Jessica Kurt

Este tízkor, mellettem a bőröndömmel várakoztam a repülőgép épületében.

Miután felhívtam a főnökömet, hogy muszáj hazajönnöm, azonnal intézkedett. Persze az én okom az volt, hogy beteg lettem, amit el is hitt, és reggelre küld egy másik sminkest.

-Sajnálom, hogy így alakult ez az egész.-szólalt meg mellettem Sienna.

Szomorú mosollyal néztem rá.

-Hát még én.-sóhajtottam.

-És most mi lesz? Minden kapcsolatod megszakad vele? -kérdezte.

Megvontam a vállamat, és miközben összefontam magam előtt a karomat, nekidőltem a mögöttem álló falnak.

-Két éve nem volt semmilyen kapcsolatunk, és most, hogy újra találkoztunk, ez lett belőle. Nem akarom ezt az macska-egér játékot játszani. A legjobbat teszem azzal, hogy most elmegyek. -válaszoltam.

Sienna megértően bólintott.

-A New York-i járat utasai megkezdhetik a beszállást a B2-es kapunál! - hangzott a mondat a hangosbemondóból.

Egy halvány mosollyal fordultam a barátnőm felé, hogy elbúcsúzzak tőle.

A mosoly, amit magamra erőltettem, hamar eltűnt az arcomról, ahogy átnéztem a lány válla felett.

Ott volt, fehér pulcsijában és sárga nadrágjában, amiket a forgatáson is viselt. A haja tökéletesen be volt lőve, és még láttam a korrektort az arcán, tehát valószínűleg miután végeztek a munkával, rohant ide.

Kezeit keresztbefonta maga előtt, és az egyik tartóoszlopnak támaszkodott.

-Mit keres itt?-pillantottam a barátnőmre.

Sienna sóhajtott, és egy könyörgő pillantást vetett rám.

-Kérlek, Jessi! Csak beszélj vele!-kért.

A számat rágva járattam kettejük közt a tekintetemet. Nem akartam vele most szóba állni, mert tudom, hogy simán rábeszélne a maradásra. És pont ezt nem akartam ebben a pillanatban.

Mindkettejük pillantását magamon éreztem.

Ha most beszélek vele, és ellenállok neki, talán felfogja, hogy már nem érdekel engem.

Csak azt nem fogja tudni, hogy ez mekkora hazugság.

Neki barátnője van. És ez így nagyon nem jó.

-Két perc. Ha lekésem miattatok a gépemet, az a ti hibátok lesz.-morogtam.

A barátnőm hálásan nézett rám, én pedig sóhajtva kerültem ki őt, és léptem a fiú elé.

Farkaszemet néztem vele, aztán a szemöldökömet felhúzva nemán kérdeztem tőle, hogy mit szeretne.

Ujjaival végigszántott a dús, barna haján, én pedig csak most vettem észre, hogy le lett vágva, de ez is kicseszettül jól állt neki.

-Miért mész el? Őszintén.-kérdezte karcos hangon.

Hitetlenül felnevettem. Széttárt karokkal meredtem rá, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg kérdéses neki ezek után.

-Hát nem egyértelmű?! Az is egy nagy hiba volt, hogy idejöttem.-fújtattam.

Ideges volt, láttam rajta. Cipője talpával a földön dobolt, ajkait olyan erősen harapta be, hogy már nekem fájt.

-Te is tudod, hogy képesek lennénk újrakezdeni. Elfelejteni a múltat és...-kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.

Forrt bennem a düh, de legszívesebben elsírtam volna magamat.

-Újrakezdeni? Elfelejteni a múltat? Te az én helyemben meg tudnád ezt tenni?-kérdeztem gúnyosan.

Nem kaptam a választ.

Csak lesütött szemmel lehajtotta a fejét, én pedig lassan bólintottam. Zsebredugtam a kezeimet, és hátráltam egy lépést.

-Erről beszélek.-biccentettem.

Megfordultam, de utánam kapott, és vállamnál fogva visszafordított maga elé.

A szemei könnyesek voltak, én pedig ettől alig tudtam visszafolytani a sírást.

-Ne, ne tedd ezt...Ha Danielle miatt csinálod ezt, nekem ő nem jelent semmit, csak egy pótlék...Kérlek... H-ha csak egy kicsit is fontos vagyok neked...ha szeretsz valamennyire...-hadarta, és az akcentusa az idegessége miatt olyan erős volt, hogy alig értettem mit mondott.

Neki barátnője van.

Megint ki fog játszani.

A szívem azt kiáltotta, hogy bocsájtsak meg neki, és ugorjak a nyakába azt ismételgetve, hogy szeretem.

Az eszem viszont ezt nem engedte.

Mostmár sírva néztem rá, a könnyeimtől kicsit homályosan láttam az arcát.

Lesütöttem a szememet, és megremegtem. Borzalmas volt nekem a tudat, hogy szenved, habár ő sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekem.

Nem lehetek újra az élete része. A sok csillogás nem nekem való, Danielle viszont pont ez a lány. Ő illik Louishoz minden szempontból.

Nekem most kell kiszállnom ebből a történetből. Vagyis Louis életéből. Ha két éve megtettem, most is menni fog.

Felemeltem a fejemet, és erőt véve magamon megszólaltam.

-Én már nem szeretlek, Louis.

Soha nem hazudtam még ekkorát valakinek a szemébe. Szégyeltem magamat, de még hogy. Anya mindig arra tanított, hogy a hazugság semmire nem megoldás. Talán erre az ügyre mégis az volt.

Sírva ráztam le magamról a kezeit, és felkaptam a táskámat a kőről.

Álltam Sienna döbbent pillantását, akinek egy gyors puszit nyomtam az arcára, és elindultam.

Alig tettem meg egy métert, egy hang megállított.

-Jessi!-szólt Louis megtörten.

A szemeimet lehunyva torpantam meg. Lassan hátrafordítottam a fejemet.

Sírt.

Megtörten állt ugyan ott, ahol eddig is. A pulcsija alját markolta, az ajkait beharapta.

Amikor látta, hogy ránéztem, a szemembe nézett.

-Szeretlek.-mondta kétségbeesetten.

Kicsin múlt, hogy nem zokogtam fel, és estem össze. Ehelyett csak ráztam a fejemet, és hátráltam két lépést.

-Nem érdekel.-válaszoltam.

Aztán a táskámat felkapva rohanni kezdtem, hogy eltűnjek innen. A tekintete égette a hátamat, de nem törődtem vele.

Akkor már nem.

A pultnál odaadtam egy nőnek a repjegyemet, aki ellenőrizte, majd felküldött a gépre.

-Jessi ne menj el, kérlek!-kiáltotta.

-Uram, oda jegy nélkül nem mehet be!-hallottam a választ.

A folyosón jártam már, amin keresztül feljutok a gépre. Megtorpantam, utoljára visszanéztem. Egy biztonsági őr állta el az útját.

Fel voltam rá készülve, hogy most látom élőben utoljára.

-Sajnálom, Louis. Hidd el, így mindkettőnknek jó lesz.-suttogtam.

Aztán elfordultam, és eltűntem az egyik kanyarban. Rettentően fájt, hogy itt hagyom őt. De ezzel csak neki akarok jót.

A gépen ülve, az ablakon kibámulva néztem, ahogy tankolják az üzemanyag tartályt. A fejem fájt a sok sírástól, a szemeim vérvörösek voltak, de nem érdekelt.

Utoljára a telefonomra néztem, mielőtt kikapcsoltam volna.Egy értesítésem volt, azt gyorsan megnyitottam.

A Twitter nyílt meg, azon belül egy új twett.

Louis_Tomlinson✔

Hate saying goodbye :(

Minden ember később fogja fel azokat a dolgokat, amiket nem kellett volna megtennie.

Velem is ez történt.

Amikor az időeltolódás miatt valamikor hajnalban beestem a lakásom ajtaján, ledobtam a csomagjaimat, és hátamat a becsukódó ajtónak döntve hangosan felzokogtam.

A sorozatnézés közben elaludt Harry, aki eddig a kanapén aludt, nem értette, hogy mit keresek itt ilyen hamar, és hogy mi a bajom.

Pedig amilyen egyszerűnek látszott, olyan bonyolult volt.

-Mindent elbasztam.-ennyit bírtam kinyögni, mielőtt nem kezdtem volna bele újra a keserves sírásba.

Heyyy babesssss

1008 szó, amit ketté akartam szedni, de így jobb szerintem.

Kis kárpótlás az előző nagyobb kimaradások miatt.

Háááát a helyzet nem fenékig tejfel, deeeeeeeee remélem hogy jobb lesz.

Ha tetszett, azt kérlek mindenképpen jelezd nekem!

Anna xx