*Jimin szemszöge*

Hatalmas szerencsém van Jin hyunggal... ha ő nem lenne, már ezen a héten lapossá lettem volna verve. Megértem hogy utálnak, hiszen egy undorító, dagadt srác vagyok, de ez már nekem is sok. Miért kell bántani egymást? Miért nem lehet nyugodtan élnie mindenkinek a saját életét?

A hetem vége viszonylag unalmasan telt. Hazajártam időre továbbra is, ahogyan minden nap. A szüleim továbbra is távolságtartóak és szigorúak voltak velem szemben. Pont úgy, mint eddig egész életemben.

Talán annyi változás volt ebben a tanévkezdésben, hogy most többet idegeskedtem. Nem akarom, hogy az osztálytársaim megtudják, hogy én a fiúkhoz vonzódom... A szüleim pedig végképp nem kellene, hogy megtudják a titkomat. Szinte biztos, hogy mérgesek lennének rám emiatt. Ki is raknának otthonról, az biztos. Eddig sem voltam a szívük csücske, egy ilyen furcsa coming out után meg végképp nem lennék az.

Viszont valamit kellene tennem az ellen, hogy megverjenek. Elmehetnék mondjuk edzeni, hogy ne legyek ilyen gyenge. Jin hyung nem fog tudni mindig megvédeni, muszáj leszek majd én tenni valamit. Na meg sosem árt egy kis edzés. Nyilván nem két nap alatt fogok világokat megváltani és felpumpálni magamat valahogy, de majd az idő telésével megizmosodom, hogy Jin hyung is büszke lehessen rám, meg persze hogy pihenhessen és ne kelljen engem figyelnie.

Gondolatmenetem végére érve arra jutottam, hogy első körben elmehetnék futni, hogy ha megint utánam eredne valaki, akkor legyen egy kis kondim ilyen esetekre. Lementem hát a nappaliba, hogy megkérdezzem a szüleimet a dologról. Ezt még talán apám is támogatná.

Beléptem a nappaliba, ahol apám a fotelben ülve olvasott valamit a telefonján, én pedig megköszörülve a torkomat felhívtam magamra a figyelmet.
-Igen, fiam? Mit szeretnél? - vonta fel szemöldökét. Tekintete ijesztő volt, de már megszoktam, így nem lepett meg.
-Apa... én szeretnék elmenni futni. - nagyon nehezen vettem rá magam, hogy ezt így kimondjam, de sikerült.
-Miért is? Mi szükséged van erre? - tekintete mintha megenyhült volna, egy pillanatra pedig őszinte kíváncsiságot láttam benne.
-Hát... én csak szeretnék sportolni. - hangom remegett közben, és valószínűleg nem is voltam túl hihető, apám pont ezért le is tette maga mellé a telefonját, hogy teljes figyelmét nekem szentelje.
-Nem... ez nem igaz. Lehet hogy a szád ezt mondja, de a szemeid nem hazudnak. Nem sportolni akarsz. Tudom, hogy nem vagyunk a legjobb kapcsolatban, fiam, de tudom jól, mikor mond igazat egy ember. És te most nem az igazat mondtad. Úgyhogy halljuk, mondd, mi az igazság. - rájött. Tudtam, hogy nem tudok hazudni, na de ennyire én sem gondoltam volna hogy rosszul fog menni.
-Én... apa ne akadj ki, kérlek. - el kell mondanom, mert ha megint valami hazugságot kotrok össze, azt észre fogja venni. Most vagy soha. Menni fog. - Engem az iskolában bántanak. Én szeretnék edzeni, hogy meg tudjam védeni magamat, mert mindig Jin hyung véd meg. De a saját lábamra kellene állnom, és úgy gondoltam kezdhetném futással az egészet, hogy legalább menekülni tudjak, ha olyan a helyzet. Aztán megtanulnám valahogy megvédeni is magam. - hangom vékony volt a félelemtől, és csöndesen beszéltem.
-Miért bántanak, Jimin? - kérdezte apa.
-Apa... én nem olyan vagyok, mint ők. És ezt ők is nagyon jól tudják. - itt megálltam egy pillanatra, majd vettem egy mély levegőt és folytattam. - Apa, én meleg vagyok. - szemeimet összeszorítottam és igyekeztem állva minél kisebbre összehúzni magamat. Azonban a várt hatás helyett teljesen más fogadott.

Azt vártam, hogy apám üvölteni fog velem és meg is üt majd mellé rendesen. Ehelyett két ölelő kart éreztem magam körül, majd mikor realizáltam ezt a helyzetet, sírva öleltem vissza én is apát.
-Jimin, nem foglak egy olyan dolog miatt bántani, amiről nem tehetsz. Nem tudom mit gondoltál rólam, hogy emiatt majd megverlek vagy kitagadlak, de ez mind hülyeség. - lassan elengedett, majd leült a kanapéra és megvárta, míg én is helyet foglalok mellette. - Tudom jól, hogy szigorúak voltunk édesanyáddal egész életedben, de csak azt szerettük volna, hogy rendes ember legyen belőled. De túlzásba vittük a dolgot és későn vettük észre, mit is tettük valójában. Sajnálom, hogy ilyen kőszívűnek hittél minket. Meg tudsz nekünk bocsátani? - apám szemében könnyeket véltem felfedezni, és megláttam a szemem sarkából, hogy anya is odajön mellénk, majd megölelve mindkettőnket hagyja, hogy apám sírjon egy kicsit.
-Meg tudok bocsátani. - mondom halkan, mire apám még inkább magához húz.
-Örülök ennek. És örülök, hogy ezt mind megbeszéltük. - mosolygott apa.
-Na de most mesélj csak, milyen fiúkát képzeltél el magadnak? - anya elkezdte perverzen húzogatni a szemöldökét, ami azt jelenthette, hogy már viszonylag régóta hallgatja a beszélgetésünket. Nekem erre az egészre a fejem rákvörös lett, amin a szüleim nevetni kezdtek.
-De ez így nem igazságos, hé! - nevettem fel én is, majd sok-sok év után végre megint önfeledten tudtam idő eltölteni a családommal.

Váratlan fordulat volt, tudom. Legalábbis annak szántam. Remélem tetszett nektek!

Nemoo
2019.12.16.