*Jimin szemszöge*

Éppen a szünet előtti utolsó tanítási napon csöngettek ki az utolsó óráról, mire mindenki felpattant, és pillanatok alatt, hangos társaságokban elhagyták a termet és az iskolát is. Én csak ráérősen ballagtam kifelé az épületből, majd a kapun kilépve hazafele vettem az irányt. Az idő gyönyörű volt, a képet csak egyetlen szürkés felhő rondította a távolban. Úgysem jön erre...

A kapu és az ajtó nyitva voltak, szóval valamelyik szülőm tuti itthon van már. De nem rémlik, hogy mondták volna, hogy hamarabb jönnek haza, szóval levéve a fölösleges ruhadarabokat, beléptem a konyhába, ahol szokatlan látvány fogadott.

-Apa? - kérdeztem furcsán.
-Oh, szia Jimin! - fordult felem elég szétszórtan. - Már ennyi az idő? - sápadt le egy pillanat alatt, majd kapkodni kezdett.
-Te mit csinálsz tulajdonképpen? - kérdeztem mellé lépve.
-Akartam főzni, hogy meglepjelek titeket anyáddal egy vacsorával. De hát, nem igazán sikerül. Már értem, miért vagyok kitiltva a konyhából... -töprengett.
-Segítsek? Nekem megy, volt alkalmam megtanulni, hogyan készítsek magamnak enni. - ajánlottam fel óvatosan.
-Annak örülnék. Sajnálom, még mindig, hogy ennyire gyökér szülők voltunk eddig. - vakarta meg az elég koszos kezével a tarkóját. Volt azon a kézen szerintem liszttől kezdve tojásig minden.
-Már mindegy. Legalább tudok főzni. Neked pedig javaslok egy teljes átalakulást, mert már a hajadba is belekentél mindent. - mosolyogtam kedvesen, mire ő szitkozódva elszaladt a fürdőbe.

A sütés-főzéssel töltött idő nagyon mulatságos volt, és végre azt mondhattam, hosszú idő után újra: boldog vagyok. A családom rendeződött, már nem piszkál senki a suliban, és a nyuszi srác is egy áldásnak tűnik. Csak meg kéne találni. Vagy ő talál meg engem, lényegtelen ez most. Azt mondta, nemsokára találkozunk, és én hiszek neki.

A vacsival el is készültünk, még mielőtt anya hazaért volna. Ugyan csak egy egyszerű rántott húst készítettünk rizzsel, ez csapatmunka volt. Egy pacsival lezártuk a munkát, majd megterítettünk és míg anyát vártuk, leültünk az asztalhoz beszélgetni.

Anya pár perccel később meg is érkezett, és csodálkozva lépett be a helyiségbe.
-Sziasztok... - nézett körbe. - Ezt mind ti csináltátok? Ketten együtt? - szinte éreztem, hogy mindjárt elsírja magát.
-Igen. Apának kellett egy kis segítség, szóval megleptünk téged. - mosolyogtam rá, majd felkeltem és megöleltem. - De most már ehetnénk, mert erre várok mióta hazaértem. - erre egyszerre nevettünk fel.

Vacsora után anya el is rohant mindenki előtt zuhanyozni, mert ő holnap még sajnos dolgozik. Szóval apával ketten leszünk.
-Holnap délelőtt egy futás? - kérdezte apa mosolyogva.
-Benne vagyok. Esni pedig csak nem fog. - bólogattam.
-És ha esik? Kemények vagyunk, egy kis eső nem árt ezeknek a vasszervezeteknek! - pattant fel büszkén, majd egy "ne felejts el reggel felkelni, vagy én fogok segíteni egy pohár vízzel" el is indult anyával közös szobájuk felé.

Egy gyors zuhany után én is saját birodalmam felé vettem az irányt. Ahogy egyedül maradtam, megint a srácon kezdtem agyalni. Amíg van elfoglaltságom, addig el tudom terelni a figyelmemet, de ha egyedül vagyok, mindig rajta gondolkodom.

A hét vége miatt elég hamar álomba is merültem, de ébresztést állítani már nem volt energiám. Apa úgysem gondolta ezt a vizes cuccot komolyan.

Szokatlanul, álom nélkül telt az éjszakám, azonban reggel ténylegesen arra ébredtem, hogy valaki elkiáltja magát, hogy "ÉBREEEEEDJ!", majd nyakon locsolt a hideg folyadékkal.
-Mivel érdemeltem ezt ki? - gurultam le az ágyról felháborodottan és ijedten.
-Én szóltam, hogy vízzel keltelek, ha nem kelsz magadtól. Na de készülődj.

Az órára pillantva, ami már hetet mutatott, komótosan felkeltem a földről, majd a futós ruháimat előkotorva átöltöztem, és a biztonság kedvéért egy esőkabátot eltéve elindultam a földszintre. Ez még pont elfér az övtáskámban a vizem mellett.

-Na, indulhatunk? - ugrált apa az előszobában.
-Veszek fel cipőt és igen. - motyogtam, mert még igencsak tudtam volna aludni.

Az ajtót bezártuk, és láttuk, hogy anya már nincs itthon. A kocsi nem állt a helyén, szóval már elindult dolgozni. Ugyan szombat van, de ma behívták. Vagyis valami ilyesmit magyarázott tegnap este.

Lassan fél órája futottunk, mikor eleredt az eső. Hirtelen szakadt le az ég, én pedig apára pillantottam, aki megállt mellettem.
-Hát ez hirtelen jött. - állapította meg. - Induljunk el haza. Ha megkerüljük azt a háztömböt, akkor rövidebb az út. - javasolta, mire egy bólintás újra futásnak eredtünk. Az esőkabátot elő sem vettem, hiszen annyira szakadt az eső, hogy fölösleges lett volna.

Már a házunk melletti utcában jártunk, mikor a játszótéren egy alakot vettem észre a hintán ülni. Megálltam, majd apának is szóltam, hogy lassítson. A fiú a következő pillanatban ledőlt a hintáról, mire ijedten felé kezdtünk szaladni. Még az utolsó pillantását, elkaptam, majd becsukta a szemeit. Egy egész táska hevert mellette.

-Haza kell vinnünk. - szólalt meg apa. - Veszélyes ebben az időben idekint, és amúgy is segítünk az embereknek. Gyere, fordítsuk meg, hátha idevalósi. Bár a táska nem erről árulkodik, de bármi lehetséges. - adta ki az utasítást apa, mire cselekedni kezdtem, és a srácot átfordítottam a másik oldalára.

És akkor megláttam az arcát. Ez ő.
-Apa... ő az. - szólaltam meg, majd összenéztünk, és együtt felkapva a nyuszi srácot, elindultunk haza. Az esőkabátomat azért rátettem, hátha mégis segít valamennyit rajta.

Hazaérve a srácot gyorsan felcipeltük a fürdőbe, majd az alsóján kívül mindent leszedve róla, bevittük a szobámba.
-Rendbe jön majd, ugye? - kérdeztem apát halkan, miközben a fiú ruháit teregettük ki. Mindene elázott. A telefonját még épségben kimentettük, mert az minden cucca alatt volt. Nem mertük ugyan bekapcsolni, de letettük az éjjeli szekrényemre.

Betakartam rendesen a srácot, majd egy aprót simítva arcára én is kimentem a szobámból, és becsuktam az ajtót. Remélem hamar felébred. Lenne néhány kérdésem hozzá...

Nemoo
2020.02.09.