nekem címzett levelet találtunk.

Ő írta.

Azóta minden nap elolvasom, és mindig könnyeket csal a szemembe.

Most is a kezemben szorongatom a félbehajtott lapot, miközben New York forgalmas utcáit figyelem az ablakból.

Távol vagyok tőle.

Tulságosan távol.

Lenéztem a papírra, és kihajtogatva olvasni kezdtem. Szinte kívülről tudtam minden szavát, mégis mindig könnyeket csalt a szemembe.

Jessi!

Először is, tudnod kell, hogy ezt az egészet nem így terveztem. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Amikor belementem a fogadásba, azt hittem, hogy olyan leszel, mint a többi egyéjszakás kaland. Hatalmasat tévedtem. Már az elején beléd szerettem, és tudnod kell, hogy a kapcsolatunk nem egy hazugság volt. Te vagy/voltál életem értelme. Tényleg szerettelek, még most is szeretlek.

Nem a fogadás miatt csináltam ezt az egészet. Komolyan gondoltam a veled kapcsolatos dolgokat, veled terveztem a jövőnket.

Elmondhatatlanul sajnálom, hogy ez történt. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.

Tudom, hogy utálsz, és hogy látni sem akarsz ezek után, de egyet jegyezz meg.

Sosem fogok senkit sem úgy szerezni, mint ahogy téged szerettelek.

Hiszek abban, hogy nekünk együtt kell lennünk. Küzdeni fogok érted, amíg csak tudok.

Szeretlek, és mindig is szeretni foglak.

Louis xx

Mindig is szeretni fog.... Mindenki ezt mondja.

Sosem leszek már olyan, mint régen. Nem tudom, hogy hogyan fogom átszenvedni magamat ezen az életnek nevezett valamin.

Egy biztos.

Vele minden sokkal könnyebb lenne.

Lopva pillantottam a kanapén horkoló Harryre, majd visszanéztem az utcára. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd megszorítottam a kezemben tartott levelet.

Azzal egy egyszerű mozdulattal kettétéptem a lapot, és a kandallóban égő tűz elé lépkedtem. A kezemben tartott maradványokat a lángokba dobtam, ahol pillanatok alatt hamuvá égtek.

-Ég veled, Louis.

Lezártam egy fejezetet a múltból.

Új életet kezdek, egyedül, gondok nélkül, nélküle.

Könnyes tekintetem a csuklómra varrt írásra tévedt. Az ő bal kezén húzódó "Given a chance" tetoválás "folytatása".

Egy halvány mosollyal simítottam végig a fekete betűkön, amik két rövid szót formáztak.

" To love. "

Miatta csináltattam. Ő jutott róla az eszembe.

Hiszen a két tetoválást összeolvasva egy mondatot kapunk, amiről mindig a kapcsolatunkra emlékeztet.

Given a chance to love, vagyis Esélyt adni a szerelemre.

Hazudnék, ha azt mondanám, túlléptem rajta. Sosem leszek rá képes.

Csak megtanultam együtt élni azzal a tudattal, hogy nincs velem.

Folytatás következik....