Jessica Kurt

Az egész éjszakát a vendégszobában töltöttem. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, borzalmasan bántott Louis viselkedése és a dolgok, amiket mondott nekem. Elgondolkoztam azon, hogy miért kell még most is szenvednem, miért ilyen nehéz minden...

Fél hatkor meguntam a szenvedést, és kissurantam a folyosóra. Halkan lépkedtem le a lépcső, és a konyhába mentem.

Nem akartam a kávéfőzéssel zajt csapni, ezért csak egy pohár vizet ittam, és kerestem magamnak egy fájdalomcsillapítót, ugyanis a fejem majd' szétszakadt.

Miután bevettem a tablettát, visszamentem az emeletre. A szobaajtót most nem kulcsoltam be, mert tudom, hogy Louis úgysem akar majd velem beszélni. Az éjjeliszekrényről levettem a cigisdobozomat, és kimentem vele az erkélyre.

Leültem az ott elhelyezkedő kis asztal mellé, és rágyújtottam. Az innen nyíló kilátás teljesen elvette az eszemet. A ház majdnem összes ablakából tökéletes kilátás nyílt a tengerre, ami alig száz méterre hullámzott a házaktól.

A nap kezdett feltűnni a horizonton, ezáltal az ég alja szürkéből pirosas színre váltott. Gyönyörű látvány volt.

A hoszzú, homokos parton még most is lézengett néhány ember, többségük a napfelkeltét csodálta.

Egy hangos sóhaj szakadt ki az ajkaim közül. Fogalmam sem volt, hogy mi a francot keresek itt. Semmi nem volt, ami ide köthetne már. Még Louis sem.

Szomorú az, ami kettőnk között történik. Talán akkor, aznap nem kellett volna felhívnom őt, sőt, a forgatást is már a legelején ott kellett volna hagynom.

Kevés olyan személy van, akit egyszerre szeretek és utálok.

Louis közéjük tartozik.

Szeretem, ő az életem értelme. Ott volt nekem, amikor minden rosszra fordult, segített nekem átvészelni a legrosszabb időszakokat az életemben. Mindig mellettem volt, és ami a legfontosabb; ő is viszont szeretett.

Utálom, mert csalódnom kellett benne. Mert elcsavarta a fejemet, és tolvaj módjára ellopta a szívemet, aztán összetörte. Utáltam, mert segített felállni, de aztán újra a földbe tiport.

Egy könnycsepp folyt le az arcomon. Egy mély levegő kíséretében töröltem le.

-Ne sírj.-hallottam a hangot a hátam mögül.

Nem akartam, hogy itt legyen. A jelenléte csak mégjobban elgyengít.

Összeszorítottam a szemeimet, hogy az első könnycseppet ne kövesse a többi. Mélyet szívtam a cigimből, és a hamutartóba pöcköltem róla a hamut.

-Miért ne?-szipogtam, és a kézfejemmel itattam fel az újabb könnyeket az arcomról.

Egy ideig nem szólalt meg újra. Féltem hátranézni, nem akartam őt látni, nem akartam megint összetörni.

-Menj el Louis. Kérlek.-kértem magam elé meredve.

-Nem megyek el Jessi. Magyarázattal tartozom neked, és bocsánatkéréssel is.-mondta határozottan.

A fejemet ráztam. Csak néztem, ahogy a füst szép lassan eltűnik a levegőben. Pont mint a mi kapcsolatunk.

-Nem érdekel, bármit is akarsz mondani.-közöltem.

-Jessi...-próbálkozott kétségbeesetten.

-Undorító dolgokat mondtál. Nem érdekel.

-Kérlek...

-Nem!

Egy hosszú, dühös káromkodás hagyta el a száját, majd hallottam a lépteit, és a hangos ajtócsapódást. Elment.


Napokig játszottuk ezt. Nem szóltam hozzá, nem akartam vele beszélni. Rájött, hogy ezt most ő baszta el. Próbált velem beszélgetést kezdeményezni, nyitni felém, de én nem voltam rá vevő. Nem tudtam még a szemébe nézni.

Éjszakánként egy-két órát aludhattam, de akkor is folyamatos rémálmok gyötörtek.

Szerda este van, és Louis nincs itthon. A menedzsere behívta egy rádiós ingerjúba, legalábbis valami ilyesmit hadart, mielőtt elment.

Nem mintha annyira érdekelt volna. Addig volt jó, amíg nem volt a közelemben.

Louisnak sem voltak nyugodt napjai és éjszakái. Nappal dolgozott, mint állatt, éjjel pedig semmit nem aludt. Hogy ezt honnan tudom? Hallottam.

A szobaajtóm előtt járkált, és magában beszélt. Nem egyszer surrant be hozzám, abban a hitben, hogy alszom. Beszélt hozzám, de miután nem reagáltam, sóhajtva kiment. Mindig adott egy puszit a homlokomra, és azt motyogta, hogy szeret.

Egyedül vacsoráztam, majd egy gyors zuhany után a nappaliban telepedtem le, és tévézni kezdtem.

Fél tíz lehetett, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kinyomtam a tévét, és a lépcső felé kezdtem sétálni. Egy pillantást sem vetettem rá, de tudtam, hogy ő néz engem.

-Jessi, beszélni szeretnéd veled.-szólt utánam, amikor elindultam az emeletre.

Hangja reménykedően csengett, de kissé rekedt és karcos volt az alváshiány miatt. Az ajkaimba harapva torpantam meg, és visszanéztem rá.

Arca komor, szemei alatt karikák húzódtak, látszott rajta, hogy valami rettentően megviseli.

-Nem szeretnék veled beszélni, Louis.-motyogtam, és zavartan lehajtottam a fejemet.

Ujjaimmal a hosszúujjúmat birizgáltam, mert nem akartam ránézni.

-Ez az egész ugyan olyan nehéz nekem is, mint neked!-mondta.

Egy keserű mosollyal fordultam felé.

-Nem hiszem, hogy neked annyira fájhat, ha már a veszekedésünk után egy másik csajjal bújtál ágyba!-köptem felé a szavakat.

Hátatfordítottam neki, és elindultam a lépcsőn.

-Hazudtam! Az az egész csak egy kamu volt, érted?

Megtorpantam. Megpördültem a tengelyem körül, így újra szembekerültem vele.

-Hogy mi?-kérdeztem értetlenül.

Louis idegesen túrt a hajába, és egy sóhaj után néhány lépéssel közelebb sétált hozzám.

-Amikor hazahoztalak a baleset után, kinyomoztam, hogy melyik hotelben szálltál meg, és elmentem, hogy összeszedjem a cuccaidat. Amikor...amikor megtaláltam a pengéket meg azt a gyógyszeres dobozt, én....ideges lettem. Feldühített az, hogy nem tudtam miért csináltad, és azt hittem, hogy miattam. Nem akartam kiabálni veled, és nem akartam olyanokat mondani neked, egyszerűen csak ideges voltam, hogy nem tudom számodra megadni azt a biztonságot, amire vágysz. Azt hittem, azért csináltad. Amikor hazajöttem a bárból...rohadtul nem akartam a fejedhez vágni azokat, oké? Magamra voltam mérges, mert hagytam, hogy a buliban rámmásszon egy csaj. Ne aggódj, ellöktem magamtól mielőtt bármit csinálhatott volna, de akkor is szarul éreztem magamat miatta. Nézd Jessi, sajnálom, hogy megbántottalak, de hidd el, hogy mindennél jobban szeretlek, és jóváteszem ezt az egészet.

Fogalmam sem volt, hogy mit reagáljak erre. Értékeltem, hogy elmondta az igazat, és hogy bocsánatot kért, de nem tudtam, mitévő legyek.

Louisra pillantottam. Kétségbeesetten várta, hogy mondjak valamit.

-Louis én....nem tudom mit mondjak...

Lou ijedten nézett rám, és elém sietett.

-Csak ne haragudj rám, kérlek!

Az ajkaimba haraptam, és láttam, hogy Louis a szemeivel követi a mozdulatot. Kicsit zavarba jöttem, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

-Én nem haragszom rád Louis, csak csalódott vagyok egy kicsit, érted? Félek, hogyha ezt most elnézem neked, akkor a jövőben megint megtörténhet.-mondtam szomorúan.

-Nem fog megtörténni Jessi, ígérem!-vágta rá szinte azonnal.

Egy helyben toporogtam, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, nem tudtam, hogy biztos jó ötlet volt e belemenni ebbe a beszélgetésbe.

-És mi erre a biztosíték, Louis?-tettem fel a kérdést, ami már régóta megfogalmazódott bennem.

-Az, hogy szeretlek. Szeretlek, kibaszottul szerelmes vagyok beléd már két éve, és azt akarom, hogy megint a barátnőm legyél, hogy újra együtt legyünk! Sosem éreztem még ilyet senki iránt, nekem te vagy az igazi! Elmondhatatlanul szeretlek Jessi!-mondta ki.

A derekamra csúsztatta a kezét, ezzel közelebb préselte magát hozzám. Mellkasunk egymásnak nyomódott, éreztem, hogy milyen szaporán ver a szíve. Miattam...

-É-én is szeretlek, Louis.-mondtam.

Szemében láttam a színtiszta boldogságot, ami engem is jókedvre derített.

Louis közelebb hajolt hozzám. Szánk pár centire volt egymástól, amikor Lou telefonja megcsörrent a zsebében. Ösztönösen húzódtam el tőle, hogy fel tudja venni, de ő értetlenül figyelt engem.

-Vedd fel a telefonodat, Louis. Lehet, hogy fontos.-mondtam neki egy halvány mosollyal.

Louis hanyagul megvonta a vállát.

-Kit érdekel, ki keres?! Kurvára meg akarom csókolni a barátnőmet!-jelentette ki.

A barátnőmet....

Megremegtem a szóhasználata miatt, olyan szintű boldogság költözött belém egyetlen egy szava miatt.

Elnevettem magamat, és hagytam, hogy újra magához húzzon. Tenyeremet enyhén borostás arcára simítottam, míg a hátamon írt le köröket a kezével.

-Bolond vagy.-suttogtam az arcát simogatva.

-Megeshet.-motyogta, majd átszelte a maradék távolságot is köztünk.

Ajkaink régi ismerősként köszöntötték egymást. Louis lassan csókolt, szeretetteljesen, mintha ez lenne az utolsó.

Percekig álltunk egyhelyben, egymásra koncentrálva, a háttérben a telefon idegesítő csörgésével, ami mindig újraindult. Valaki nagyon kitartó volt.

Louis kezei a fenekemre tévedtek, és finoman belemarkoltak, nekem pedig ösztönösen mozdult előre a csípőm, így Louis agyékának nyomtam magamat.

-Picsába! Annyira...kívánlak.-motyogta egy pillanatra elválva tőlem.

A gyomrom liftezett szavai hallatán. Az biztos, hogy nem így terveztem azt, hogy újra együtt leszünk. Nem volt tervben, hogy rögtön lefekszem vele.

Akármennyire is váratlan volt, nem akartam, hogy Louis ezért is szenvedjen. Ennyit kegérdemelt.

-Mutasd meg mennyire!-suttogtam a fülébe, és egy apró puszit adtam a nyakára.

Élesen beszívta a levegőt, majd káromkodva a fenekem alá nyúlt, és az ölébe emelt. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, ő pedig megindult a lépcsőn.

Útközben félkézzel rángatta ki a telefonját a zsebéből, és hanyagul a lépcsőre ejtette a készüléket, ami azonnal abbahagyta a csörgést.

Egészen a hálójáig vitt, ahol a félhomályban végigfektetett az ágyon, és egy felejthetetlen éjszakát töltöttünk el együtt.

Az eddigi leghosszabb resz, ugy voltam vele, hogy megerdemlitek, hamar KÉT HÉTIG ELTŰNTEM A PICSABA.

Szoval igen, bocsi a kesesert...

Komizzatok legysziiiiiii, nagyon szoktam orulni a komiknak💥

Anna xx