Louis Tomlinson

Már lassan egy órája ültem tehetetlenül a kórház folyosóján elhelyezkedő műanyag székek egyikén. Lábammal a földön doboltam, és másodpercenként néztem az órára, ami pont az előttem lévő falra volt felfüggesztve.

Aggódtam. Rettentően aggódtam Jessi, illetve a baba miatt is. Amikor utoljára láttam az orvost, aki fogadott minket, éppen az ultrahang eredményét fogta a kezében. Kérdeztem, hogy mi van Jessel, de ő csak annyit mondott, hogy minden megtesznek azért, hogy ő és a baba is jól legyenek. Tehát tényleg terhes.

Ez lassan háromnegyed órája történt, azóta semmit nem tudok.

Amióta egyedül maradtam a csendes folyosón, megállás nélkül kattog az agyam. Jess a közös gyermekünket várja. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem ezzel kapcsolatban, vagyis nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit gondoljak erről az egészről. Fogalmam sincs, hogy képes lennék e gondoskodni egy kisbabáról, de az biztos, hogy túllőttem a célon amikor azt mondtam, hogy vetesse el a kicsit.

Nem lennék képes megölni a saját gyerekemet, egyszerűen csak hirtelen jött a hír, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Gondoltam már régebben arra, hogy mi lesz akkor, ha gyerekem lesz. Mindigis úgy képzeltem el, hogy huszonöt éves korom előtt nem vállalok gyereket, most mégis itt állok, huszonkét évesen, és egy barátnővel, aki még nálam is fiatalabb.

Ha a kortól el is tekintek, a másik elképzelésem az volt, hogy attól a nőtől legyen gyermekem, akit szeretek, és akivel le akarom élni az életemet.

És ez nekem megvan. Én Jessivel tervezem az egész hátralévő életemet, ez nem kérdés. És azt hiszen ketten képesek leszünk megküzdeni ezzel az egésszel.

-Mr. Tomlinson.-hallottam egy hangot magam mellől.

Zavartan kaptam fel a fejemet, és felpattantam az eddigi ülő helyzetemből.

-Igen, üdvözlöm doktor úr.-köhintettem.

Tekintetemet gyorsan végigfuttattam a férfi öltözetén. Barna nadrág, fekete cipő és fehér orvosi köpeny. Nyakába egy sztetoszkóp volt akasztva.

-Elnézést kérek a hosszas várakozás miatt, de a kisasszony és a baba érdekében teljes mértékben meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy a hölgy rosszulléte hogyan hatott a magzatra.-mondta az orvos.

Feszülten bólintottam egyet, és a számat rágva vártam a folytatást.

-Nos, Miss Kurt kapott fájdalomcsillapítót valamint egy kis nyugtatót is, mert eléggé felzaklatták a történtek. A rosszullétét valószínűleg stressz vagy szorongás válthatta ki. Meg kell kérdeznem Mr. Tomlinson, veszekedtek esetleg mostanában a párjával?-tette fel a kérdést.

-Igen, pont a rosszulléte előtt volt egy nagyobb veszekedésünk.-vallottam be.

Úgy éreztem, hibás vagyok. Nyugodtabban kellett volna kezelnem a helyzetet, és elkerülni azt, hogy vita legyen belőle.

-Ez esetben több mint valószínű, hogy ez okozta a rosszullétet. A baba érzi azt, amit az édesanyja, és ez feszült helyzetek esetén nem igazán szerencsés. Mindenképpen azt tanácsolom, hogy kerüljék ezeket a veszekedéseket, mert hosszútávon árthat a magzatnak. Most szerencséjük volt, Miss Kurt és a baba is rendben vannak, de mindenképpen óva intem önöket a további vitáktól.-mondta.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hálásan pillantottam a doktor úrra.

-Köszönöm szépen doktor úr!-fogtam vele kezet.

-Igazán nincs mit Mr. Tomlinson. Ha gondolja bemehet Miss Kurt-höz, de a nyugtató miatt valószínűleg hamarosan elalszik. A 255-ös szobában van.-mondta.

Aprót biccentettem az orvos felé, aki ezek után magamra is hagyott. Bizonytalanul indultam meg a folyosón, egészen addig, amíg meg nem érkeztem az említett ajtóig. Fogalmam sem volt, hogy Jessi mit fog szólni hozzám, de látnom kellett. Muszáj volt megnéznem, hogy hogy érzi magát.

A kilincshez nyúltam, és lassan lenyomtam azt. A szobába lépve félhomály fogadott, hiszen kint már javában sötét volt, így az ablakokon nem jött be semmilyen fény.

Beljebb mentem, és becsuktam az ajtót magam után. Egy kis éjjeli lámpa égett az ágy mellett, némi fényt adva a helyiségben.

Aztán az ágyra pillantva megláttam őt.

Ott feküdt, egy infúzió volt a kezébe szúrva. Haja kócosan terült szét a párnán, arca fáradt volt, de még így is gyönyörű volt.

Felém kapta a fejét, szemei követték minden mozdulatomat, mígnem az ágyához nem értem.

-Szia.-szóltam halkan.

Leültem az ágy mellett elhelyezett székre.

-Szia.-suttogta, miközben ujjaival a takaró szélét babrálta.

Hangja kissé rekedt és gyenge volt.

Csak ültünk ott, mint két idegen. Talán mindketten azt vártuk, hogy a másik kezdeményezzen beszélgetést. Vagyis én ezt vártam, bár tudtam, hogy én tartozom bocsánatkéréssel.

Percek óta ülhettünk néma csendben, amikor Jessi váratlanul megtörte a csendet.

-M-még mindig el akarod vetetni?-hangja elcsuklott a mondat végére.

Rákaptam a tekintetemet. Gyönyörű arcán könnyek folytak végig. Könnyes szemei kétségbeesetten néztek engem, ajkait foga közé szorította.

Ahogy őt néztem néhány pillanatra, rá kellett jönnöm, hogy Jessi az az ember , aki senkinek sem tudna ártani önszántából. És az is teljesen nyilvánvaló lett, hogy már most imádja a babát.

-Jaj kicsim, ne sírj kérlek!-álltam fel.

Az ágyához léptem, és leültem a szélére. Kezemet a karjára simítottam, könnyes szemei pedig követték a mozdulatomat.

-Én nem vagyok képes megölni Őt Louis!-nézett fel rám.

A szívem szakadt meg őt nézve. Kezemet a derekára csúsztattam, és magamhoz húztam. Szorosan kapaszkodott belém, azt hajtogatva, hogy 'nem képes erre'.

-Jess, nyugi drágám. Nem akarom, hogy elvetesd.-simogattam a hátát.

Hirtelen húzódott el tőlem annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

-Tényleg?-szipogott kipirosodott szemekkel.

-Igen. Amíg kint vártam, elgondolkoztam ezen az egészen. Fiatalok vagyunk ugyan, de ha megtörtént, nem csinálhatjuk vissza. Túlreagáltam a helyzetet, de miután átgondoltam mindent rájöttem, hogy a legkevésbé sem akarom, hogy elvetesd a kicsit. Veled akartam egyszer, a jövőben családot alapítani, és igaz, hogy nem pont ebben a korban terveztem, de végülis mindegy. Tudom, hogy ketten megbirkózunk ezzel, és hogy te leszel a legjobb anyuka a világon.-mondtam.

Jess elmosolyodott a mondandóm után, és újra a nyakamba katapultálta magát.

-Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek.-motyogta a nyakamba, ami mosolygásra késztetett.

-Én is téged kicsim. Vagyis titeket...én is szeretlek titeket.-válaszoltam, majd egy apró puszit hintettem a homlokára.

Ahoy gyermekeim.....

Remelem, hogy tetszett a resz, igyekeztem nem unalmasra megirni.

Ha tetszett, lajkolj es komizz legysziii❤❤

Anna xx

BTW a fenti kepen louis ugy ul ahogy elkepzeltem a korhaz folyosojan xd