*Jungkook szemszöge*

Békésen pihenve Jimin vállán vártam az ebédre, ami egy jó háromnegyed óra után el is készült. Annyira otthon érzem magam itt, hogy az hihetetlen... persze, még szokatlan a hely, de sokkal jobb, mint anyánál. Főleg most, hogy apa elment és fogalmam sincs mikor jön haza.

Kisebb káosz lett az életem mindössze pár nap alatt. Anya változása volt talán a legkiborítóbb tényező, és apa távozása. Meg talán az, hogy fogalmam sincs, hol lehet.

-Kook, menjünk enni. - szólt Jimin, valószínűleg sokadjára, mert már előttem guggolt. - Min gondolkodsz ennyire?
-Az életemen. - válaszoltam, majd felkeltem a kanapéról, és a fiúval együtt elindultunk az asztalhoz.

A kaja ismét zseniális volt, Jimin édesanyja nagyon ért ehhez, és minden alkalommal meg is lepődök ezen.

Még az asztalnál ültünk és megint közösen nevettünk valamin, mikor valaki ráesett a csengőre. Folyamatosan nyomta, megállás nélkül szólt a készülék hangja egészen addig, amíg Jiwon ajtót nem nyitott. Ebben a pillanatban jött rám a rosszullét és az idegesség egyszerre a látványtól, ugyanis édesanyám esett be a bejáraton. Szemei mondhatni szikrákat szórtak, amint rám nézett.

-Jeongguk, pakolsz és indulunk. Most. - szólalt meg halkan, de szigorúan. Remegve keltem fel a székről, és fogtam Jimin kezére, aki éppen kezdett volna vitatkozni anyukámmal. - Engedd el, és hozd a cuccodat, ne kelljen kétszer szólnom!

Továbbra is szavak nélkül, sokkoltan vonultam be Jimin szobájába a táskámért, és kezdtem el belerakni a kiszóródott ruháimat, és egyéb dolgaimat. A szoba tulajdonosa is megjelent mellettem pár másodpercen belül, és a pulcsimat szorongatta a kezében.
-Ezt.. azt hiszem vissza kellene adnom most. - motyogta lehajtott fejjel, én pedig végre képes voltam megszólalni is.
-Maradjon nálad. Van otthon másik. - mosolyogtam rá, majd inkább csak óvatosan megöleltem őt. Nem számítottam rá, de a lehető legerősebben visszaölelt.
-Ugye visszajössz még? - kérdezte.
-Jungkook, gyere, ne várd meg amíg én magam rángatlak ki innen! - hallottam anyámat egyre idegesebbnek lenni.
-Mindenképpen. Megoldom, itt leszek amint megbeszéltem anyával az elmúlt napok eseményeit. - mondtam nem is reagálva anya kiáltásra, majd adtam egy puszit a hajába, és lassan elváltam tőle, hogy felkapjam a táskámat. - De most muszáj mennem, vagy még nagyobb balhét csap. De igyekszem majd, hogy fel tudjalak hívni, jó?
-Rendben. Menjünk, mielőtt tényleg kirángat innen....

A nappaliba visszaérve anya már indult is ki az ajtón meglehetősen dühösen, de engem még Jimin édesanyja elkapott egy ölelés erejére.
-Vigyázz magadra. Ha baj van, ide bármikor jöhetsz. - szólalt meg, majd folytatta. - Rendben leszel, ugye?
-Igen, azt hiszem. Köszönök mindent. Jövök újra, amint tudok. - majd egy szomorú mosolyt követően lassan hátraléptem tőlük, és párat intve mentem beülni anya mellé a kocsiba.

Hazáig egy szót sem szólt, aminek kifejezetten örültem, mert biztonságosabbnak éreztem az utat, mintha kiabált volna közben. Azonban amint a lakás ajtaját átléptük, mintha bomba robbant volna; anya kitört teljesen.
-Te normális vagy, fiam? Mi az, hogy eltűnsz napokra az engedélyem nélkül, és még csak elérhető sem vagy? Ráadásul ehhez a nyomorult fiúhoz mentél.... megmondom én neked, mi van itt! Hiba a rendszerben. Neked nem juthatott egy fiú társnak. nem lehetséges. Felejtsd el azt a sok baromságot amit ott mondtak neked. soha többet nem mehetsz oda. - utálom, ha kiabál. Nem megszokott tőle, eddig szinte sose csinálta ezt. Pont ezért is ütött hatalmasat a mondandója. - Figyelsz te rám?
-Igen, figyelek. - válaszoltam halkan. - De nem igaz, amit állítasz. Nekem őt osztották, mondhatni egymásnak születtünk, ezen nem tudsz változtatni. Ez normális így. - egy pillanatnyi csend kísérte szavaimat.
-Ebből elég volt. Megmondtam, többet nem láthatod őket. Itt maradsz, mert ez nem normális dolog. - folytatta halkabban, de nagy komolysággal.
-Nem, anya! Ez normális, fogadd el, hogy így van, és nem tudsz ellene tenni! - emeltem fel a hangomat ez alkalommal én. Azonban nem várt fordulat következett, mert hirtelen anya keze csattant az arcomon.
-Tűnj a szemem elől. - sziszegte, majd elvéve az összes kulcsot a lakásban. elvonult a szobájába, amint én is elindultam a sajátom felé.

Hiányzott Jimin családja. Az állandó kellemes hangulat, a légkör. Hiányzott apa is, és vissza akartam kapni a régi családomat. Mikor még anya rendben volt és nem zavarta el apát itthonról, és nem gyűlölt csak azért, mert egy fiút kaptam az élettől.

Nem voltam ebben a pillanatban férfias, bevallom. Az ágyamon feküdtem, semmitmondó tekintettel bámultam a plafont, és nem értettem, mit tettem, amiért ezt érdemlem. Majd a következő pillanatban a haragtól, a csalódóttságtól, és a szomorúságtól egyben, csöndben elsírtam magam.

Nemoo
2020.07.18.

-elnézést az esetleges hibákért-