*Jungkook szemszöge*

A szobámba bezárkózva elkezdtem pakolni én is. Nagyon halkan, hogy anya meg ne hallja, elpakoltam a kellő ruháimat, a pénzemet, az irataimat és az egyéb fontos dolgaimat. Fogalmam sem volt, hogy fogom megtalálni azt a srácot, de hogy itt nem maradok, az is biztos. Anya teljesen bekattant... úgyis holnap kezdődik a szünet, a leghamarabbi vonatot megcélzom és elmegyek vele.

A neten kinéztem a megfelelő időpontot, majd ébresztőt állítva gyorsan be is dőltem az ágyba. Az izgatottságtól még fél óráig biztosan mocorogtam, de után a sok gondolattól kidőltem, mint akit leütöttek.

Az éjszakám álmatlanul telt, de reggel sosem látott gyorsasággal nyomtam ki az ébresztőmet. Egy gyors öltözés, fogmosás, majd egy kis kaja eltétele után pedig kiléptem az ajtón, és hevesen dobogó szívvel léptem be a liftbe. Én komolyan megszököm.

Egy cetlit még hagytam azért az asztalon, amire összesen 7 szót írtam:
"Ha te nem, akkor majd én. - Kook"

Az utcán egyáltalán nem sietve haladtam. Élveztem, hogy korán van és alig jönnek szembe emberek. A napfelkelte is gyönyörű volt. Többször kéne korábban kelnem és ezt néznem...

A vasútállomást gyorsan elérve meg is vettem a jegyemet, majd a kényelmes sétámnak köszönhetően sietnem kellett, hogy megtaláljam a vonatot és helyet is keressek magamnak. Itt sem voltak sokan, de azért jóval több embert láttam, mint az utcákon..

A vonat lassan elindult, bennem pedig feltört egy új, keserű érzés a tegnap este miatt. Nagyon nincs rendben, ami otthon van, és nem akarok hazamenni. Anya tényleg elküldte apát, de engem is csak marni tud... nem akarok visszamenni.

Az út napsütésben indult, azonban ahogyan egyre csak közeledtünk Busanhoz, az ég annál inkább beborult, és mire órák elteltével odaértünk, az eső már úgy rákezdett, mintha dézsából öntötték volna. Nekem azonban nem volt lehetőségem sehova sem menni.

Terv híján elindultam hát, esernyőm persze nem volt, mert hát miért raktam volna el?

A hideg eső folyt a hátamon, én pedig szinte csak kóboroltam az ismeretlen város utcáin. A reggelimez azóta legyűrtem, majd tovább haladtam az ismeretlenbe.

Egy játszótérhez érve megálltam, majd mindent feladva, reménytelenül leültem egy hintára. Fogalmam sem volt, merre vagyok, az összes cuccom elázott, fáztam, és az eső csak nem akart abbamaradni. Rosszul voltam, de a telefonom kikapcsolva pihent valahol a táskám mélyén, de már az is biztosan elázott, szóval nem is érdekelt, mi van vele.

A következő pillanatban pedig elkezdtek lecsukódni a szemeim. Nem bírta tovább a testem ezt az időjárást, hirtelen leborultam a hintáról, majd csak trappolást hallva, és egy felém rohanó alakot látva végleg lecsuktam a szemem pár órára.

A nagy ürességben, teljesen álmatlanul üldögéltem egy padon, abban biztos voltam. Az eső és a hirtelen hideg teljesen kiütöttek engem, de egyszerűen semmi nem történt. Fogalmam sem volt mi történhetett körülöttem.

Egyszer csak meleget éreztem magam körül, majd óvatosan elkezdtem nyitogatni a szemeimet. Egy teljesen idegen ágyban feküdtem, egy szintén idegen helyen. Lassan felültem, majd magam mellé nézve láttam, hogy a cuccaim kiterítve lógnak egy szárító állványon a szoba egyik sarkában. A telefonom pedig az asztalon pihent.

Amint érzékeim kiélesedtek, halk beszélgetést véltem felfedezni valahonnan az ajtón kívülről. Kíváncsian felkeltem hát, hiszen érdekelt, kik voltak azok, akik megmentettek engem, vagy valami olyasmi. Mert ha elraboltak volna, tuti nem ilyen luxusban kelek.

Óvatosan kiléptem az ajtón, majd füleltem, és a lépcső felé indultam el. Lementem a földszintre, majd egyenesen haladtam tovább, egy konyhának tűnő helyiségbe. Ott senki nem volt, szóval az irányt egy másik irányba vettem. Bekukkantva az ajtón, két embert láttam beszélgetni, nekem háttal ültek.

-Szerinted rendbe jön? - kérdezte a fiatalabbik. A hangja nagyon ismerős volt, de ebben az állapotban nem voltam képes felismerni, kire emlékeztethet.
-Biztosan. Inkább az érdekelne engem, hogy került ide... tuti nem idevalósi, ha ennyi cuccal egy játszótéren üldögélt a szakadó esőben. - válaszolta az idősebbik, valószínűleg az első ember apja.

Nem akartam kihallgatni őket, szóval egy diszkrét köhögés kíséretében felhívtam magamra a figyelmet. Mindketten felém kapták a fejüket, azonban nekem csak a fiatalabbikon akadt meg a szemem...

-Jimin? - kérdeztem rekedten, kicsit félve, mert nem tudtam elhinni, hogy itt van.

A srác válasz nélkül közelebb jött  majd megölelt. Tényleg ő az.
-Én vagyok. Igen, én vagyok Jimin. - kezdett el szipogni, majd elengedett. - De te... honnan tudod a nevemet? És hogy kerültél ide egyáltalán? - zavarodott arckifejezése láttán nevettem egy aprót.
-A felvétel. A felvétel hibás volt, és benne hagyták a neved véletlenül egy helyen. - mosolyogtam. - És hogy hogyan kerülök ide? Megszöktem otthonról, hogy megtaláljalak. - Jimin a sokktól csak bámult rám, majd folytatta a kérdezősködést.
-És... téged hogy hívnak? Meg... honnan utaztál ide, hogy az esőben találtunk meg? - értetlenkedett.
-Jungkook vagyok. Vagyis Jeongguk, de Jungkooknak hívnak az ismerőseim. És Szöulból jöttem. Anya... anya nem akart elengedni, és hazudott is nekem, mint kiderült... - vázoltam fel neki az alap sztorit gyorsan. - Szóval megszöktem.

Végül leültünk így hárman, és végig beszéltük azt, hogy milyen felvételeket láttunk, és az ilyen egyéb fontosabb dolgok. De sajnos mivel az eső nagyon kiütött, így elég hamar el is aludtam, újra. De most már Jimin mellett.

Ez volt az utolsó, előre megírt rész. Sajnálom, fogalmam sincs mikor fogom folytatni. Jól érzem magam wattpad nélkül, ezt pedig nagyon sajnálom... nem akartam belekezdeni a sztoriba, mert féltem, hogy félbehagyom majd egyszer. Ezért megírtam 6 részt előre, gondolva hpgy majd folytatom közben. Meg is történt, de jelenleg nincs energiám az írásra. Majd egyszer folytatom... azt hiszem. Sajnálom, tényleg, nem akartam én senkit átcseszni, hogy hirtelen szüneteltetem. Remélem nem haragszotok..

2020.02.15.